A Sátoraljaújhelyi Gyülekezet lelkes vezetőjeként ismerem. Mindig tettre kész, megbízható, lelkiismeretes és odaadó testvérnő, kinek szíve-lelke a szombatiskolai tanítás. Szeretem hallgatni, ahogyan tanít. Kreatív tanítóként a bibliai értékrendet képes újszerűen, figyelemfelkeltően magyarázni. Nem hagyományos módon tárja a szemünk elé a Szentírás történeteit. Az újhelyi gyülekezet orgonistájaként is ismert.
Két unoka nagymamája, nagyszerű szervezői készséggel rendelkezik, és rajong a Sátoros-hegyekért. Aktívan és rendszeresen sétál, s miközben ezt teszi, Istenhez beszél a városáért: „a hegy mellé és a hegyen épült városért”, Sátoraljaújhelyért.
Ismerjük meg Juhász Istvánné Zsuzsát, aki páratlan őszinteséggel és nyitottsággal meséli el élettörténetét!
– Beszélnél kérlek a gyermekkorodról, szüleidről, a családodról?
– Lelkészcsaládba születtem, 4. gyermekként. Három fiú után nagy örömmel fogadtak, különösen apukám, hogy kislánya lett. Szokták mondani, hogy nagyban befolyásolja az embereket az istenkép kialakulásában, hogy milyen a kapcsolat az édesapával. Különösen hálás vagyok a szüleimért, akiken keresztül megtapasztalhattam, hogy milyen az őszinte, másokért élő, önfeláldozó szeretet.
1964-ben, amikor nyolcéves voltam, apukámat Sátoraljaújhelybe helyezték az ország másik végéből, Nagykanizsáról. Ez már a hatodik város volt, ahová költöztünk. Nemcsak a szép hegyeket, de az itt élő embereket, a körzetben lévő testvéreket is nagyon megszerettük, s amikor nyolc év elteltével apu nyugdíjba ment, kérte, hogy maradhassunk a szolgálati lakásban. Nyugdíjas lelkészként is tovább szolgált még 30 évig. Nagy szerelme volt a könyvmunka, amit lelkesen végzett bejárva az egész várost és a környékét, amikor a rendszerváltás után egyre több könyvet adott ki az egyházunk. Abban a légkörben nőttem fel, hogy a gyülekezet, a testvérek a családunk része.
– Milyen változást hoztak a gimnáziumi évek?
– A változást talán az jelentette, amikor másodikos gimis koromban megismertem jelenlegi férjemet, Istvánt, aki teljesen más beállítottságú, világnézetű és társadalmi helyzetű családból származott. Mindkét oldalról le akartak beszélni erről a kapcsolatról, láthatóan nem nagy sikerrel.
– Hogyan alakult az életed érettségi után?
– 1974-ben leérettségiztem, s mi akkor úgy gondoltuk, hogy utána rögtön összeházasodunk, de a szülők ezt finoman szólva, nem támogatták. Akkor arra a két évre, ami még hátra volt az egyetem befejezéséhez (ő Gödöllőn tanult), felköltöztem Budapestre, ahol Telkibányáról elszármazott testvéreknél laktam, és adminisztrátorként dolgoztam az Iparművészeti Vállalatnál. Abban az időben még elég ritka volt az olyan munkahely, ahol minden szombat szabad.
A Székely Bertalan utcába jártam gyülekezetbe. Ha jól emlékszem, keddenként voltak ifi összejövetelek, amit Szigeti Jenő vezetett. Az ő személyisége nagy hatással volt rám. Egy pár hónapig befogadtak Erdélyi Laci bácsiék is. A náluk eltöltött idő is egyre közelebb vitt az elhatározásomhoz, hogy megkeresztelkedjek, mielőtt visszatérünk Újhelybe.
– Melyik évben keresztelkedtél?
– 1976. március 27-én döntöttem Krisztus mellett, ami egy elég zűrzavaros időszaka volt az egyház életének, de én úgy gondoltam, hogy számomra akkor jött el az ideje, hogy mielőtt egy emberrel összekötöm az életem, először Istennel tegyem ezt meg. Azóta ez kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy életem legjobb döntése volt.
– Gondolom, még ebben az évben Istvánnal örök hűséget fogadtatok egymásnak…
– Pontosan így történt: július 8-án összeházasodtunk. Itthon végképp nem találtam munkahelyet, egy kedves gönci testvérnő, Vranyák néni megtanított dísztányérokat festeni, ami akkor elég keresett volt.
