A zene szeretete egész életén át elkíséri testvérnőnket. Mindig olyan tisztelettel énekelt és vezényelte a kórusokat, mintha a menny előcsarnokában lenne, mert hitvallása az, hogy az ének Istent dicsőíti és Őneki szól. Még ma is dúdolja magában a megtanult dallamokat, amelyek összekötötték őt a házastársával, Halász Istvánnal a 60 esztendőn át tartó szolgálatban, akiről az Advent Konferenciai Központban egy épületegyüttest neveztek el. Együtt sétálhattak a férjével Budapesten, a Nagykörúton, a zenetudós Kodály Zoltánnal, mivel a zene kapcsolatot teremtett közöttük. Az ének olyan derűt jelent számára, amely mosolyt fakaszt az ajkán és erőt ad a mindennapokban. Csengő szoprán hangját adta tovább a génjeiben egyetlen lányának, Editnek, akivel és vejével dr. Erdélyi Lászlóval idős napjait együtt tölti, Isten iránti hálával szívében a szeretetükért és gondoskodásukért. Az egyház iránti mély elköteleződése folytán hűségesen és kitartóan végezte azt, amit hite szerint az Úr rábízott. Az ének szárnyán pedig a Teremtő trónjához jut el…
– Egy nagy család értékeit hordozod magadon, akik sokat tettek a Hetednapi Adventista Egyház működéséért. Kérlek, eleveníts fel egy kedves családi emléket a múltból!
– Evangélikus hitben nőttem fel, 17 éves koromig a Deák téri evangélikus iskolában tanultam, büszkén viseltem a „Luther rózsát”. Szombaton anyámmal az adventista imaházba, vasárnap az evangélikus templomba jártam. Apám, Pechtol János, aki szobrászművész volt Győrben, később az egyházunk elnökeként vált ismerté, és akkoriban meghatározó személyiség volt. Édesanyám mélyen hívő, szorgalmas és kitartó asszonyként négy gyermeket nevelt fel. Anyai nagyapám a századforduló után gondolt egyet, a család összepakolt és hajóra szállt, kivándoroltak Amerikába, ahol egy orvosi műszergyára volt, így nagyon gazdagok lettek. Mégis hazavágyott, ezért a család fele visszajött Magyarországra, köztük Édesanyám is, aki akkor még fiatal lány volt. Anyám sokáig nem beszélt magyarul. Gyerekként, iskolásként is még mi tanítottuk neki a helyes magyar beszédet. Az egyházban viszont nagyon sokan tőle tanulták meg az angol és francia nyelvet. Anyám testvérei Amerikában maradtak. A háborúig itthon is nagyon gazdag család voltak, például Nagyapám Horthyval közeli kapcsolatban állt. A Pechtol család a mai napig erdész-vadász családként él Győrben, apám és anyám is ott ismerkedtek meg. Apám egy faszobrász művésztársa révén került kapcsolatba az adventistákkal.
Meghatározó emlékem, hogy amikor férjem megszerezte tanári diplomáját, iskolaigazgató-helyettesi állást kapott Tatabányán. Akkor apám volt az egyház elnöke és Albrecht József testvér kérlelte őt, hogy hívják meg Halász Pityut a szolgálatba, így kerültünk később mi is kapcsolatba. Ha ez nem így történik, nem töltünk el együtt mintegy 60 évet a közös szolgálatban.
– Az ember úgy talál magára, ha egy tágabb képet lát meg a világból. Volt-e alkalmad külföldre utazni lelkész férjeddel szolgálati útra? Mi érintett meg ott a legjobban?
– Férjemmel minden évben utaztunk, életünk során bejártuk egész Európát. Hivatalosan egyszer utazhattunk együtt az 1980-as Generálkonferenciára Dallas városába, Texas államba, Amerikába az év áprilisában, ahol népviseleti (kalocsai) ruhában képviseltük hazánkat, a Magyar Uniót. Bejártuk akkor Ellen White életének fontosabb helyszíneit, és álltunk azon a helyen is, ahol 1844 októberében az adventhívők várták Jézus eljövetelét.
– A férjeddel végzett közös szolgálat során, melyik elért eredményedre emlékszel szívesen vissza?
