„Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki őbenne bízik” (Zsolt 34:9).
– Milyen családból származol? Milyen nyomot hagytak benned gyermekkorod évei, eseményei?
– Nem adventista családból származom. A gyerekkorom nagyon nehéz volt. 12 éves voltam, amikor anyukám rákos lett. Bár a szüleim nagyon szerettek, emiatt kevés jó emlékem van gyerekkoromból.
– Iskolai tanulmányaidra, fiatalkori éveidre hogyan emlékezel vissza?
– A család helyzete miatt 14 évesen már dolgoznom kellett. A helyi tsz-ben végeztem sokféle munkát, köztük nehéz fizikai munkát az aratásnál, cséplésnél. 16 évesen kévevágó voltam a cséplőgép tetején. Nagyon nehéz munka volt.
– Mikor és hogyan lettél az egyház tagja? Megtérésedről, keresztségedről mit tudnál mondani?
– 17 évesen keresztelkedtem. Gyula révén ismertem meg az egyházat és kezdtem el gyülekezetbe járni Hidasra. Makón, a Marosban keresztelkedtem egy nagyon szép helyen. A keresztségem után rövidesen összeházasodtunk. Apósom nagyon szeretett és támogatott, ő jó példa volt a hitéletben.
– Hogyan és hol ismerkedtél meg férjeddel?
– A tsz-ben a szántóföldön ismerkedtünk meg, ő traktoros volt, én meg a cséplőgépnél dolgoztam. Ekkor Gyula még nem volt lelkész, neki is fizikai munkával kellett a család megélhetéséhez hozzájárulni. Amikor megismertem, el is kezdtem vele gyülekezetbe járni.
– Mióta vagy lelkészfeleség?
– A férjemet 1975-ben szentelték fel lelkésznek. Felnőttként szerzett érettségit és kertész szakmát, és mellette végezte a teológiát. Tanulmányai közben, hogy a családot fenn tudjuk tartani, a munkánk mellett kertészetet üzemeltettünk. Amikor a teológián és a kertben is sok dolog volt, én palántáztam a salátákat, ő pedig ült a fóliasátor végében, tanult, és közben időnként mondta az instrukciókat a kerti munkához. Ekkoriban volt, hogy egy étteremnek szállították az általunk termelt zöldségeket. Amikor építkeztünk, nappal dolgoztunk a házon, éjszaka kesztyűt varrtam kézzel.
– Mely gyülekezetek voltak a szolgálati helyeitek, és miben tudtál segíteni férjednek?
– Amikor Gyulát elhívták a szolgálatra, egy jól fizető, de kemény munkát hagyott ott miatta. Mindketten tudtuk, hogy így nehezebb lesz a megélhetés, de ő nagyon elhivatott volt, én pedig támogattam őt. Hidason indultunk és maradtunk is a szolgálata során. Nagyon nagy körzete volt. Hidas, Dávod, ahol ő alapított gyülekezetet, Nagydorog, időszakosan Dombóvár és Baja. Kaposváron és Szekszárdon is szolgált, helyettesített. Bibliaköröket tartott Csátalján, Dávodon, Hidason, Nagydorogon. Különösen szívén viselte a hívő családok gyerekeit, akik nem, vagy csak sokára, akár a szülők halála után döntöttek a keresztség mellett.
Rengeteget járt látogatni és szerette, ha ilyenkor vele megyek. Amíg ő a családok férfitagjaival beszélgetett, én meg tudtam hallgatni a feleségeket. Így nagyon jól ki tudtuk egészíteni egymást.
– Milyen közös élményed van a szolgálatban férjeddel, amit szívesen megosztanál? Milyen kihívásaitok voltak?
– Az 1975-ös év rögtön a lelkészi pályája elején nagyon komoly kihívást jelentett, rögtön ekkor sok nehézséggel kellett megküzdeni.
A lelkészkollégákkal és családjaikkal való barátságokra, az együtt töltött időre jó visszaemlékezni. Sok jó élményünk volt a gyülekezetben, a körzeti, baráti szilveszterezések. A dávodi gyülekezetalapítás hatalmas öröm volt. Az udvarunkban saját maga ásott egy medencét, amelyben összesen 7 személyt keresztelt, ebből ötöt a Dávodi Gyülekezet tagjának.
Egy alkalommal nem voltam éppen vele Dávodon, amikor bibliakört tartott, és az egyik személy keresztségre jelentkezett. Ekkor még nem volt mobiltelefon, így mikor Bajára beért, keresett egy telefonfülkét és felhívott, hogy elújságolja. Sokszor későn ért haza ezekről az alkalmakról és éjszakába nyúlóan beszélgettünk, mesélte az élményeit, együtt örültünk a szolgálata eredményességének és együtt küzdöttünk imában a nehézségekben. Ezeken a bibliakörökön nagyon szerették Gyulát és nagyon ragaszkodtak hozzá.
Emlékezetesek voltak a végigénekelt szombat délutánok, például Szekszárdon, Dávodon és Hidason is. Sosem siettünk haza a gyülekezetből, együtt voltunk egész nap. Nagy élményt jelentettek a közös gyülekezeti kirándulások, ahova gyakran én sütöttem-főztem. Egy emlékezetes sötétvölgyi kirándulásra 15 embernek fánkot sütöttem.
– Gyermekeidről, unokáidról, dédunokáidról mesélnél az olvasóknak?
– Két gyermekünk született. Amikor iskolások voltak, arra kötelezték őket, hogy szombaton járjanak iskolába. Volt, hogy Gyula egy havi fizetését fizettük ki büntetésként, mert nem akartak iskolába menni. Nem kényszerítettük őket semmire, mégis tudták, hogy a szombat szent nap, és tudták, hogy nekik is a gyülekezetben a helyük. Amikor már végképp nem tudtuk kifizetni a büntetést, egy alkalommal kénytelenek voltak a gyerekek szombaton iskolába menni, ekkor együtt zokogtunk velük a reggeli induláskor.
Öt unokánk született, ebből kettő lelkész és egy presbiter, és mind az öten megmaradtak a hitben. Sajnos a férjem nem élte meg a dédunokái születését. Gyula temetése után érkezett a hír, hogy az első dédunoka úton van. Azóta összesen nyolc dédunokám született.
– Milyen bátorítást üzensz a lelkészcsaládoknak?
– Nem könnyű lelkészfeleségnek lenni, a férjem nagyon sokat volt távol. Sokszor éreztem azt, hogy jobb lenne, ha más munkája lenne és többet lenne a családdal, de szenvedélyesen szerette a szolgálatát és valójában nem lett volna szívem őt arra kérni, hogy hagyja abba. Lelkészgyereknek lenni szintén nem könnyű, velük szemben nagyobbak az elvárások. De a lélekmentés munkája a legszebb és a legfontosabb, főleg, ha abban az egész család részt tud venni.
– Mit tanácsolsz a mai lelkészfeleségeknek?
– Erősítsétek a férjeteket a szolgálatban. Olyan rövid ez a földi élet, de amit a férjetek végez, az a munka az örökkévalóságban fog gyümölcsözni.
Kedves Testvérnő, köszönjük, hogy megosztottad velünk élettörténeted. Kívánok nagyon sok áldást az életedre és örömöt a szeretteid körében!
Bodnár Zsóka
NSZO vezető
