Lehet-e feszültség Isten egyházában? Elvárható-e, hogy mindent egyformán lássunk? Ha nem, hogyan viszonyuljunk azokhoz, akik más álláspontot képviselnek?
Ezek voltak a nagy kérdések kétezer évvel ezelőtt az első keresztények között. A felház után minden kisimult. A nézeteltéréseket rendezték, a jelentéktelen vitákat félretették és teljes erővel a misszióra koncentráltak. Isten megáldotta az összefogást és szaporodott a gyülekezet üdvözülendőkkel. Eddig tartott az egység, pontosabban az egyformaság. Ugyanis a misszió következtében megjelentek olyan csoportok az egyházban, akik másként gondolkoztak, más háttérről származtak, másként szocializálódtak, más nyelven beszéltek. Az egyházi közbeszédben megjelentek olyan témák, amelyek addig senkit nem foglalkoztattak.
Az egyik sajátos hátterű réteg például felháborodott a régebbi tagok étkezési szokásain. Mivel a bálványtemplomok piacain papok által bevizsgált, minőségi húst lehetett vásárolni, ezért onnan vették az alapanyagot. Szeretettel készítették el a szombati vendéglátásra, amire meghívták az új tagokat, de amikor kiderült, hogy honnan vásároltak, kitört a szellemi polgárháború. A régieket bálványimádóknak nevezték, mert az idegen isteneknek áldozott hús maradék, eladó részét megették. Félreérthetetlen jel volt számukra, hogy testvéreik hitehagyók és ördögtől vezetett, liberális emberek.
Konfliktust nehéz magunkban és magunknak kelteni, ahhoz mindig kell egy másik fél is. Nem kellett sokat várni. A megbélyegzett réteg is megszólalt, és tudatlan, éretlen, misztikus félelmek által vezérelt, fanatikus konzervatívoknak nevezte őket, és minden lehetőséget megragadott, hogy kirakatba tegye a másik felet bosszantó gyakorlatát.
Mindkét tábor arra várt, hogy a lelki vezető az egyik félnek igazat ad. Ugyanis úgy tudták, hogy Isten egyházában minden fekete és fehér. Ha igazad van, akkor Istenhez tartozol, ha nem akkor Sátán vezet. Pál apostolnak jutott az a megtisztelő feladat, hogy nyilatkozzon Isten ihletése alatt, amiben végül mindkét tábor csalódott.
Az újaknak azt üzente, hogy alapos ismereteik vannak, de ez felfuvalkodottá tette őket. Ha a tudás mellett nem jelenik meg a szeretet, a tudásuk nem épít, hanem rombol. Amúgy pedig, aki azt gondolja, hogy tud, „még semmit sem ismer úgy, amint ismernie kell” (1Kor 8:1–3). Ami a konkrét felvetést illeti, megállapítja, hogy nincsenek bálványistenek, ezért az étel által nem lehet közösségbe lépni velük (1Kor 8:4–6). Tehát azok a hittestvérek, akik bálványáldozati húst esznek, ezáltal nem válnak bálványimádókká. Sokkal inkább a lelkülettel, a gonosz kívánsággal, zúgolódással, paráznasággal válik valaki bálványimádóvá (1Kor 10:1–14). A konkrét, nagy botrányt okozó gyakorlati tanács így hangzott: „Mindazt, amit a húspiacon árulnak, megehetitek, ne kérdezgessetek semmit lelkiismereti okból, mert az Úré a föld és annak teljessége” (1Kor 10:25–26).
