Interjú Mayorné dr. Áchim Ilonával, aki 48 éve lelkészfeleség és „Virágzó Nő Isten kertjében”
– Milyen családból származol és hogyan emlékszel vissza gyermekkorodra?
– 1945-ben Békéscsabán születtem, adventista szülők harmadik gyermekeként. Sajnos idősebbik nővérem, 10 éves korában szívizomgyulladásban meghalt, mivel a drága gyógyszerre szüleimnek nem volt pénze. Judit nővéremmel együtt neveltek fel nehéz anyagi körülmények között.
Mindennapi kenyerünk megvolt, nem nélkülöztünk. Olyannyira nem, hogy szüleim E. G. White tanácsait követve a gyülekezetben leginkább rászoruló, egyedülálló két-három testvért hívtak meg rendszeresen, hogy szerény szombati ebédünket megosszuk velük. Sőt édesanyám még otthonra is csomagolt nekik, ha maradt. A sareptai özvegyasszony bibliai példáját követte, melynek áldását mindig megtapasztaltuk.
Gyönyörűen tudott varrni, a háztartási munka mellett sok szép ruhát varrt, melynek árával hozzájárult a költségekhez. Szombati ünneplőruhánkat is ő varrta.
A gyülekezetben, korcsoportos gyermekiskolai foglalkozások során nagy gondot fordítottak hitünk megalapozására, melyre mindmáig hálás szívvel emlékszem. Az igényesen összeállított ünnepélyekre hosszú ideig készítettek föl, a verseket, énekeket kívülről kellett tudni.
– Milyen volt a 60-70-es évek ifjúsági élete, milyen lehetőségek voltak abban a korban a boldog fiatal életre?
– Akkoriban az ország egyik legnagyobb létszámú gyülekezetébe jártunk. Pezsgő gyülekezeti élet folyt Békéscsabán, még az ötvenes években is. Két-háromnapos hitmélyítő istentiszteleti alkalmak voltak. Kirándulásokon, „görbe estéken” a gyülekezetet apraja-nagyja részt vett. Nem volt generációk közötti szakadék. Tiszteltük, becsültük az időseket. Édesapámnak oroszlánrésze volt abban, hogy összetartó közösség legyünk. Így segítette az éppen akkor szolgálatot teljesítő prédikátor munkáját.
– Mikor és hogyan indult orvosi pályád; az egyetemi évek alatt milyen volt a lelki életed?
– Másodikos gimnazista koromban döntöttem el, hogy orvos leszek. A középiskolai tanulmányaim befejezése után a Debreceni Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem, ahova felvételt nyertem, és 1970-ben általános orvosi diplomát szereztem.
Elkerülve a szülői háztól, tanulmányaim idején nővéremmel együtt albérletben laktunk. Bár anyagi helyzetünkre tekintettel ingyen kollégiumi elhelyezést kaptam volna, de szüleim mégis úgy döntöttek, hogy vállalják az anyagi áldozatot, nehogy rossz befolyás alá kerüljek és hitem meginogjon.
Nővérem biztos lelki támaszt jelentett számomra, és bevont többféle gyülekezeti szolgálatba. Hegedültem, énekeltem az ő zongorakíséretével, és gyakran szavaltam, ami a prédikáció bibliai témájához illett. Páskulyné Kovács Erzsébet testvérnővel szoros barátság alakult ki, azonos „lelki húrozásúak” voltunk. Rendszeresen látogattam megromlott egészségi állapota miatt, ilyenkor mindig felolvasta a legújabb versét, majd elsőként mondtam el a gyülekezetben.
Másodikos orvostanhallgató koromban keresztelkedtem meg. Úgy éreztem, hogy ez a döntésem fog megvédeni a kísértések között, és megtartó erőt ad, így is történt.
– Hol és hogyan ismerted meg férjedet?
– Nővérem, aki már Budapesten lakott, a Székely Bertalan utcai gyülekezet kórusvezetője volt. Meghívott Egervári Oszkár testvér evangelizációs sorozatára, hogy hitben erősödjek. Egyik alkalommal bemutatta nekem Zoltánt, és attól kezdve jelentős fordulatot vett az életem.
