Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyülekezet. (Nem árulom el a nevét és a helyét, de a történet igaz. Egyébként eléggé hasonlít sok más történethez szerte az országban ahhoz, hogy ne lehessen felismerni.)
Az Egyesült Államok egyik nagyvárosában egy nagy adventista gyülekezet negyven-ötven tagja elhatározta, hogy új gyülekezetet alapítanak egy jómódú külvárosi részen, ahol nem volt adventista jelenlét. Az volt a vágyuk, hogy elérjék azt a környéket Krisztusért.
Az 1940-es években járunk. A gyülekezetalapítás megtörtént, a tagság növekedett, és kisvártatva egy gyülekezetépítési projektre is elszánták magukat. Az építkezés után egy általános iskola következett, amelynek anyagi terheit több környékbeli gyülekezet osztotta meg. Később a társgyülekezetekkel való munkakapcsolat megromlott, és az iskolát eladták. A gyülekezet rendbe hozta az alagsort, így egy ideig ott működött az iskola. A közösség látogatottsága ingadozott, átlagban 75 és 150 között maradt.
Ugorjunk előre a 1970-es és 80-as évekbe. Az iskolát bezárták, a gyülekezeti létszám megcsappant. Amikor egy olyan lelkipásztoruk lett, akit sokan kedveltek, a látogatottság nőtt. Amikor a lelkész elment, a látogatottság csökkent. Amikor egy haladó szemléletű lelkipásztoruk volt, a tradicionálisabb beállítottságú tagok elmentek. Egy tradicionálisabb lelkipásztor következett: most azok a tagok mentek el, akik megszerették a haladó szemléletű lelkipásztort.
Hetven év telt el. Körülbelül 50 tag gyűlt össze hetente a gyülekezetben – ott tartottak, ahol elkezdték. Bár hét évtizeden keresztül „jelen voltak” a városban, valójában akár be is zárhatták volna a gyülekezetet, a városban alig vették volna észre, hogy megszűntek.
Ha beleolvasnál a bizottsági jegyzőkönyvekbe, a viták és döntések legalább 95%-a belső ügyekre összpontosított, nem a helyi lakóközösségre. Időt és energiát igényelt, hogy a számlákat fizessék, hogy a szombati program zökkenőmentesen működjön, hogy legyen ki nyírja a füvet és legyen ki karbantartsa az épületet.
Igazán szerették volna, hogy a gyülekezetük növekedjen, ezért egy külső tanácsadót hívtak, hogy adjon válaszokat: „Hogyan érhetjük el a környéket Krisztusért?” – ugyanezt a kérdést tették fel a gyülekezetalapításkor, 70 évvel korábban. A tanácsadó azt mondta nekik, hogy a gyülekezeti épületet át kell alakítani, szalonképesebbé és korszerűbbé kell tenni: akadálymentesített mosdók, új konyha stb. Végül is egy jómódú külvárosban voltak. Több mint félmillió dollárt szántak a projektre, és a munka elkezdődött.
Nem hallottam, hogy az átalakítás hogyan hatott a küldetésükre, a hallottak más kérdést vetettek fel.
Épületközpontú misszió?
Íme a kérdésem: Ki lehet-e találni ennél hatástalanabb vagy pénzügyileg kevésbé eredményes módját a tanítványképzésnek? A 70 év alatt több millió dollárt költöttek lelkészi fizetésekre, építkezésre, karbantartásra, javításra és felújításra. Miért gondoljuk, hogy ez a gyülekezeti élet egyedüli módja?
Nem azt mondom, hogy az emberek életére nem voltak pozitív hatással. Azt sem mondom, hogy amit tettek, az rossz volt. De komolyan: van más út is? Egy jobb út? Különösen a mai világban, ahol egyre több amerikai dönt úgy, hogy nem akar egy intézményes egyház tagja lenni?
A hagyományos gyülekezeti gyakorlat szerint azonnal épületet kell vásárolni, vagy építkezni kell. Automatikusan azt gondoljuk, hogy nem vagyunk „igazi” gyülekezet, ha nincs egy szentély, egy közösségi terem és a vele járó jelzálog. De muszáj ennek így lennie? Talán a múltban ez volt a módja annak, hogy elérjünk egy várost, városrészt és hatást gyakoroljunk rá. De vajon most is ez a legjobb módja?
