A napokban generálkonferenciás megbeszélésen vettem részt. 75 ország kiadóvezetői és könyvevangélista vezetők gyűltünk össze a zoom előtt, hogy távolságokat áthidalva, virtuálisan próbáljuk meg átélni a testvérség érzését. Miért is vagyunk testvérek? Nem egy vérből származunk, nem közös az anyánk, apánk, másokat mondunk rokonainknak. A kis képernyőcskéken végignézve még a fizimiskánk is egészen másról vall, a bőrünk színe sem egyezik többségében. Akkor mégis miért? Miért testvérem az, aki idősebb az anyámnál, akit sohasem láttam élőben, és vérségi kötelék nincs köztünk?
A megváltás árán váltunk rokonná, nem test és vér szerint, hanem felülről születés útján. Mert az újjászületésben közös az Apánk. Ezzel pedig Krisztus örököstársai, testvérei lettünk, ahogy a Szentírás mondja: „Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak…” (Róm 8:17a). Az örökségünk azonban nem e világból való, miközben mi még ebben a világban élünk. Ez pedig anomáliákhoz vezet. A szenvedések anomáliáihoz. A világ minden táján zárva vannak a gyülekezeteink, a könyvevangélisták többsége elvesztette a munkáját, mások vagy valamilyen helyettes szolgálatot látnak el, vagy valamilyen támogatással olyan házról házra munkát végeznek, mint az ajándékcsomagok kilincsekre akasztása (benne könyvvel), hogy minden akadály ellenére is terjedjen az evangélium. A kiadók forgalma mindenütt jelentősen csökkent, egyesek csak támogatások árán tudnak fennmaradni, mások a tartalékaikat élik fel. És mindenki készül a nyitásra. Mert most még várható, hogy lesz nyitás. A Covidot legyűrjük, a gyülekezeteink pedig előbb-utóbb kinyitnak (legalábbis ez a terv). De mi van akkor, ha egyszer úgy jön ránk a krízis, hogy nem lesz megint nyitás? Ha zárás, szorítás jön, majd még szorosabb zárás, szorítás, és pária leszünk örökre a világ szemében – egészen a visszajövetelig. Mert hiszen a próféciák szerint ez is el kell hogy érkezzen.
A szenvedésünknek valójában ebben van igazán az értelme: „…ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk” (Róm 8:17b–18). Mindenki szenved attól, ami a világban van, és még jobban fog attól, ami a világra jön. De szenvedés és szenvedés között is nagy különbségek vannak. A világ fájdalmára egyrészt gyógyszer, másrészt nincs értelme, mert az öngyilkos életforma, a saját pusztításunk gyümölcse a világ végidei rázkódása. A testvéri szenvedésre viszont gyógyír az üdvösség, másrészt célja az azonosulás a Megváltóval. Ilyen értelemben pedig elkerülhetetlen.
Még emlékszem a hősi időkre, amikor 25-28 évvel ezelőtt mindenhol Krisztus második eljöveteléről prédikáltak a testvéreink. Ebben vártuk a szenvedést, vártuk, ami a világra következik, és dicsőítettük érte Istent (mert igazságosak az ítéletei). Most pedig, amikor rajtunk a baj, néhányan összevissza futkosnak, panaszra nyílik a szájuk, mások értetlenül kérdezik, miért van mindez. A válasz pedig: mert ez is az utolsó idők része, a krisztusi testvériségből következő mellékhatás. Nem kivétel az utolsó napokban, hanem szabály, ami lesz még rosszabb. Mindez elég baljósan hangzik, és az ép elme tiltakozik a kínok és a szenvedések gondolatától is. Mert szabadításra, fájdalomkerülésre vágyunk. És ez így van jól. De a szenvedést ezzel nem kerülhetjük el.
A könyv, amely a napokban jelent meg a kiadó gondozásában, a szenvedésekben tanúsított kitartás tankönyvi példáját nyújtja. Egy lengyelországi adventista család a második világháborúban, akik végigszenvedték, végigkínlódták, de hitben a „földi poklot”. A könyvet olvasva a következő jelzők ötlöttek fel bennem: megragadó, elképesztő, hihetetlen, letehetetlen olvasmány, mindenkinek olvasnia kell… Az ilyen történeteket olvasva néha elszégyellem magam, és kérdezem: Hol vagyok én hitben ehhez? Enyhítő körülmény, hogy nekem még nem kellett bizonyítanom a földi pokolban. Így feltekintek, egészen magasra, amikor olyan hittel találkozok, mint Paul Cieslar és családja hite. Mi volt a titkuk? Egyik titkuk a határtalan bizalom volt Krisztusban, hogy akár élnek, akár halnak, a vég csakis jó lehet (vagy itt még, e földön, vagy majd odaát). A másik egy látszólag egyszerű dolog volt: következetesség. Azt vallották, hogy a bizalom Istenben független a körülményektől. Akkor is hittek, amikor az SS bezárta a gyülekezetüket, elvitte a társaikat, megölte falubelijüket, és akkor is, amikor az ő életükre tört. Isten pedig számos csodát tett velük. Ezt vallották és ezt is tették. Ettől működött.
A könyv fülszövegén így foglaljuk össze: „A második világháború gyökeresen változtatta meg Paul és családja életét. Idegen hatalmak akarták kényszeríteni őket arra, hogy feladják lengyel örökségüket és szilárd elköteleződésüket Isten felé. A család azonban végsőkig kitartott, megmutatva a világnak, hogy a legnehezebb helyzetekben is lehet engedelmeskedni Istennek. Példájuk rendkívül inspiráló, hitet erősítő a hitben egyre szegényebb világban.”
Dr. Gyetvai Gellért
