27. A millennium eseményei és a bűn vége

A millennium Krisztusnak és az Ő szentjeinek az első és második feltámadás közötti ezeréves mennyei uralma. Ez idő alatt a bűnös halottak elítéltetnek, a föld pusztaság lesz, élő emberi lakosok nélkül, de azt Sátán és angyalai birtokolják. Az ezer év végén Krisztus az Ő szentjeivel és a szent várossal leszáll a mennyből a földre. Ekkor feltámadnak a gonosz halottak és Sátánnal és angyalaival körülveszik a várost, de Isten tüzet bocsát le, ami megemészti őket, és megtisztítja a földet. Így a világegyetem örökre megszabadul a bűntől és a bűnösöktől. 

(Jel 20; 1Kor 6:2-3; Jer 4:23-26; Jel 21:1-5; Mal 4:1; Ez 28:18-19)

A történelem folyamán mindig voltak olyan emberek, akik kihasználva mások irtózását a pokoltól, megpróbálták rávenni őket Isten imádására. De milyen volt az általuk bemutatott Isten?

Hogyan semmisíti meg végül Isten a gonoszságot? Mi történik Sátánnal? Miért nem jelenik meg a bűn soha többé? Hogyan lehet az igazságos Isten szerető Isten is?

Események a millennium kezdetén

A millennium – a Jelenések könyve 20. fejezetében említett ezeréves időszak – alatt Sátánnak már nem lesz befolyása a földön, Krisztus fog uralkodni szentjeivel (Jel 20:1-4).

A második advent. A Jelenések 19. és 20. fejezete összetartozik; nincs szünet ekét fejezet között. Jézus eljövetelének leírása (Jel 19:11-21) után közvetlenül a millennium ábrázolása következik. Ebből a sorrendből kitűnik, hogy a millennium akkor kezdődik, amikor Krisztus visszajön.

A Jelenések könyve bemutatja azt a három hatalmat, amely közvetlenül a második advent előtt a sárkány, fenevad és hamis próféta képében (Jel 16:13) összegyűjti a világ népeit a Krisztus műve és népe elleni harcra. Amikor „a fenevad és a Föld királyai és az ő seregeik” egybegyűlnek, hogy harcot indítsanak Krisztus ellen visszatérése idején, a fenevad és a hamis próféta elpusztul (Jel 19:19-20). Ami a Jelenések 20-ban, a millenniumról szóló fejezetben bekövetkezik, az az ördögi trió harmadik tagjára, a sárkányra vonatkozik. A sárkány fogságba esik, feneketlen mélységbe vetik, ahol 1000 esztendeig marad.^[1]

Amint e könyv 25. fejezetében láttuk, Krisztus második adventjével egy időben, amikor e világ országai elpusztulnak, Isten felállítja dicsőségének országát, azt az országot, amely örökre megmarad (Dán 2:44). Népe ekkor kezdi el uralkodását.

Az első feltámadás. A második adventkor lesz az első feltámadás. Az igazak, a boldogok és szentek feltámadnak, akiken „nincs hatalma a második halálnak; hanem lesznek az Istennek és a Krisztusnak papjai, és uralkodnak vele ezer esztendeig” (Jel 20:6; lásd e könyv 25. fejezetét).

Az igazak a mennybe jutnak. Az igaz halottak feltámadásuk után az élő szentekkel együtt elragadtatnak „az Úr elébe a levegőbe” (1Thessz 4:17). Ekkor Krisztus teljesíti ígéretét, amelyet közvetlenül e világ elhagyása előtt tett: „Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14:2-3). Jézus úgy jellemezte azt a helyet, ahova elviszi követőit, hogy „az én Atyámnak háza”, ahol „sok lakóhely van” (Jn 14:2). Jézus itt az új Jeruzsálemre utal, amely csak a millennium végén jön el erre a földre. A második adventkor az igazak célállomása – amikor találkoznak az Úrral a levegőben – a menny, nem a föld, amelyet épp hogy elhagytak.^[2] Krisztus ekkor még nem állítja fel dicsőségének országát a földön. Ez majd a millennium végén lesz.

