Magyarázat Isten pusztító tettére
Ángel Manuel Rodríguez
Kérdés: Hogyan igazolhatjuk azt, hogy Isten egy özönvízzel teljesen elpusztította az ősi világot?
Nincs szükségünk arra, hogy mi igazoljuk Isten döntését, hiszen Ő elég figyelmes volt ahhoz, hogy ezt a drámai döntést a bibliai szövegben maga igazolja. Ehhez meg kell vizsgálnunk az emberiség állapotát és Isten reakcióját.
Növekvő romlás
A bukás után a bibliai szöveg tájékoztat minket a bűn káros hatásáról az emberi szívben. Isten és az emberek közötti kapcsolat véglegesen megromlott, és az emberek maguk is egymástól elidegenedett állapotban éltek. Talán még ennél is rosszabb, hogy egy testvér megölte a saját testvérét, aminek következménye az emberiség radikális lelki megosztottsága lett, két részre szakadt: azokra, akik az Urat szolgálták (Sét leszármazottai), és azokra, akik elhagyták Istent (Káin leszármazottai). Az özönvíz történetének elején (1Móz 6:1–4) Isten fiai, Sét leszármazottai feleségül vették Káin leszármazottait, és ezzel a két csoportot elképzelhetetlen mélységű erkölcsi, lelki és társadalmi romlásba taszították.
Az emberek és a föld romlása
A szövegből megtudjuk, hogyan tekintett Isten a problémára: látta, hogy „az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön” (1Móz 6:5). Az emberi szívben fészkelő gonoszság mérhetetlen volt. Valami nagyon mélyen elromlott az emberekben. A „gonoszság” (ra‘ah) nem konkrét bűnökre utal, hanem egy olyan állapotra vagy körülményre, amely teljesen áthatotta az emberek belső lényét, olyannyira, hogy az emberi racionalitás – és az akarat (a szív) – minden dimenziója „folyamatosan” (szó szerint „mindennap”) a gonosz felé hajlott vagy törekedett. Ez a szakasz a teljes romlást írja le. Az emberi gonoszság hatással volt a földre, és ennek következtében „egyre romlottabb lett [shakhat, tönkrement] … és megtelt a föld erőszakossággal” (11. vers). Ennek a szörnyű állapotnak az oka nem maga a föld, hanem az emberek és állatok romlottsága és erőszakossága volt (13., 17. vers). Őket jellemezte ez a megromlott életmód (12. vers).
Isten reakciója az emberi gonoszságra
Isten látta, hogy az emberek a saját útjukat választották, és nem azt, amelyet Ő szánt nekik. „Megbánta…, hogy embert alkotott a földön” (6. vers). Ez a vitatott mondat egyszerűen azt jelenti, hogy Isten fájdalmat érzett, amikor szemtanúja volt annak, mi történt teremtményeivel. Ezt jelzi a következő mondatrész is: „megszomorodott [atsab, szomorú lett] szívében.” Míg az emberi szívben gonoszság és erőszak volt, Isten szíve szomorúsággal telt meg. Látva, hogy az emberek és az állatok erőszakosan pusztítják egymást, Isten szerető szíve megsajnálta őket. A szeretet nem maradhatott közömbös ilyen barbárság iránt, ezért beavatkozott. Globális özönvízzel vetett véget ennek az állapotnak. Az önpusztítást, amelyet az emberek gonoszságukkal és erőszakosságukkal okoztak maguknak, végül Isten hajtotta végre (11–13. versek; a shakhat ige jelentése egyszerre „romlottá lenni” és „elpusztítani”). Meglepő módon ez a döntés a szövegben nem Isten szerető haragjának, hanem kifejezetten Isten szenvedő szeretetének tulajdonítható.
Szeretetéből fakadóan Isten két további döntést is hoz. Először is, Lelke nem fog „örökké küzdeni”, vagy „közel lenni” (yadon) az emberekhez, hogy könyörögjön nekik, hanem ad még nekik további 120 évet (3. vers). A kegyelem továbbra is jelen lesz. Másodszor, az élet a bolygón nem fog megsemmisülni. Isten kegyelme megtalálta Noét (9., 18. vers), aki az Ő eszközévé vált a maradék megőrzésében, akiken keresztül Isten megvalósítja az emberiség megmentésére irányuló szándékát, amint az Mózes első könyve 3:15-ben szerepel. Isten elkötelezte magát, hogy a bárkában nemcsak az embereket, hanem „minden élőlény” maradékát is megőrzi (1Móz 6:19). Így a kegyelem által egy új kezdet fog bolygónkon beköszönteni, amely előremutat az Igazság Napjára, az asszony Magjának majdani eljövetelére.
A cikk forrása:
https://adventistreview.org/theology/bible-study/divine-sadness-and-the-flood
A cikket fordította: Cserpán Ádám