Találtam egy weboldalt, amely végigvezet egy új gyülekezeti épület építésének költségein, és lefuttattam a számokat. Egy 150 férőhelyes épület 1-1,5 millió dollárba kerülhet. Csak a parkoló 60 000 dollárba is belekerül. Tapasztalatból mondhatom, hogy ha egy gyülekezeti közösség elkezd az építkezésre koncentrálni, minden egyéb háttérbe szorul.
Egy átlagos gyülekezet évtizedekig gyűjti a pénzt az építkezésre, aztán építkezik, majd próbálja törleszteni a jelzáloghitelt, végül javítani kell a tetőt és finanszírozni a parkoló karbantartását, majd 15-20 év múlva egy olyan épület átalakítására és korszerűsítésére kell energiát és pénzt áldozni, amely csak heti néhány órát lesz nyitva – és a legtöbb ember, aki használja, már adventista.
Van tehát más modell? Egy mód arra, hogy úgy lépjünk be a környék életébe, hogy anélkül építjük a kapcsolatokat és elégítjük ki a szükségleteket, hogy dollármilliókat költenénk egy épületre?
Az én ötletem
Említettem, hogy a történet igaz. Engedd meg, hogy az általánosról személyesebb hangvételre váltsak – nem „róluk”, hanem „rólunk” van szó. Íme az én elképzeléseim, amelyek a gyülekezetek és építkezések megfigyelésével és az azokban való részvétellel teli életem során születtek.
Isten megkérdezte Mózest, hogy mi van a kezében. Mi az, ami nekünk, mint közösségnek, már a kezünkben van?
Sokan elmúltunk 50 évesek. Nem vonzhatunk fiatal családokat az aktív gyermek-szombatiskolánkba, mint más gyülekezetek. Nekünk nincs cserkészetünk az ifjúság számára. A zenénk nem hívogató a fiatal felnőttek számára.
De van egy dolog, amivel rendelkezünk: az élettapasztalat és a tudás. Tudunk dolgokat – olyan dolgokat, amelyeket mások is szeretnének tudni. Emellett törődünk az emberekkel. Legtöbbünk képes lenne hetente néhány órát áldozni arra, hogy megtanítson valakinek valamit, amit szeretne tudni.
Mi lenne, ha bérelnénk egy épületet a városban? Nem a legjobb és nem a legrosszabb részen. Nem egy hatalmas, drága épületet. Lehetne egy kisebb, egyszerű üzlethelyiség – minél közelebb az emberekhez. Adhatnánk neki valami egyszerű nevet, például „Közösségi Oktatási Központ”. Mindennap lehetnének interaktív órák, mentorálás olyan témákban, mint a személyes pénzügyek, alapvető egészségügyi témák, alapvető mechanika, elsősegélynyújtás, gyászból való felépülés, válásból való felépülés, tornaóra, horgolás és kötés, városi közösségi kertészkedés, angol mint második nyelv, szülői nevelés, gitározás, tortadíszítés, vagy bármilyen készség, amivel valamelyikünk rendelkezik, és amit hajlandó megtanítani néhány embernek. Semmi extra. Csak azt tanítjuk, amit tudunk.
A férjemmel már korán megtanultuk, hogy jobban szeretjük azokat a programokat, amelyekben a felkészülésre és az együttlétre szánt idő aránya az utóbbi felé billen. Napokig és hetekig dolgozni egy nagy hatású program előkészítésén, ahol az emberek eljönnek, megnézik, meghallgatják, majd elmennek, kevés időt ad a személyes interakcióra. Ráadásul kimerítő. Az egyszerű programok és tanfolyamok, ahol heteken keresztül többször találkozhatunk, sok előkészítés és utómunka nélkül, a felkészülésre szánt órákhoz mérve több időt biztosít arra, hogy ismerkedjünk az emberekkel. Így lehet kapcsolatokat építeni. A befektetés jobban megtérül, ha úgy tetszik.
Rendben van, ha meghirdetünk egy adott foglalkozást, és nem jön el senki. Próbáljunk ki egy másik tanfolyamot. Időbe telik, amíg a közösség elhiszi, hogy nincs apró betűs rész. Nekünk pedig idő kell ahhoz, hogy megismerjük az embereket és rájöjjünk, mivel foglalkoznak, hol élnek, hogyan tudnánk nekik segíteni.
