Családanya, lelkészfeleség, otthonvezető, de van egy felsőbbrendű vezetés az életében. Ha nehézségek keresztezik útját, legfőbb vezérelve az alázat. Számára a szerepkörök összehangolása és az egyensúly kialakítása a jó szervezésben rejlik. Szereti és örömmel végzi hivatását, számára minden idős ember egy értékes kincs, akitől csak tanulni lehet.
Ismerjük meg Balog Andreát, a Gyulai Adventista Szeretetotthon vezetőjét!
– Ki által kerültél kapcsolatba a Hetednapi Adventista Egyházzal?
– 2015-ben csatlakoztam a KERAK-os gyülekezetemmel a Hetednapi Adventista Egyházhoz, hihetetlen, hogy lassan 10 éve! A döntésemnek egyik fontos mottója volt akkor a „Gyere ahogy vagy!” felhívás, amit azóta is, ha bármikor meghallok, elérzékenyülök.
– Hogy élted meg az egyházban a fiatalkorodat?
– 16 éves voltam, amikor egy másik felkezet tagja lettem édesanyámmal. Itt éltem a kamasz éveimet, amiért nagyon hálás vagyok, mert olyan ifjúsági közösségbe csöppentem ott, ahol az erkölcsi tisztaság, az egészséges életmód, az igazi értékek alapkövekként építették életemet. 20 évesen Bózsván egy főiskolai táborban találkoztam az adventista tanítással. Megingatta szilárd hitemet az a sok új és világos előadás, amit hallottam az előadóktól azon a héten. Először Jézus életéről olvastam Ellen White-tól és ekkor egy másik Istent ismertem meg, mint akit azelőtt szerettem. Ez az időszak nem volt könnyű, mert a gyülekezetet, a barátaimat nagyon szerettem, ahova addig tartoztam.
– Milyen belső motiváció vezetett ahhoz, hogy Jézust, mint egyedüli Megváltót elfogadd és az életed neki szánd?
– Amikor 16 évesen megkeresztelkedtem, a jóra vágytam. A középiskolában belevittek a társaim néhány olyan helyzetbe, amiben nagyon nem éreztem jól magam. Hiszem, hogy akkor a lelkiismeretemen keresztül hívogatott Isten, mert amikor a hívő barátaimon keresztül megtaláltam Őt, megérkeztem, otthon éreztem magam. Később került igazán helyére a szívemben Jézus, az Ő élete példává vált számomra és az áldozata örökre hálássá tett. Amikor a bibliai igazságok igazán megnyíltak számomra, megtaláltam Istent és azóta Ő az életem vezetője.
– Miért választottad a szociális munkás hivatást? Utólag is úgy gondolod, hogy jól döntöttél?
– A vendéglátóipari szakközépiskolában már úgy érettségiztem le, hogy én inkább valamilyen segítő szakmában szeretnék dolgozni. Ez a döntésem is ahhoz köthető, hogy 16 évesen új irányt vett az életem. A szociális munkás képzés minden percét élveztem. Mai napig valódi hivatásként élem meg a munkámat. Egy gyenge, elesett, megtört, szükségben lévő embernek segítséget adni, krisztusi tett. Ilyenkor úgy érzem, hogy Jézus munkatársa vagyok és azt teszem, ami kedves az Istennek.
Nagyon sokszor nehéz, és gyakran elfáradok, de tudom, hogy jó helyen vagyok és az Isten hívott el erre a munkára.
– Mi az, amit szívesen elmondanál az olvasóknak a párkapcsolatodról, a családodról?
– Idén leszünk 20 éves házasok. Gyermekeink 13 és 16 évesek. Küzdjük a lelkészcsaládok kihívásait, és közben tapasztaljuk a jó Isten vezetését. A gyermekeinknek hamar önállósodniuk kellett, akik jól veszik az akadályokat, megedződnek erre a rohanó világra. Látják a hivatásunk küzdelmeit és győzelmeit. Bízunk abban, hogy ők is nyitottak és érzékenyek lesznek a körülöttük élők iránt és megtalálják a helyüket a gyülekezetben és a társadalomban.
– Mikor kezdted az egyházi szolgálatot, és mi az a legfőbb vezérelv, amelyre építkezel akkor, amikor elnehezedik a folytatás?
– 2005-ben hívtak meg az eleki idősek otthonába szociális munkásnak, majd rövid időn belül vezetői szolgálatot bíztak rám. A gyulai Szeretetotthonban 2017 szeptemberétől néhány hónapig mentálhigiénés munkakörben dolgoztam az idősekért, majd itt is hamarosan vezető lettem.
A vezetői munkakör számomra nagy kihívás, mert akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok egy karizmatikus személyiség, amit ebben a feladatkörben sokan elvárnának tőlem. A legfőbb vezérelvem a szolgálatom során és a nehéz időben is az alázat. Alázattal, magamat nem különbnek tartva dolgozni minden szinten, a munkatársaimmal, az idősekkel, a hozzátartozókkal. Számomra ez a hozzáállás a segítségre szorulók szolgálatában, de a vezetés szolgálatában is alapelv. Krisztus a legjobb példa ebben is.
