Aligha van gyakoribb kérdés a gyülekezetekben a látogatásaim alkalmánál annál, mint amelyik kérdésbe burkoltan a könyvkiadás észszerűtlenségét akarja tudatni velem, aki harminc év után sem tudok szabadulni a könyvek illatától, a papír selymes susogásától, az örömtől, amely még ily távoli időben is gyermeki, minden egyes kiadvány megjelenésénél, mintha csak először csinálnám életemben. A kérdés így hangzik: Van-e még értelme könyvet nyomtatni, amikor már nem nagyon olvasnak az emberek?
Mindig csodálkozás ül ki az arcokra, amikor ilyenkor ezt válaszolom: Minket nem érdekel a kiadóban, hogy olvastok-e könyveket, vagy sem!
A könyveink döntő többsége ugyanis nem nekünk szól. A nekünk írt kiadványok megkésett romantikája betelt az 1989-es évek után, miután felszabadulva az Egyházügyi Hivatal (ÁEH) béklyója alól, annyi könyvet adhattunk ki, amennyit akartunk. Jól emlékszem a régi történetekre, amelyben beszámoltak a könyvek korábbi szerelmesei, miként játszották ki időnként az ÁEH-t, hogy az engedélyezett példányszám felett nyomtassanak, hogyan járatták a stencilgépet titokban, esetleg hogyan ütötték át mechanikus írógéppel a sokadik papírt, hogy egyfajta szamizdatként olyan irodalmat állítsanak elő, amely egyébként tilos kategóriában járt. A szomjúság és éhség mára betelt (már évek óta betelt), minden fontos könyvünk megvan… és ha már megvan, minek is adnánk ki újabb könyveket?! Az emberek (akiket saját magunkból kiindulva képzelünk el) pedig már egyébként sem olvasnak.
A valóság azonban az, hogy bár az olvasási szokások sok mindenben változtak, és tényleg kevesebben olvasnak, mint mondjuk 20 évvel ezelőtt, a könyvpiac az elmúlt 12 évben a világon mindenhol növekszik. És bár kisebb példányszámban jelenik meg egy-egy kiadvány, a címek és az összességében eladott könyvek száma nőtt. Az elektronikus kiadványok megjelenése pedig meg sem billentette a hagyományos könyvek piacát, a papírra nyomtatott könyv ma is egyeduralkodó. Az egyház könyvkiadását ugyan részben visszavetette a COVID-időszak, azonban a vészhelyzet csökkenése/elmúlása határozott emelkedési pályára állította az elmúlt két évben részben megtépázott missziót (és ez az egész világra igaz). És ez így van jól. Mert ezzel prófécia teljesül.
Prófécia?
Igen. A kiadó ugyanis a prófécia része. Az utolsó üzenet a világnak a hármas angyali üzenetnek nevezett evangéliumterjedés. A könyv pedig ennek egyik szegmense. Az isteni küldöttek nem szárnyas kerubok, nem angyali lények, amelyek lebegve suhannak az égi mezőkön, hogy átvegyék a szerepünket. Az angyalok (vagyis Isten küldöttei) mi magunk vagyunk. Még mindig előfordul, hogy úgy tekintenek a kiadóra, mint egy boltra vagy üzemre. Eközben a kiadó nem más, mint missziós központ, a hármas angyali üzenet egyik szócsöve. Létezésének és céljának nem lehet és nincs is más oka, mint az evangélium olvasható formájú hirdetése. És hogy ezt az írott evangéliumot a többi angyali hangba vegyülve vigye szét a világon. Az angyalhangok egyike vagyunk. Elkötelezve az evangélium mellett, és egyetértve a többséggel, hogy a végidők felhívását és minden evangéliumi tartalmat el kell vinni a világnak.
Ezért nem érdekel minket, hogy a testvérek olvasnak-e vagy sem. Mert a mi könyveink elsősorban nem nekik szólnak. Az evangéliumot ugyanis nem azoknak kell hirdetni, akik már részei annak, hanem azoknak, akik a hangos kiáltást kell, hogy még meghallják („Fussatok ki belőle én népem…” – Jel 18:4), hogy dönteni tudjanak. A mi dolgunk az, hogy azokhoz jusson el a könyv, akik még olvasnak (és szomjaznak az evangéliumra). És ilyenekből még rengeteg van. Nem hátrány persze (sőt előny), ha magunk is olvastunk egy könyvet, ha ajándékozni vagy eladni akarjuk. Azonban a cél többnyire nem mi vagyunk, hanem a megtérendők, akik miatt Isten még fenntartja a világot, mert azt akarja, hogy senki ne vesszen el, hanem aki csak lehet, még megtérésre jusson.
Dr. Gyetvai Gellért