– Hogyan alakult tovább az életetek?
– Hamarosan kiderült, hogy anyukámnak súlyos betegsége van. Onnantól kezdve a következő két év az orvoshoz járásról, műtétről, kezelésekről és sok-sok imáról szólt. Édesapámtól azt tanultam, hogy az ima nagyon fontos része kell legyen az életünknek, a lélek lélegzetvétele. Ő nem csak mondta ezt, de gyakorolta is. Minden kedden tartott imaórát délelőtt és délután is, hogy azok a testvérek is részt tudjanak venni, akik két műszakban dolgoztak.
Számomra ez a két év nagy csalódást jelentett, mert a sok-sok könyörgés ellenére, a betegség előrehaladt, s a gyógyulás, a csoda, amiben én is reménykedtem, nem történt meg.
– Nagyon sajnálom. Hogy élted túl a gyász éveit?
– Teljesen összezavarodtam, amikor anyut elveszítettük, de végül ha lassan is, helyre billent a lelki egyensúlyom. Így visszatekintve életemnek erre a szakaszára, nagyon nem lehetek büszke, de megtapasztaltam a jó Isten kegyelmét, hogy Ő soha nem mond le rólunk, s együtt hordozza velünk a rossz döntéseink következményeit is. Noha úgy gondoltam, hogy a világnézeti különbségek miatt egyszerűbb lesz, ha nem vállalunk gyermeket, mégis másképp lett. 1981-ben és 1983-ban megszülettek a fiaink, akik jártak velem a gyülekezetbe. Több alkalommal voltunk a Balatonon a nyári bibliatáborokban, amelyeket a Zarka házaspár vezetett. Volt, hogy kb. 15 gyereket vittünk innen, Újhelyből. A kisebbik fiam megkedvelte a cserkészetet is, ő járt cserkésztáborokba is.
Egyik nagy szívfájdalmam az, hogy őket nem sikerült beszeretni a nagy családba, de nem szűnök meg imádkozni azért, hogy a lelkük mélyén lapuló kis magocskák egyszer csak kikeljenek.
A férjem sokáig be sem tette a lábát az imaház küszöbén belülre, még fényképezni sem. Amikor apukám újra megházasodott, csak a Tanácson készített esküvői fotókat. Azután megint képbe került Szigeti testvér, amikor városunkban és Sárospatakon tartott egy sorozatot, úgy emlékszem Sorskérdések címmel. Jenő és István összebarátkoztak, ekkor a férjem már az előadások előtti zenei szolgálatokban, s a rendezvény szervezésében is részt vett.
A 2000-es évek elején, amikor elindult Újhelyben is a Bibliai Szabadegyetem, már István biztosította a helyszínt a Vállalkozók Házában, amelynek az igazgatója volt. Közben Szigeti Jenővel való barátsága még jobban elmélyült, s egyre többször jött el a gyülekezetbe is, bár még inkább csak egy-egy ünnepélyes alkalomból.
A 2007–2008-as évek még nagyobb kihívást jelentettek a számomra, mint amikor anyu meghalt. Az előző időszak sem volt könnyű, mert apu látása nagyon megromlott, s úgy általánosan egyre gyengébb lett, állandó segítségre szorult. Apósomék megüresedett házába költöztettük, hozzánk közel, ahová azután a gyülekezet is követte, amíg az imaház építése folyt. A nehézségek ellenére jó volt megtapasztalni, hogy Isten milyen csodásan szervezi az életünket. Édesapám el volt keseredve amiatt, hogy nem fog tudni járni már gyülekezetbe, s aztán úgy alakult, hogy a gyülekezet járt őhozzá. Hálás vagyok Istennek Kozma György testvérért, aki mindig apaként tekintett rá, s a legnagyobb segítséget jelentette számomra az ő ápolásában. Édesapám, akit a kedves olvasók Sánta Gábor testvér néven ismerhettek, az imaház felújításának a végét már nem érte meg, 2007. március 16-án, 95. évében elhunyt. A temetés utáni napokban, amikor mindenki hazautazott, igazán árvának éreztem magam. A bátyáim távol éltek, az egyik Svájcban, a másik Budapesten lakott.
– Mi az, ami igazán segített a gyász hordozásában?
