„Megtanítalak az útra, amelyen járj.” – Szombaton az 5. „Ki a sótartóból!” konferencián lehettünk Szegeden, amire meglepetésemre közelről és igencsak távolról is érkeztek testvérek. Még ha nem is jut idő ilyenkor mindenkivel mélyebben elbeszélgetni, de jó ezeken az alkalmakon legalább látni a kedves ismerőseinket és barátainkat.

Zsúfolásig megtelt fiatalokkal a bózsvai táborhely július 8–15. között, akik a legnagyszerűbb lehetőségét választották annak, hogy egy héten át megtapasztalják Isten közelségét, az együttlét örömét, a kapcsolatok áldását egy sokszínű programsorozat váltakozásában, amely lehetőséget adott a feltöltődésre, játékra, kikapcsolódásra, kapcsolatépítésre, áhítatra, imádatra, Isten dicsőítésére egyaránt.

„Kell egy csapat!” – monda Minarik Ede abban a bizonyos régi magyar filmben. Szeretném veletek, olvasó testvéreimmel megosztani azt az örömömet, hogy a Nyírségben van egy csapat. No nem a labdarúgás most már modernebb színvonalán, nagyszerű eredmények eléréséhez, hanem egy nagyon fontos szolgálat betöltéséhez.

Sosem nyertem a tombolán, sosem sorsolták ki a nevem sehol, így már régen lemondtam azokról az ajándékokról, amelyek a szerencsétől függnek. Ezért is volt számomra meglepetés, amikor bekerültem a közé a három fiatal közé, akiknek lehetőségük volt részt venni – a Transzeurópai Divíziónak köszönhetően – a Mary Jones Walk programon Walesben.

Idén már harmadjára mentünk ki a debreceni Campus fesztiválra az egyház sátrával, így sok régi ismerős arc jött kint velünk szembe, és köszönt ránk, vagy emlegette föl, hogy mi már bizony találkoztunk, sőt még beszélgettünk is tavaly! Jó érzés volt felismerni például azt az anyukát a három kis szőke, copfos kislányával, akik mindjárt az első napon célirányosan beugrottak hozzánk, ahogy tavaly és tavalyelőtt is tették.