Krisztus ellenségei elpusztulnak. Krisztus összehasonlította visszatérését az özönvíz eseményeivel, és azzal, ami Sodorna és Gomora pusztulásakor történt (Mt 24: 37-39; Lk 17:28-30). Hasonlata két dologra hívja fel a figyelmet: először, hogy a pusztulás váratlanul érte a gonoszokat; másodszor, hogy ami történt, az pusztulás volt – az özönvíz „mindnyájukat elragadá” (Mt24:39). A Sodomára hulló tűz és kénkő „mindenkit elvesztett” (Lk 17:29; lásd még Mt 13:38-40). A második adventkor Krisztus fehér lovon alászáll a seregei élén. Az Ő neve: „királyoknak Királya és uraknak Ura”, és megöli a világ lázadó népeit. Miután a fenevad és a hamis próféta elpusztul, Sátán „többi” követője meghal, nem lesznek túlélők, mert „megöletének a lovonülőnek kardjával, amely az Ő szájából jő vala ki; és a madarak mind megelégedének azoknak húsával” (Jel 19:21).^[3]

A Szentírás e jelenet ábrázolásakor ezt mondja: „Az Úr kijő helyéről, hogy meglátogassa a föld lakóinak álnokságát, s felmutatja a föld a vért, és el nem fedi megöletteit többé!” (Ésa 26:21).

A Föld elhagyatott lesz. Mivel az igazak az Úrral a mennybe szállnak, a gonoszok pedig elpusztulnak az Ő megjelenésekor, a földet egy ideig nem lakják emberek. A Szentírás utal ilyen helyzetre. Jeremiás ezt mondta: „Nézek a földre, de ímé kietlen és puszta; és az égre, de nincsen világossága! Nézek a hegyekre is, ímé, reszketnek; és a halmokra, de mind ingadoznak! Nézek, és ímé, egy ember sincsen” (Jer 4:23-25). Jeremiás az 1Móz 1:2-ben található „kietlen és puszta” meghatározást használja, ami azt jelzi, hogy a föld olyan rendezetlenné lesz, mint amilyen a teremtés kezdetekor volt.

Sátán megkötöztetik. Az ekkor történő eseményeket az Izrael szentélyszolgálatának engesztelő napi bűnbak-szertartása vetítette előre. Az engesztelés napján a főpap az Úr bakjának engesztelő vérével megtisztította a templomot. Csak akkor kezdődött az Azázelt, a Sátánt jelképező bakra vonatkozó szertartás, amikor a pap már az engesztelést teljesen elvégezte (lásd a 23. fejezetet). Két kezét a bak fejére téve, a főpap megvallotta „Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűnét… azokat a baknak fejére” rakva(3Móz 16:21). És a bűnbakot kiküldték a pusztába, „kietlen földre” (3Móz 16:22).

Krisztus a mennyei templomban engesztelő áldozatának áldásaival hasonlóképpen szolgál népének; visszatértekor megváltja őket, és örök életet ad nekik. Amikor ezt a munkát, a megváltás munkáját és a menynyei templom megtisztítását befejezi, népének bűneit Sátánra, a bűn szerzőjére és felbujtójára helyezi. Az egyáltalán nem mondható, hogy Sátán engesztelést szerez a hívők bűneiért – Krisztus ezt teljesen elvégezte. De Sátán viseli a felelősséget minden olyan bűnért, amelyre rávette azokat,akik üdvözülni fognak. És amint „az arra való ember” kivezette a bűnbakot egy lakatlan vidékre, Isten úgy fogja kiűzni Sátánt az elhagyott és lakatlan földre (lásd e könyv 23. fejezetét).^[4]

János látomása a millenniumról szemléletesen ábrázolja Sátán száműzetését. Látta, hogy az ezer esztendő kezdetén egy angyal „megfogá a sárkányt, azt a régi kígyót, aki az ördög és Sátán”, és bezárta „a mélységbe” (Jel 20:2-3). Ez jelképesen tükrözi Sátán üldöző és megtévesztő tevékenységének átmeneti végét, „hogy többé el ne hitesse a népeket, míg betelik az ezer esztendő” (Jel 20:3).