A másik tábor is csalódott. Az étkezés nem hit alapelv, hanem lelkiismereti kérdés. Figyelembe kell venni, hogy testvéreik milyen háttérről érkeztek, és számukra a bálványtemplomból származó eledel olyan emlékeket hozhat elő, amelyektől szabadulni szeretnének. Ugyanis a templomi áldozatokat sokszor nagy lakomák követték, ahol az erkölcstelenség a liturgia része volt, „lelkiismeretük, mivel erőtlen, beszennyeződik” (8:7). Ezért a régiek legyenek tekintettel az újakra, „De vigyázzatok, nehogy ez a szabadságotok valamiképpen megütközést váltson ki az erőtlenek között” (8:9). Mivel még gyenge a hitük, a megevett bálványáldozati hús arra indíthatja őket, hogy visszatérjenek a korábbi pogány felfogásukhoz és életmódjukhoz. „Ne tedd tönkre ételeddel azt, akiért Krisztus meghalt” (Róm 14:15). „Étel miatt ne rombold le az Isten munkáját” (14:20).
Mindkét csalódott tábornak megerősíti, hogy
- „az Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és öröm a Szentlélekben… Arra törekedjünk tehát, ami a békességet és az épülést szolgálja” (Róm 14:17–19). Többet árt Isten ügyének a harag, egymás megbélyegzése, a széthúzás, mint a kirakatba tett külsőségek.
- El kell fogadni, hogy vannak lelkiismereti kérdések, amelyekben nem fogunk soha egyformán látni és dönteni. „Te azt a hitet, amely benned van, tartsd meg Isten előtt. Boldog, akinek nem kell elítélnie önmagát abban, amit helyesel” (Róm 14:22).
- Az életmódunk a saját meggyőződésünkre épüljön, ne a látszatra, ne mások lelkiismeretére, elvárásaira, mert „mindaz, ami nem hitből van, bűn” (14:23).
Nem tudom, hány évtizedet vitatkoztak még az apostol ihletett tanácsai után. Mint ahogy azt sem, hogy mikor lesz az első olyan december, amikor lesz más dolgunk is, mint egymást véleményezni annak alapján, hogy ki gyújt gyertyát és ki nem; ki hoz be a nappaliba lombhullató vagy tűlevelű ágakat; ki az, aki a hónap utolsó hetét látványos munkával vagy pihenéssel tölti; ki az, aki böjtöl, és ki az, aki szeretteivel együtt eszik; ki az, aki ilyenkor a magányt keresi, vagy aki inkább másokkal törődik; ki az, aki ajándékot kap, vagy ad; és ki az, aki „őrt áll” minden Facebook bejegyzésnél.
Mindenki a maga lelkiismerete szerint legyen meggyőződve; egyetlen hitelvünk sem szabályozza ezt a kérdést. Ezzel együtt kaptunk prófétai ajánlást, eligazítást (https://adventista.hu/egwhite/honlap/bo/77.htm), amit évente egyszer többen is szeretnek korrigálni, valamilyen nagyobb világosságot és elhívást tulajdonítva maguknak.
Békeidők, uborkaszezonok luxusvitája volt eddig a téli ünnepkör megítélése. Most emberek halnak meg körülöttünk, sok család gyászol, mások a létbizonytalanság miatt félelemben élnek, a hónapok óta tartó magányban elfáradt a lelkük… Tegyük fel bátran a kérdést magunknak! Mit vár el Isten gyermekeitől ilyen időkben?
Szeretettel kérünk Benneteket, hogy mindenki töltse úgy az év végét, ahogy jónak látja, de most az egyszer, hagyjuk ki a nagy vitákat. Hagyjuk válasz nélkül a hittérítőket – akár egyik, akár másik oldalon –, akik mások lelkiismerete és bírái szeretnének lenni. Helyette írjunk egy bátorító üzenetet az ismerőseinknek, hívjuk fel őket, küldjünk postán egy könyvet ajándékba, vásároljunk be a szegényeknek, vigyünk örömet, reményt mások életébe. A világ most tényleg „sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését” (Róm 8:19). A bálványáldozati hús vitáját (legyen az karácsony, fenyőfa, gyertya, zene, menü, maszk vagy oltás) pedig hagyjuk máskorra, másokra.
Ősz-Farkas Ernő
DET elnök
