Gondolatok a „Ki a sótartóból!” konferenciáról
„Megtanítalak az útra, amelyen járj.” – Szombaton az 5. „Ki a sótartóból!” konferencián lehettünk Szegeden, amire meglepetésemre közelről és igencsak távolról is érkeztek testvérek. Még ha nem is jut idő ilyenkor mindenkivel mélyebben elbeszélgetni, de jó ezeken az alkalmakon legalább látni a kedves ismerőseinket és barátainkat.
A mostani előadónk, Mihalec Gábor három prédikációjában többször is hangsúlyozta a nap során, hogy ő szereti az egyházát. Ezen elgondolkodtam, hogy én vajon szeretem-e a saját gyülekezetemet, és ha esetleg a válaszom „nem”, akkor hogyan tovább?! De Gábor nem hagyott senkit magára, aki ilyen érzésekkel küzdött, személyes példákkal támasztotta alá a beszédét, és gyakorlati lépéseket is kínált megoldásként a problémákra.
Ha a gyülekezetem „omladozik”, három irányból kezdhetek neki az építésének: 1) Teszek a saját lelki egészségemért (például azzal, hogy Jézust helyezem minden tanításunk középpontjába, és egyensúlyt alakítok ki a szív és az ész, az élmény és a tudás között szombatonként). 2) Munkálkodom a családom jólétéért és ezzel együtt a gyerekeink megtartásáért az egyházban. (Tudtátok, hogy a felmérések szerint csak egy generációra vagyunk itt, Közép-Európában az Adventista Egyház kihalásától?!) 3) Szolgálok a gyülekezetben és a körülöttem élőkért. Mert amint Gábor is hangsúlyozta, egyedül nem lehet egy közösségben létező Istent visszatükrözni, csakis közösségben.
Sok felvetés elgondolkoztatott, mégis a legjobban az a kép ütött szíven, amikor Gábor az „álomgyülekezet”, azaz az ideális gyülekezet jellemzőiről beszélt. Először elszomorodtam és elcsüggedtem, mert úgy éreztem, ez elérhetetlen, de később arra jutottam, hogy én magam valószínűleg nem tudok változtatni egy közösség attitűdjén, de a sajátomon már igen. Ha én megváltoztatom a viszonyulásomat mások iránt, akkor lehet, hogy a jó példám hatására mások is nagyobb örömmel érkeznek majd meg szombatonként, mert tudják, hogy lesz, aki kedves mosollyal köszönti őket a bejáratnál; pontosan kezdünk minden istentiszteleti alkalmat; a testvérek is (de legalábbis már egy valaki) barátságosak egymással és az újonnan érkezettekkel; és ez a jó légkör visszavár és visszavonz majd mindenkit. Azt hiszem, ezért már én is tehetek valamicskét, és azért is, hogy ismét jobban szeressem a gyülekezetemet. – Mert rajtam is múlik az egyház épülése.
Czinkota Orsolya