A János által használt „mélység” (görögül abüssos) kifejezés találóan ábrázolja a föld akkori állapotát.^[5]A Krisztus eljövetelét közvetlenül megelőző csapásoktól viharvert (Jel 16:18-21) és a gonoszok testével borított föld a teljes pusztulás színhelye.

E föld börtönébe zárt Sátánt „megkötözi” a körülmények bilincse. Mivel a Földön egy élő ember sincs, Sátán senkit sem kísérthet, sem nem üldözhet. Olyan értelemben van megkötözve, hogy nincs semmi tennivalója.

Események a millennium alatt

Krisztus a megváltottakkal a mennyben. A második adventkor Krisztus a mennybe viszi követőit, azokra a lakóhelyekre, amelyeket elkészített nekik az új Jeruzsálemben. Mint Mózes és az izraeliták, a megváltottak is hálatelt szívvel éneklik a szabadulás énekét – „Mózesnek, Isten szolgájának énekét, és a Báránynak énekét, ezt mondván: Nagyok és csodálatosak a te dolgaid,mindenható Úr Isten; igazak és igazságosak a te útjaid, óh, szentek Királya!” Jel 15:3).

A szentek uralkodnak Krisztussal. Krisztus a millenniumkor teljesíti azt az ígéretét, hogy a győzteseknek „hatalmat ad… a pogányokon” (Jel 2:26). Dániel látta, hogy Krisztus ellenségeinek elpusztítása után „az ország… és a hatalom és az egész ég alatt levő országok nagysága átadatik a magasságos egek szemei népének” (Dán 7:27). Akiket Krisztus feltámaszt az első feltámadáskor, azok uralkodni fognak vele ezer esztendeig (Jel 20:4).

De milyen értelemben mondható, hogy a szentek uralkodnak, ha ők a mennyben vannak, és a gonoszok mind meghaltak? Uralkodásuk Krisztus kormányzásának egy fontos szakaszában való részvételt jelent.^[6]

A gonoszok megítélése. János látta, hogy a millennium alatt a szentek ítélkezésben vesznek részt; látott „királyi székeket, és leülének azokra, és adaték nékik ítélettétel” (Jel 20:4). Ez Sátán és angyalai megítélésének ideje, amit a Szentírás megemlít (2Pt 2:4; Júd 6). Ekkor valósul meg Pálnak az a kijelentése, hogy a szentek megítélik a világot, sőt még az angyalokat is (1Kor 6:2-3).^[7]

A millenniumi ítélet nem azt határozza meg, ki üdvözül, és ki kárhozik el. Ezt a második advent előtt Isten dönti el. Akik nem támadtak fel, vagy nem változtak el, azok örökre elvesznek. Az az ítélet, amelyben az igazak is részt vesznek, arra szolgál, hogy választ adjon az igazaknak minden kérdésre, amely a gonoszok elvesztével kapcsolatban felmerülhet. Isten azt akarja, hogy vezetésében teljesen bízzon mindenki, akiknek örök életet adott, ezért bepillantást ad nekik kegyelme és igazságossága dolgaiba.

Képzeld el, hogy a mennyben vagy, és nem találod ott egyik kedves hozzátartozódat, akinek ottlétére biztosan számítottál. Emiatt talán megkérdőjelezed Isten igazságosságát. Pontosan ilyen kétely volt az, amely elindította a bűn történelmét. Hogy ne legyen többé ilyen kételyre alkalom – és hogy soha többé ne támadjon fel a bűn -, a millenniumi ítéletnek ebben a szakaszában Isten minden kérdést megválaszol.