Addig úgy véltem, hogy az orvosi hivatás teljesen betölti az életemet, éppen ezért férjhez menésre nem is gondoltam, az Úrnak azonban más terve volt. Isten és a lelkészi szolgálat iránt elkötelezett fiatalembert hozott az életembe. Megismerkedésünk után, meggyőződtünk arról, hogy a jó Isten terelte egymás felé életünket. 1973-ban kötöttünk házasságot, közösen vállalva a szolgálatot. Tudtam, nem lesz könnyű az utam, de most már ez lett az elsődleges feladatom.
– A második jelentős fordulat az életedben a gyermekek születése. Hogyan tudtál orvos, anya, lelkészfeleség lenni?
Ahhoz képest, hogy férjhez menni sem akartam, a jó Isten három egészséges leány gyermekkel ajándékozott meg bennünket. Most már anyai hivatással is kiegészült a feladatok sora. Az orvosi hivatás sorrendben a harmadik helyre került, melyet mindmáig gyakorlok.
Férjem szolgálati helyein mindig akadt egy-két testvér, akinek ismereteim és kapcsolataim révén segíteni tudtam, hogy a leggyorsabban és a legjobb kezekbe kerüljön, ha én közvetlenül nem tudtam segíteni, A háromféle szolgálat nagy kihívást jelentett, különösen azért, mert férjemmel azt az elvet vallottuk, hogy a lelkész családjával együtt végezze a szolgálatot. Ez gyakran azzal járt, hogy 32 órás kórházi szolgálat után a három gyermekkel és az elkészített étellel keltünk útra kora reggel, hogy időben a gyülekezetbe érkezzünk. Az úton gyakran énekeltünk, beszélgettünk, melyre felnőtt korukban is szívesen emlékeznek gyermekeink. Sok-sok közös élményünk volt a gyülekezetben, melytől elestünk volna, ha a feladat könnyebbik oldalát fogom meg, és otthon maradunk a helyi gyülekezetben.
Volt egy különösen nehéz időszakunk, amikor 10 hónapig férjem a Newbold-i nyelviskolán tanult. Sokan kérdezték, hogy bírom. Azt feleltem, hogy „mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.”
– Milyen szolgálati területeken dolgoztatok, mint lelkész, orvos és unióelnök-feleség?
– Szolgálati területünk Budapesten, a Szüret utcai gyülekezettel kezdődött, majd Balatonfüred, Veszprém, Nemesvámos, Székesfehérvár körzete következett.
Férjemet 1987-ben a DET elnökévé választották, 1990 után az unió különböző osztályait vezette, majd 1999-től unióelnöki megbízást kapott. 1990-től éveken át férjemmel evangelizációs sorozatok alkalmával egészségügyi előadásokat tartottam, és DOLESZ programokat vezetettem. Orvosi munkám során gyakran nagy harcot kellett vívnom, hogy megszentelhessem a szombatot. Az Úr megsegített, mindig akadt egy-egy kolléga, aki szombaton helyettem dolgozott. Amikor ezt viszonoztam, hetente akár háromszor is ügyeltem, ami 32 órás munkát jelentett.
– Harmadik jelentős fordulat a családban az unokák születése, a nyugdíjas kor elérése. Hogyan érzed magad ebben az új élethelyzetben?
– Amióta férjem nyugdíjas lett, lelkészek meghívására minden szombaton más-más gyülekezetben szolgál, ahová most is elkísérem, de most már csak egyedül. Gyermekeink megkeresztelkedtek, férjhez mentek, önálló családot alapítottak, és mindegyiküket két gyermekkel ajándékozta meg a Teremtő.
A nagyszülői státuszt is nagyon élvezem, annak minden kihívásával. Segítjük őket, ahogy igénylik, de legfőképpen abban, hogy szeressék és szolgálják az Urat.
– Mit üzensz a mai lelkészfeleségeknek?
– A lelkészfeleségeknek azt üzenem, hogy ez a legmagasztosabb, legszentebb hivatás, melyet csak Isten iránti alázattal és hűséggel lehet végezni.
Bodnár Zsóka
NSZO vezető
