Virágzó NŐK Isten kertjében
Interjú Rozmann Károlyné sz. Dániel Irén lelkésznővel
Irén kolléganőmet öröm és bánat veszi körül. Azok közé tartozik, akinek mély megpróbáltatásokat kellett átélni. Családi veszteségek, két gyermeke és egyik unokájának váratlan halála acéllá edzette erős hitét, ezért vallja ma is: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van…”
Évtizedeken át egyedüliként lektorálta egyházunk kiadványait, sas szeme észrevette az elütéseket, a nyelvtani hibákat, az értelmetlen mondatokat, amiket ő szépen, pontosan és magyarosan egybeszerkesztett. Sokoldalú egyénisége gazdagítja a körülötte élőket, ahogyan engem is, amikor éveken át együtt dolgoztunk az irodalmi munkában. Férjével, Károllyal (akinek csodálatos hangja még a fülemben cseng) a zene művelésével és az Ige tanítása által gyarapították gyülekezeteinket. Fáradhatatlan szolgálatuk példaértékű.
Irén szorgalmas, kitartó munkája mindig segítette egyházunk vezetőit és munkatársait a mindennapi szolgálatukban. Szerénységénél talán a tudása nagyobb. A legolvasottabb nőt ismerhetjük meg benne, a Szentírás és a könyv szeretete mindent felülmúl nála, bölcsessége ebből fakad.
Gyermekei, Judit és Viktória továbbviszik édesanyjuk tanulás iránti szeretetét. Irén megtapasztalta azt, ha sokat tanulsz és sokat tudsz, mindig a forráshoz, az Örökkévalóhoz kell visszatérned.
***
– Tudom, a saját életemet csak a magaméhoz tudom mérni, többet értem el, vagy kevesebbet, mint a másik. Te mit értékelsz a legjobban azért, hogy lelkésznőként szolgáltál? Milyen eredményedért vagy a leghálásabb Istennek?
– Az egyházi munkám során a lelkészi munkakör csak egy volt a sok közül (ráadásul kényszerhelyzetben kellett akkor többünknek lelkészi munkát is vállalni a sok egyéb tennivaló mellett). Eredményt nem tudok, nem is mernék megfogalmazni. Istennek leginkább hozzám való végtelen türelméért vagyok hálás, és azért, hogy eleséseimből a mai napig felemelget, a legkülönbözőbb eszközöket használva fel erre.
– Kinek a prédikációja kötötte le a figyelmedet legjobban fiatal korodban, és miért?
– Voltak a prédikálók között olyanok, akikből úgy éreztem, őszinte elkötelezettség áradt az evangélium iránt, ez néha példájuk követésére ösztönzött. Szomorúan kellett azonban szembesülni a különbséggel, ami a szószéken álló és onnan lejövő személy megnyilatkozása között van.
– Hol ismerkedtél meg a férjeddel?
– Férjemmel (akivel túl vagyunk az 55. házassági évfordulón), Károllyal az Eszék utcai (a mai Újbudai Gyülekezet elődje) gyülekezetben ismerkedtem meg 1965-ben. Újra meg újra megfogalmazzuk egymásnak, Isten előtti hálával, hogy annak idején nem csupán biokémiai folyamatok vezettek össze minket, hanem merészeljük azt gondolni, hogy ez így volt Isten rólunk elgondolt tervében. Férjem stabil helytállása, családja iránti elképesztő szeretete, elfogadása nélkül egyházi munkám töredékét sem végezhettem volna el. Autodidakta módon művelte magát sokféle területen. Amikor az egyházi helyzet úgy kívánta, lelkészi felkérésre szombatonként igehirdetői szolgálatot végzett harminc éven át több mint húsz gyülekezetben. (Ezért fizetést nem kaptak az igehirdetők, csak útiköltség-térítést.) Ha ő nem vállalja fel az én ún. hivatásomat, nem tudtam volna munka, család, gyerekek mellett az 1962-ben elkezdett teológiai tanulmányaimat (a lelkészképzés többszöri átszervezéséhez alkalmazkodva, különbözeti vizsgák, kényszerű kihagyások után) végül a Debreceni Református Theologiai Akadémián (az egyetem akkori neve) befejezni. Tőle tanulták meg gyerekeink is türelemmel, szeretettel elhordozni az édesanyjuk fizikai távolléte miatti hiányérzetet.