A jó és rossz közötti küzdelemnek ebben a részében a megváltottak döntő szerepet játszanak. „Tanúsítják, hogy Isten milyen szeretettel és türelmesen viselte az elveszett bűnösök gondját, és ez az örökkévalóságra kielégítő válasz a részükre. Látják, hogy a bűnösök milyen meggondolatlanul és makacsul elutasították és elvetették Isten szeretetét. Megtudják, hogy a még látszólag kevésbé bűnösök is titokban ápolt csúnya önzésük miatt nem fogadták el Uruk és Megváltójuk értékrendjét.”^[8]

Sátán gondolkodási ideje. A millennium alatt Sátán nagy szenvedést él át. Mivel angyalaival ehhez az elhagyott földhöz van kötve, nem végezheti többé azt a megtévesztő munkát, ami korábban állandóan elfoglalta az idejét. Kénytelen az Isten és törvénye elleni lázadásának következményeit szemlélni, és elgondolkodni azon a szerepen, amelyet a jó és gonosz közötti küzdelemben játszott. Csak félelemmel várhatja azt a szörnyű büntetést, amit az általa okozott sok rossz miatt el kell szenvednie.

Események a millennium végén

Az ezer év végén „a többi halott” – vagyis a gonoszok feltámadnak, és ezzel Sátán kiszabadul a tétlenség börtönéből (Jel20:5-7). Újra becsapva a gonoszokat, „a szentek tábora” és „a szeretett város” [az új Jeruzsálem] ellen vezeti őket (Jel 20:9), amely ebben az időben Krisztussal már leszállt a mennyből.^[9]

Krisztus és a város a szentekkel leszáll. Krisztus leszáll a Földre a szentekkel és az új Jeruzsálemmel együtt, kettős céllal. A millenniumi ítélet döntésének végrehajtásával véget vet a nagy küzdelemnek; megtisztítja és megújítja a földet, hogy felállíthassa örökkévaló országát. Ekkor a legteljesebb értelemben „az Úr lesz az egész földnek királya” (Zak 14:19).

A kárhozat feltámadása. Most elérkezett az a pillanat, amelyben Krisztus ígéretének megvalósulása teljessé lesz – hogy „mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát” (Jn 5:28). A második adventkor, az első feltámadás, „az élet feltámadása” alkalmával Krisztus előhozta a halott igazakat a sírjukból. Most pedig megtörténik a második feltámadás, „a kárhozat feltámadása”, amelyről Krisztus szintén beszélt (Jn 5:29). A Jelenések könyve is utal erre a feltámadásra: „A többi halott pedig [aki nem támadt fel az első feltámadáskor] meg nem elevenedik, mígnem betelik az ezer esztendő” (Jel 20:5).

Sátán fogsága véget ér. Az ezer év végén a gonoszok feltámadása kiszabadítja Sátánt a fogságából „egy kevés időre” (Jel 20:3). Utoljára tesz kísérletet arra, hogy Isten kormányzata ellen harcoljon; „kimegy, hogy elhitesse a föld négy szegletén levő népeket” (Jel 20:8). Munkája nem lesz nehéz, mivel a gonoszok ugyanolyan lázadó lelkülettel támadnak fel, mint amilyennel meghaltak.

A város megtámadása. Utolsó csalásával Sátán azt a reményt akarja ébreszteni a gonoszokban, hogy erőszakkal be tudják venni Isten országát. Összegyűjti a világ népeit, és a szeretett város ellen vezeti őket (Jel 20:8-9).^[10] „A gonoszok, akik makacsul visszautasították az Isten városába való belépést Krisztus áldozatos engesztelésének érdemei által, most elhatározzák, hogy bebocsátást és uralmat szereznek ostrom és háború által.”^[11]

Az a tény, hogy a gonoszok, mihelyt Isten újból életet ad nekik, ellene fordulnak, és megkísérlik megdönteni uralmát, bizonyítja Istennek a sorsukról hozott ítéletének helyességét. Így neve és jelleme, amelyet Sátán be akart mocskolni, mindenki előtt igazolást nyer.^[12]