– Férjem, Halász István – de ahogy mindenki ismeri: „Halász Pityu” – egyházunk zenei életében jelentős munkát végzett, tőle tanultak meg a legtöbben orgonán-harmóniumon játszani. Akkoriban sorra alakultak országszerte a gyülekezeti kórusok és a Központi Kórus az ő keze alatt élte a fénykorát. Ebben a szolgálatban közösen dolgoztunk. Pityu hivatása szerint karmesterként és zenetanárként, én pedig 36 évig voltam a Lutheránia Központi Énekkar tagja. Így mindkettőnk számára meghatározó volt a zene szeretete. Eszembe jut, hogy Kodály Zoltánnal is többször sétáltunk együtt az Andrássy úton, mivel közel laktunk egymáshoz, jókat beszélgettünk vele. Kodály tanár úr a meghívásunkra eljött a gyülekezetbe (Budapest, VI., Székely Bertalan utca 13.) és az Esti dal című művet az ő orgonakíséretével énekelte a Központi Kórus.
Ez az emlék egy kis kitérő volt. Folytatva… aktívan a férjem mellett álltam mind egyházi vezetői tisztségének betöltése során, mind a lelkészi szolgálatában. A leghosszabb időt Budapesten, a Terézvárosi Gyülekezetben szolgáltunk. Vezettem a Diakónia- és a Tábea osztályokat, legfőképpen nagy szeretettel a Gyermekiskolát. A gyülekezet mozgalmas életet élt, a közös vendégségek, a programok rendszeresek voltak, és mi igyekeztünk összetartani a közösséget lelkileg is. Férjem békés természete, kompromisszumkészsége nagyon alkalmas volt erre. A rendszerváltás időszakában különösen fontos volt, hogy integráljuk a hazánkba érkezett több száz erdélyi testvérünket, akik mind az „A” Gyülekezetbe érkeztek. Később a gyülekezet vezetése jól együttműködve adta át a stafétabotot a következő generációnak, az új elképzeléseknek.
Én természetesen a kórus munkájában is nagy szerepet vállaltam, több éven át mind a gyülekezeti, mind a Központi Énekkart vezényeltem.
Továbbá sokak számára emlékezetesek a balatonlellei nyarak, ahol a férjem 15 évig volt az üdülő vezetője. Ez az időszak azonban számomra nem a legszebb évek voltak, hiszen az egész heti vállalati munka után, minden pénteken délután felültem a zsúfolt vonatra, hogy a családomhoz leutazzak, és ugyanezt vissza vasárnap este. A gyermekünk is egész nyáron ott volt, normális családi élet nélkül, én pedig egyedül Budapesten. Rendszeresen túlóráznom is kellett a munkahelyen, hogy pénteken korábban indulhassak Lellére. Tehát a sokak által irigyelt „balatoni nyár” számunkra munkát és sok lemondást jelentett.
– A Biblia beszél a vendégszeretetről. Tudom, hogy sok testvért megvendégeltél. Ki az a meghívottak közül, aki mély nyomot hagyott benned?
– Évtizedekig laktunk az egyház központjában, Budapesten, a Székely Bertalan utcában. Az egyház által meghívott külföldi testvéreket rendszeresen családom látta vendégül, a Generálkonferencia elnöke és vezetői, a divíziók elnökei és vezetői mind nálunk fogyasztották el a magyaros ételeket. De mivel mindenki a mi ablakunk előtt ment el az irodákba, rendszeresen „beköszöntek”, főleg ha fánkot sütöttem. Szigeti Jenőnek pedig nem lehetett elég palacsintát sütni, ami ne fogyott volna el percek alatt. Emellett idősebb Wilson testvért említem meg, és számos külföldi vendéget a Balatonon is vendégül láttunk. A szó szoros értelmében az egyházban és az egyházért éltünk.
– Kitől tanultad a legtöbbet az életed során?