– A lelki testvérek jelentették számomra a kapaszkodót. Szükségem is volt rá, mert nem sokkal ezután kiderült, hogy a házasságunk komoly válságba jutott. Ez megint olyan helyzet volt, amiről azt hittem, hogy nem élem túl. De most a baj nem eltávolított, hanem közelebb vitt Istenhez. Egyértelmű bizonyítást nyert, hogy az imádság óriási hatalommal bír. Sokan gondoltak ránk, de a legtöbbet az a kis csoport jelentette számomra, akikkel egy éven keresztül minden este együtt fohászkodtunk erőért és megoldásért. Amikor már-már majdnem feladtuk azt látva, hogy nem lesz változás, egyszer csak megfordultak a dolgok. Megtapasztaltam azt, hogy az Istennél minden lehetséges, s a saját magunk okozta kanyarok ellenére Ő el tud vezetni a célhoz. Abban bízom, hogy az utolsó szakaszon sem fog elhagyni, s amit elkezdett, azt be is fejezi.
– Szerinted létezik életre szóló barátság?
– Hálás vagyok azért is, hogy meggyőződhettem arról, hogy létezik életre szóló barátság még ma is. A Fekete család pár házzal arrébb lakott tőlünk, s nemcsak a szülők kerültek hamar közeli, jó kapcsolatba egymással, hanem mi lányok is. Igaz, Vali 3,5 évvel fiatalabb nálam, de sülve-főve együtt voltunk, szinte testvérként nőttünk fel. Később hiába költöztek el a városból, azóta is sokszor találkozunk, tartjuk a kapcsolatot, szinte napi szinten. Ő az, akire mindenben számíthatok, ha kell, éjszaka is felhívhatom, aki szeret annyira, hogy megmondja azt is, ha szerinte valamit nem jól csinálok, s tőle ezt is el tudom fogadni. Sokan azt gondolják máig is, hogy valóban testvérek vagyunk, ami valahol igaz is. Anyu halála után az ő édesanyja lett az én pótmamám. Anyák napján őt köszöntöttük, nagyon sokat jelentett az ő szeretete, mindenre odafigyelő tapintatos gondoskodása, bölcs tanácsai. Sajnos ma már őhozzá is csak a temetőbe tudunk kimenni. Hiányzik nagyon. Miatta is várom a nagy családegyesítést, jó lesz újra megölelni Őt is.
– Ha jól tudom, az évek elteltével nagymama lettél. Hányszorosan?
– Kétszeres nagymama vagyok, egy 9 éves fiú, és egy 2,5 éves kislány unokánk van. Mindig öröm látni őket, és teljesíteni a kívánságaikat, már amit lehet. Többször is gondolok arra, hogy jó lenne fiatalabbnak lenni, mert az ő tempójukkal sokszor már nem bírom felvenni a versenyt.
– Milyen a kapcsolatod a hegyekkel, a várossal és a helyi emberekkel?
– Nagyon szeretem ezt vidéket, ha tehetem, amikor autóval megyek és a várost elkerülő utat választom, mert jó látni a várost körbe ölelő hegyeket. Szeretem a reggelt sétával kezdeni. Elmegyek Széphalomig, s közben imádkozom az itt élőkért.
– Mióta vagy a helyi adventista közösség egyik vezetője?
– Majd 30 éve vagyok a Sátoraljaújhelyi Adventista Gyülekezet vezetője. Ez idő alatt sok minden történt, sok minden megváltozott. Többeket eltemettünk, vannak, akik elköltöztek, a fiatalok elmentek máshova tanulni, dolgozni, vagy máshol alapítottak családot. Itt helyben erre nem túl sok lehetőség adódott.
– Gyülekezetvezetőként milyen álmaid, vágyaid vannak az újhelyi gyülekezet kapcsán?
– Szoktam álmodozni arról, hogy jó lenne összehozni egy nagy találkozót azokkal, akiknek valaha is közük volt az újhelyi gyülekezethez. Nem lenne egyszerű, mert nagyon különböző helyekre kerültek, Zalavégtől kezdve Budapesten, Izraelen, Svájcon, Hollandián át, egészen Kanadáig. Ha ezt nekem nem is sikerül megvalósítási, de bízom benne, hogy a mi mennyei Atyánk ezt meg fogja tenni.
Szőllősyné Nagy Annamária
NSZO munkacsoporttag