A nagy fehér trón ítélete. János utal arra, hogy amikor Isten ellenségei körülveszik a várost, és felkészülnek a támadásra, Isten felállítja nagy fehér trónját. Amint az egész emberiség e trón körül találkozik – egyesek biztonságban a városon belül, mások rémülten a városon kívül, a Bíró előtt -, Isten végrehajtja az ítélet utolsó szakaszát. Erről az időről beszélt Krisztus, amikor ezt mondta: „Ott lesz sírás és fogak csikorgatása, amikor látjátok Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot, és a prófétákat mind az Isten országában, magatokat pedig kirekesztve” (Lk 13:28).

Az ítélet e szakaszának végrehajtásához Isten jegyzőkönyvei megnyílnak. „Majd egy más könyv nyittaték meg, amely az életnek könyve; és megítéltetének a halottak azokból, amik e könyvekbe voltak írva.” (Jel 20:12) Ekkor Isten kimondja a végzetes ítéletet.

Miért kelti Isten ezeket az embereket életre? Csak azért, hogy újra véget vessen létezésüknek? A millennium alatt a megváltottaknak volt alkalmuk megvizsgálni, milyen igazságosan bánik Isten minden értelmes lénnyel a világegyetemben. Most az elveszettek is – beleértve Sátánt és angyalait – bizonyítják Isten útjainak igazságosságát.

E nagy fehér trónnál teljesednek be Pál szavai: „Mindnyájan odaállunk majd Krisztus ítélőszéke elé” (Róm 14:10). Ott minden teremtmény – üdvözült és elbukott, megmentett és elveszett – meghajtja térdét,és megvallja, hogy Jézus Krisztus az Úr (Jel 2:10-11; vö. Ésa 45:22-23). Akkor Isten igazságosságának kérdése örökre megoldódik. Azok, akik örök életet kaptak, rendíthetetlenül hisznek benne. A bűn soha többé nem fogja megrontani a világegyetemet, sem tönkretenni lakóit.

Sátán és a bűnösök megsemmisülnek. Ítéletük kihirdetése után Sátán, valamint angyalai és emberi követői azonnal megkapják büntetésüket. Meg kell halniuk, örök halállal. „Istentől, a mennyből tűz szálla alá, és megemészté” az elkárhozottakat (Jel 20:9). A föld egész felszíne megolvadni látszik, és hatalmas tüzes tóvá változik „az ítéletnek és az istentelen emberek romlásának napjára” (2Pt 3:7). „Bosszúállás napja ez az Úrnak” (Ésa 34:8), amelyen elvégzi „szokatlan” munkáját (Ésa 28:21), elpusztítja ellenségeit. János ezt mondta:„És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvében, a tűznek tavába vettetik” (Jn 20:15). Az ördögnek és társainak szintén ez lesz a sorsa (Jel 20:10).

A Biblia szövegösszefüggése világossá teszi, hogy ez „a második halál” (Jel 21:8) a gonoszok teljes megsemmisülését jelenti. Akkor mit jelent az örökké égő pokol fogalma? E kérdés figyelmes tanulmányozásából kiderül, hogy a Bibliában szó sincs ilyen pokolról vagy gyötrelemről.

1. Pokol. Bibliailag a pokol „az a hely és állapot, amelyben örök tűz által bűnhődnek, és megsemmisülnek a második halállal azok, akik elutasítják Istent és a Jézus Krisztusban felkínált üdvösséget.”^[13]

A Biblia magyar fordításai sokszor a „pokol” szót használják a héber seol és a görög hadés szó fordításaként. Ezek a kifejezések általában a sírt jelentik, ahol a halottak – igazak és gonoszok egyaránt – öntudatlan állapotban várnak a feltámadásra (lásd a 25. fejezetet). Mivel a pokol mai fogalma annyira eltér attól, amit ez a héber, illetve görög kifejezés jelent, számos modem fordítás kerüli a „pokol” szót, és egyszerűen átveszi a héber „seol” és a görög „hadés” szót.