A Közösségi Oktatási Központban hetente lehetne könyvklub. Vagy egy 12 lépéses csoport. Vagy hetente egyszer egy improvizációs zenei alkalom: aki játszik vagy játszott valamilyen hangszeren, eljöhetne és játszhatna, vagy hallgathatná a többieket, akik játszanak. Néhány órára eljöhetnek az idősek, és horgolhatnak sapkát a kórházban fekvő csecsemőknek. Jöhetnének anyukák kisbabákkal és kisgyerekekkel, és mi mentorálhatnánk őket, és beszélgethetnénk arról, hogy a babák mit tanulnak a különböző szakaszokban, és hogyan segíthetjük az agyuk fejlődését.
A tagok (és a közösségi önkéntesek) összejöhetnének, hogy megjavítsanak egy tetőt vagy egy csöpögő csapot egy idős embernél, vagy olajcsere programot tarthatnának egyedülálló anyáknak. „Ja, és egyébként minden szombaton összejövünk egy bibliatanulmányozásra és egy ebédre. Szeretettel várunk titeket is!”
Micsoda? Nincs prédikátor?
Nincs szükségünk prédikáció-központú istentiszteletre. Ülhetnénk egy kört formázva. Énekelhetnénk néhány dalt. Beszélgethetnénk Istennel. Beszélgethetnénk egy bibliai szakaszról. Együtt étkezhetnénk. Ez valami olyasmi, amiben kényelmesen részt vehetne az is, aki nem akar „templomba” járni. Legyünk inkább gyülekezet, mintsem gyülekezetesdit tartsunk vagy csináljunk.
Képzeljük el, hogy kapuink hetente több mint 20 órán át nyitva állnak. Nem lenne ott mindenki egyszerre. Lehet, hogy mindegyikünk 3-5 órát töltene egy-egy foglalkozás megtartásával. Persze szombatonként is ott lennénk. Természetesen többet is ott lehet tölteni, ha valaki szeretne.
Gondolj bele, hogy ennek az 1,5 millió dollárnak a töredékét nem egy épület építésére és berendezésére, hanem emberek építésére fordítjuk. Akár csak évi 25 000 dollárt, hogy segítsük az időseket, segítsük a családokat, hogy tanítsunk, mentoráljunk. Milyen hatást gyakorolhatnánk egy környékre vagy közösségre? Tudom, ez sok pénznek hangzik. De ha nem tudunk évi 25 000 dollárt előteremteni közösségi projektekre, hogyan indokoljuk, hogy egymilliót költsünk egy épület felépítésére, és tízezreket a fenntartására és a számlákra?
„Egyedül Krisztus módszere vezet igazán eredményre az emberekkel való kapcsolatfelvételben. A Megváltó az emberek között járt, mint aki a javukat akarja. Együttérzést tanúsított, szolgálatával megadta azt, amire szükségük, volt és elnyerte bizalmukat. Azután így szólt: »Kövessetek engem!«
Személyes szolgálattal kell az emberek közelébe férkőzni. Ha kevesebb időt fordítanánk a prédikálásra, és többet a személyes szolgálatra, nagyobb eredményt látnánk. A szegények terhein könnyíteni, a betegeket gondozni, a szomorkodókat és gyászolókat vigasztalni, a tudatlanokat tanítani, a tapasztalatlanokat tanácsolni kell. Sírjunk a sírókkal, és örüljünk az örülőkkel! A meggyőzés erejével, az ima hatalmával – Isten szeretetének erejével – ez a munka nem lesz, nem lehet gyümölcstelen” (A nagy Orvos lábnyomán, 143. [angol] o.).
Megértem, hogy sokakat nem érdekelnek az elképzeléseim, vagy nem lesznek velük kibékülve – ez rendben van. Vannak emberek, akik számára a hagyományos gyülekezet gyümölcsöző és értékes – számukra sok hely van, ahol megtapasztalhatják ezt a fajta hitéletet.
De vajon kell-e még több ugyanabból?
A cikk írója: Linda McCabe
A cikk forrása: https://atoday.org/to-church-boards-everywhere-is-there-a-better-way-to-be-a-church/
A cikket fordította: Henter Zsombor