– A járvány időszakában egyre többet foglalkoztat bennünket Jézus visszajövetele. Mit gondolsz, a koronavírus-járvány lehet az utolsó napok eseménye?
– Szomorú lenne, ha csak most, a minket is érintő járvány idején gondolnánk vágyakozással Jézus visszajövetelére. Jézus ezt mondja: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van…” (Jn 3:36, lásd még Jn 17:3). A visszajövetel (mint a bűn szomorú történetének lezárása) nem a félelmetes útjelző jelekhez kötődik, hanem Jézushoz. Az Ő látható visszajövetele lesz az utolsó napok semmihez sem hasonlítható eseménye.
– A pihenés és az egyedüllét Istennel, a közösséggel békével tölti el az embert. Hogy nézett ki egy szombatnapod?
– Aki adventista gyereknek született az én időmben, zömmel azt tanulta meg, hogy mit nem szabad csinálnia szombaton, hogyan kell viselkedni az imaházban. Lelkészként a szombat a hétköznapoknál is keményebb „munkanap” volt számomra. A párhuzamosan végzett egyéb egyházi feladatkörök ellátása közben igeszolgálatra való felkészülési idő nem volt, azt csak az éjszakákból lophattam el, amik amúgy is rövidek voltak a kicsi, majd nagyobb gyerekek körüli aktuális tennivalók ellátása miatt. Töredékekben emlékszem áldott, feltöltő órákra, alkalmakra a szombatokon is. Volt olyan, hogy férjemmel és gyerekeinkkel „kiszöktünk” szombaton istentiszteleti idő alatt a természetbe egy kis csöndet, lazítást keresni, ám ezen többen megbotránkoztak, ezért ezt ritkítottuk.
– Az adventista közösség ismert volt vendégszeretetéről. Régebben gyakrabban hívták meg szombaton ebédre egymást a testvérek. Tudom, nálatok is sűrűn összejött az ifjúság, a testvéri közösség. Mi volt a legfinomabb étel, amit elfogyasztottál?
– Igen, voltak vendégtestvérekkel közösen elköltött ebédek. Ha eszembe jut valamilyen étel, az elsősorban azért számított finomnak, mert nagy szeretettel tették elém. Gyerekkoromból sok olyan időszakra emlékszem, amikor a szombati hajában főtt krumpli mellé ötünknek még két főtt tojás is jutott…
– Az ember úgy talál magára, ha egy tágabb képet lát meg a világból. Volt-e alkalmad külföldre utazni?
– Úgy érzem, a mai napig nem biztos, hogy magamra találtam. Ebben – azt hiszem – az sem segített volna, ha körbe utazom a világot. Magánemberként 3–4 alkalommal voltam külföldön. Egyházi program résztvevőjeként sohasem.
– Mi a legkedvesebb, egyházunkhoz kapcsolódó emléked?
– Aktív egyházi munkám ideje alatt hat unióelnök mellett dolgoztam, különböző területeken. Van sok apró, szívet melengető emlékem bizonyos helyzetekből, emberségből, jó példából – hálásan gondolok azokra, akikhez kapcsolódnak.
– Valószínűleg sokaknak segítettél a hit útjára lépni, és a lelki életben járni.
– Hogy kinek, miben segítettem a hitélet, a lelki élet, a fizikai gondok hordozása tekintetében, nem tartom számon. Elsősorban rengeteg mulasztásom van szemem előtt, ami miatt Isten és emberek megbocsátó szeretetére vagyok utalva. A jó Isten elképesztő módokon átsegített életem legkülönbözőbb szakaszainak, történéseinek útvesztőin.
– Mi volt a legnagyobb álmod, kérésed Istentől, ami megvalósult?
– Nem voltak álmaim, kéréseim, terveim az életre. Fiatal korom óta – belém rögzült „jóhívő szlogen” szerint – arra törekedtem csupán, hogy Isten vezessen, mutassa meg, mit vár tőlem, hol a helyem, és ott segítsen legjobb tudásom szerint helytállni.
– Mit üzensz a lelkészfeleségeknek?
– Próbálják elképzelni, gyülekezeti tagként, mit várnának el a lelkésztől és feleségétől/férjétől (manapság sok a női lelkész)! Figyeljék meg az evangéliumokban, kikre figyelt oda Jézus elsősorban, amikor az emberek között vagy szombaton a zsinagógában volt!
– Köszönöm a beszélgetést. Kívánom Isten áldását életedre és kedves családodra!
Tokics Marika
NSZO munkacsoporttag