Ezzel ellentétben a görög geenna szó, amelyet az Újtestamentum magyar fordításai szintén a „pokol” szóval adnak vissza, olyan helyet jelent, ahol a megtéretlenek tűzben égve bűnhődnek. Tehát a Bibliában a „pokol” nem mindig jelenti ugyanazt, és ez – mivel a különbség nincs feltüntetve – nagy zűrzavart okozhat.

A geenna a héber Ge-Hinnom-ból, „Hinnom völgyé”-ből, a Jeruzsálem déli részén elhelyezkedő völgytorok nevéből származik. Itt gyakorolta Izrael azt a pogány rítust, amelyben gyermekeket égetett el a Moloknak (2Krón 28:3; 33:1,6). Jeremiás megjövendölte, hogy e bűn miatt az Úr ezt a völgyet „Öldöklés völgyé”-vé teszi, ahol addig temetik a halottakat, amíg már nem lesz több hely számukra. Ezért a többi halott teste „az ég madarainak… lesz eledelül” (Jer 7:32-33; 19:6; Ésa 30:33). Kétségtelenül Jeremiás próféciája indította Izraelt arra, hogy a Ge-Hinnom völgyét a gonoszok megítélése helyének, utálat, büntetés és szégyen helyének tekintse.^[14] A későbbi rabbinikus hagyomány ezt a helyet égő tetemek és hulladék helyének tartja. 
Jézus a Hinnom tüzével a pokol tüzét ábrázolja (pl. Mt 5:22; 18:9). Tehát a Hinnom tüze jelképezi az utolsó ítélet megemésztő tüzét. Jézus kijelentette, hogy ez a halál után történik (Lk 12:5), és hogy a pokol elpusztítja a testet és lelket egyaránt (Mt 10:28).

Milyen a pokol tüze? Vajon az emberek örökké égnek a pokolban?

2. A gonoszok sorsa. A Szentírás szerint Isten csak az igazaknak ígér örök életet. A bűn zsoldja halál, nem pedig örök élet a pokolban (Róm 6:23). A Szentírás azt tanítja, hogy a gonoszok „kivágattatnak” (Zsolt 37:9,34); elvesznek (Zsolt 37:20; 68:3). Nem élnek örökké tudatos állapotban, hanem elégnek (Mal 4:1; Mt 13:30,40; 2Pt 3:10). A gonoszok megsemmisülnek (Zsolt 145:20; 2Thessz 1:9; Zsid 2:14), elvesznek a földről (Zsolt 104:35).

3. Örök büntetés. Az Újtestamentum a gonoszok büntetéséről szólva az „örök” szót használja. Ez a szó a görög aionios fordítása, és Istenre, emberre egyaránt vonatkozhat. Félreértés elkerülése végett tudnunk kell, hogy az aionios viszonylagos kifejezés; jelentését az a szó dönti el, amelyet közelebbről meghatároz. Tehát amikor a Szentírás az aionios („örök”) szót Istennel kapcsolatban használja, akkor azt jelenti,hogy az Ő léte végtelen, mert Isten halhatatlan. De amikor ezt a szót halandó lényre vagy romlandó dologra használja, akkor azt jelenti, hogy ameddig az a személy él vagy a dolog létezik.

Júdás 7. verse például azt mondja, hogy Sodoma és Gomora „örök tűznek büntetését” szenvedte. De azok a városok ma már nem égnek. Péter azt mondta, hogy a tűz azokat a városokat elhamvasztotta, végromlásra kárhoztatva őket (2Pt 2:6). Az „örök” tűz addig égett, amíg már nem volt mit elégetnie, és azután kialudt (lásd még Jer 17:27; 2Krón 36:19).