– Nem elsősorban, de meghatározóak voltak gyermekkoromban a nagyapámmal töltött nyarak. Ő főerdész volt Győrben, és sokat voltunk együtt az erdészlakban, már 12 évesen a 8 vadászkutyáját én gondoztam, etettem, játszottam velük. Innen ered a természet és az állatok iránti kötődésem. A családi szeretet és törődés átadásában példaképem anyám volt, aki négyünket, a „Pechtol lányokat” példaadóan nevelt fel. Apám is sokat tett értem, 1956-ban elintézte, hogy külföldön tanulhassak, adventista egyetemen. Már megkaptam a felvételi engedélyt, amikor apámat a szószékről vitték el a csendőrök az Andrássy út 60-ba (akkor ő volt az egyház elnöke), és a forradalom miatt már nem tudtam elindulni Angliába. Így a tanulmányaim nem valósultak meg. Helyette sorban álltam és vittem neki az ételt mindennap a fogdába. Ő keresztelt meg, és bár családunk kettévált, Apámmal jó kapcsolatot ápoltunk élete végéig. A Balatonon élt, ahol tudtunk találkozni, mivel a szomszédban, az egyház Advent Üdülőjét, Balatonlellén a férjem vezette, és sokat voltam ott én is.
A szolgálatban férjem türelme, a szeretet légköre, amit ő képviselt, az odafigyelése a testvérek iránt és a mindenki által jól ismert mosolya – ezek adtak erőt a közös szolgálatunkban.
– Mi volt a legszebb emlék a férjeddel, amit szívesen megosztanál az olvasókkal?
– A férjemet teljesen váratlanul vesztettem el 20 éve, és hosszú évekig nem tudtam a hiányát feldolgozni. Most már megnyugodtam, és manapság egyre több régi közös emlék jut eszembe. Ilyen például a megismerkedésünk, ami Pécsen történt. Apám elindított egy vasúti jeggyel és egy térképpel Pécsre, hogy ott felvételizzek az Orvosi Egyetemre, gyermekorvosnak készültem. Szintén akkor jelentkezett oda Ócsai Sándor, „Dódi”, aki segített nekem ott eligazodni. Egyik nap az egyetem folyosóján találkoztunk Halász Pityuval, aki megkérdezte Dódit, hogy ki ez a szép lány? Ő mondta, hogy a Pechtol bácsi lánya. A találkozás engem is megragadott. A felvételim sikerült, de Apám „klerikális reakciósnak” minősült, így végül mégsem vettek fel. Pityuval ezután Pesten találkoztunk, ahol Bajor bácsi fogta össze a fiatalokat, és egyik nap a Csillagvizsgálóhoz kirándultunk. Ekkor beszélgettünk először kettesben … aztán már egyre többször … bár Pityunak elég kitartóan kellett udvarolnia, mire végül sikerrel járt.
– Szereted a zenét és míveled is, kórust vezettél. Melyik a kedvenc éneked?
– Egyik kedves ének édesanyám emlékéhez fűz. Élete utolsó idejében mindig arra kért, hogy ezt énekeljem neki,: „A békém vagy, ó Jézus mindenkor, Ha próbám nagy Te bizton hordozol…” és én csak énekeltem, énekeltem, ha kellett 10-szer is.
Számomra pedig reményt ad ez az ének, amely szinte naponta eszembe jut és magamban énekelem: „Hadd menjek, Istenem, mindig feléd… Ó sok keresztje van, de ez az én utam… Elfáradt lelkem haza talál… ott majd megnyughatom örökre én.” Ebben az énekben minden benne van, a múlt, a jelen és a jövőm is.
– Van olyan bibliai idézet, amire sokat gondolsz?
– Most, életutam vége felé sokat gondolok erre az Igére: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll” (Jób 19:25). Jób hite mind a jó időkben, mind a megpróbáltatásokban példa számomra, én is mindennap ebben a hitben élek és ez lelki békét ad. Így várom a mielőbbi találkozást az Úrral.
– Mi az, ami leginkább foglalkoztat mostanában és megosztanád az olvasókkal?
– Az Úrban megbékélve telnek napjaim. Amit ma és még hátralévő napjaimra kérek, hogy Isten addig éltessen, amíg gyermekemnek és vejemnek segíteni tudok a szolgálatukban, a munkájukban a SOLA Rádióban. Minden földi dolgomat elrendeztem, de amennyit bírok, megteszem mindennap, és ha már mást nem tudok, imádkozom értük.
– Köszönöm a beszélgetést.
Tokics Marika
a Női Szolgálatok Osztály
Munkacsoportjának tagja