Hasonlóképpen, amikor Krisztus a gonoszokat „az örök tűzre” juttatja (Mt 25:41), az a tűz, amely elégeti a gonoszokat, „olthatatlan” tűz lesz (Mt 3:12). Csak akkor alszik ki, amikor már nem marad semmi elégethető.^[15]

Amikor Krisztus „örök büntetésről” beszél (Mt 25:46), akkor nem örökké tartó bűnhődésre gondol. Úgy értette, hogy amint az örök élet – amit az igazak élveznek – folytatódik az örökkévalóság korszakain át, úgy a büntetés – amit a gonoszok elszenvednek – szintén örök lesz, de nem tartalmában (mint örökké tartó gyötrődés), hanem kihatásában, mint teljes és végérvényes büntetés. Azoknak vége, akik e büntetésben részesülnek, a második halál. Ez a halál örök, mert nem lesz, és nem is lehet belőle feltámadás.”^[16]

Amikor a Biblia „örök megváltásról” (Zsid 9:12 – új kat. ford.) és „örök ítéletről” (Zsid 6:2) beszél, a megváltás és az ítélet örök hatásaira – és nem véget nem érő folyamatára – utal. Ugyanígy, amikor örök büntetésről beszél, e büntetés hatásairól, és nem folyamatáról beszél. A gonoszok halála végleges lesz, és örökkévaló.

4. Örökkön örökké tartó gyötrelem. A Szentírásban használt „örökkön örökké” kifejezésből (Jel 14:11; 19:3; 20:10) szintén arra lehet következtetni, hogy Sátán és a gonoszok megbüntetésének folyamata az egész örökkévalóságon át tart. De mint az „örök” esetében, itt is a személy vagy dolog, amit közelebbről meghatároz, dönti el, mit jelent az „örökkön örökké” kifejezés. Amikor Istennel van kapcsolatban, jelentése végérvényes – mert Isten halhatatlan; amikor halandó emberrel kapcsolatos, jelentése korlátozott.

Jó példa e kifejezés alkalmazására Edom megbüntetése. Ésaiás leírja, hogy Isten ezt az országot égő szurokká változtatja, amely „éjjel és nappal el nem alszik”, és füstje „örökre fölgomolyog”. „Nemzetségről nemzetségre pusztán marad, soha örökké senki át nem megy rajta.” (Ésa 34:9-10) Edom elpusztult, és ma már nem ég. Az „örökké” addig tartott, amíg teljesen el nem pusztult.

A teljes Szentírásból világos, hogy az „örökké” jelentésének határai vannak. Az Ótestamentum azt mondja, hogy egy rabszolga „mindörökké” szolgálhat urának (2Móz 21:6); hogy a gyermek Sámuelnek „örökké” a templomban kellett maradnia (1Sám 1:22); és Jónás azt hitte, hogy „örökre” a nagy hal gyomrában kell lennie(Jón 2:7). Az Újtestamentum hasonlóképpen használja ezt a kifejezést. Pál például azt tanácsolta Filemonnak, hogy „örökre” fogadja vissza Onésimust (Filem 15 – új prot. ford.). Mindezekben az esetekben az „örökre” azt jelenti, hogy „ameddig az az ember él”.

Zsolt 92:8 azt mondja, hogy a gonoszok mindörökké elvesznek. A végső nagy tűzvészről prófétálva pedig Malakiás ezt mondta: „Eljön a nap, lángoló, mint a sütőkemence, és olyanná lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a pozdorja, és megégeti őket az eljövendő nap, azt mondja a Seregeknek Ura, amely nem hagy rajtuk gyökeret, sem ágat” (Mal 4:1).

Egyszer majd tűz pusztítja el a gonoszokat – Sátánt, a gonosz angyalokat és a megtéretlen embereket -, gyökeret és ágat egyaránt; nem kell többé halálról vagy hadésről beszélni (lásd e könyv 25. fejezetét). Isten ezeket is örökre megsemmisíti (Jel 20:14).

Tehát a Biblia nagyon világossá teszi, hogy a büntetés, a második halál – nem a büntetés folyamata – örökre szól. E büntetésből nincs feltámadás, hatásai örökkévalók.

William Temple érseknek igaza volt, amikor ezt állította: „Egy dolgot teljes bizonyossággal elmondhatunk. Nincs örökké tartó gyötrelem. Ha az emberek nem vették volna át az emberi lélek természetszerű elpusztíthatatlanságának görög és bibliátlan elképzelését, és ha ennek tudatában elolvasták volna az Újtestamentumot, nem az örökkévaló gyötrelem tanát értették volna meg belőle (az Újtestamentumból), hanem a megsemmisülés tanát. A tűz az, ami aiónian (örök), nem az élet, ami a tűzbe vettetik.”^[17]

Miután az Isten törvénye szerinti teljes büntetés az igazság követelményeinek eleget téve megtörtént, a Menny és a Föld az Úr igazságosságát hirdeti.

5. A büntetés elve. A halál a bűn végérvényes büntetése. A bűn következményeképpen mindazok, akik elutasítják az Isten által felkínált üdvösséget, örökre meghalnak. De egyesek égbekiáltó bűnöket követtek el, és ördögi módon örvendeztek, amikor másoknak szenvedést okoztak. Másoknak, akik viszonylag erkölcsös, békés életet éltek, a bűnük főleg az volt, hogy elutasították a Krisztus által nyújtott üdvösséget. Igazságos-e az, hogy ők is ugyanazt a büntetést szenvedjék el?

Krisztus azt mondta, hogy „amely szolga tudta az ő urának akaratát, és nem végezte el, sem annak akarata szerint nem cselekedett, sokkal büntettetik meg. Aki pedig nem tudta, és büntetésre méltó dolgokat cselekedett, kevéssel büntettetik meg. És valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és akire sokat bíztak, többet kívánnak tőle” (Lk 12:47-48).

Kétségtelen, hogy azok, akik kifejezetten lázadtak Isten ellen, jobban fognak szenvedni, mint azok, akik ezt nem tették. De tudnunk kell azt, hogy a legnagyobb szenvedés az lesz a számukra, amit Krisztus is elszenvedett, amikor úgy tudta, hogy halála a kereszten „a második halál”. Jézusra ott a világ bűne nehezedett. Az Atyjától való szörnyű elszakadás, ami a bűn következménye volt, leírhatatlan lelki gyötrelmet okozott neki. Ez történik majd az elveszett bűnösökkel is. Amit vetettek, azt aratják – nemcsak ebben az életben, hanem a végső pusztuláskor is. Isten jelenlétében a bűntudat, amit bűntetteik miatt éreznek, leírhatatlan gyötrelmet okoz nekik. Minél bűnösebbek, annál nagyobb lesz a gyötrelmük. Sátán, a bűn felbujtója és kezdeményezője fog a legjobban szenvedni.

A föld megtisztítása. Péter leírja, milyen lesz az Úr napja, amikor a bűn minden nyoma eltűnik, és ezt mondja: „Az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta levő dolgok is megégnek” (2Pt 3:10).

A gonoszokat elpusztító tűz megtisztítja a földet a bűn szennyétől. E föld romjaiból Isten „új eget és új földet” hoz elő, „mert az első ég és az első Föld elmúlt” (Jel 21:1). Erről a megtisztított, újjáteremtett földről Isten száműzi a gyászt, fájdalmat és halált (Jel 21:4). Végül megszűnik a bűn okozta átok.

Az Úr eljövendő napjáról beszélve, amikor a bűn és a megtéretlen bűnösök megsemmisülnek, Péter ezt mondja mindenkinek: „Milyeneknek kell lennetek néktek szent életben és kegyességben, akik várjátok és sóvárogjátok az Isten napjának eljövetelét.” Krisztus visszajövetelének ígéretére reménységgel építve jelentette ki: „Új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakozik. Annakokáért, szeretteim, ezeket várván, igyekezzetek, hogy szeplő nélkül és hiba nélkül valóknak találjon titeket, békességben” (2Pt 3:11-14).

Lábjegyzet