A nehézségeket leghatékonyabban a belső szobámban küzdöm meg. Gyakran ébredek hajnalban, ilyenkor csend van körülöttem és hagyom, hogy megoldások, újabb tervek szülessenek bennem. Hiszem, hogy az Isten ezekben az órákban készít fel a hétköznapi és sorsdöntő harcokra, amit olykor magamért, máskor a családomért, gyakran munkatársaimért, és sokszor az otthon lakóiért és hozzátartozóikért kell megvívnom.
– Ki vagy kik voltak számodra azok a támogató személyek, akik segítették pályafutásodat, hogy szakmai sikereket érjél el?
– 2005-ben férjem édesanyja mellé kerültem, 3 évig dolgoztunk együtt. Tőle sokat tanultam. A nehéz időszakokban leginkább a férjem állt mellettem, ő tanácsolt és bátorított, nem hagyta, hogy feladjam. Rajtuk kívül még nagyon sok emberért vagyok hálás a jó Istennek, mert egyedül semmi eredményt nem tudnék elérni. A jelenlegi csapatomban is vannak néhányan, akikkel tudunk együtt gondolkodni annak érdekében, hogy minden szép rendben, Isten dicsőségére történjen.
– Milyen szabadidős tevékenységet folytatsz?
– Mivel kevés időm marad a munkám és az otthoni teendők mellett kikapcsolódni, a szabadidős tevékenységeim is leginkább tudatosan betervezett regeneráló feladatok. Legszívesebben kertészkedek, kirándulok, olvasok vagy zenét hallgatok, amitől feltöltődöm.
– Ha nehézségek, konfliktusok, elakadások adódnak, honnan veszed az erőt a folytonossághoz?
– A nehézségek, konfliktusok és elakadások teljesen természetes részei az életnek. Én ezeket az Isten formáló eszközeinek tartom, ami pont azt a célt szolgálja, hogy igényeljük az Ő segítségét. Hálás vagyok azért, hogy ismerhetem a mindenség Urát, aki mindig a helyén van, és kérhetem a tanácsát, segítségét, erejét, vigasztalását. A folytonosság egy elérendő cél számomra. Életünk végéig, ha elesünk meg kell látni hibáinkat, a kegyelmet megtapasztalva fel kell kelnünk, és újra el kell köteleződni Istennek, belátva, hogy egyedül nem megy. Ezekben az időszakokban többet olvasok és két kézzel szorítom Isten kezét.
– Vannak életre szóló barátságok az életedben?
– Igen, van néhány barátom, akikkel szívesen együtt vagyunk. Sajnos kevés idő marad rájuk a mindennapok sodrásában, de amikor találkozunk felhőtlen az örömünk.
– Idősekért dolgozni talán nem a leghálásabb feladat, hiszen ebben a korban találkozunk leginkább a veszteség, az elmúlás gondolatával. Hogyan lehet mégis hálás lelkülettel szolgálni vezetőként egy adventista idősotthonban?
– Sokan felteszik ezt a kérdést. Az időskorról leghamarabb az elmúlás, a betegség jut az ember eszébe. Ez a része valóban megterhelő. De ez a mérleg egyik oldala, és a másik oldala ezt többszörösen ellensúlyozza. Az idősektől nagyon sokat lehet tanulni. Ők már csak az igazán fontos dolgokkal foglalkoznak. Vonásaik letisztulnak, létük mozgatórugói kirajzolódnak. Vannak igazán hálás idősek és akik nagyon tudnak örülni mindennek. Vannak, akik családtagként tekintenek a dolgozókra, és ragaszkodásukkal kölcsönös szeretetet váltanak ki belőlünk. Igénylik a társaságunkat, örülnek, amikor reggel meglátnak, délután búcsúzkodnak és visszavárnak. A kapcsolat, ami kialakul egy-egy időssel, felelőssé tesz bennünket. Ezt a munkát csak jó lélekkel szabad végezni. Ők mindent érzékelnek. Észreveszik, ha gondterhelt vagy fáradt vagy. Ezért nem mindegy, hogy a dolgozók, közöttük én is mint vezető, milyen lelkiállapotban vagyunk jelen. A megfelelő eszközökkel jó állapotba kell magunkat tartani és küzdenünk kell a kiégés ellen.
– Vezetőként hogyan tudsz összhangot teremteni a család és a munkahely között? Miben rejlik az egyensúly kialakítása?
– Nagyon tudatosan törekszem az egyensúlyra, és még így is legtöbbször a munkahelyi feladatok dominálnak. A kamasz gyerekek már kevésbé igénylik a jelenlétem, de amikor szükségük van rám, mindent el kell engedni. Hiszen őértük csak mi szülők vagyunk felelősek még jó néhány évig, amíg nem lesz saját családjuk.
Vezetőként legtöbbször elérhető vagyok, de a munkatársaim csak vészhelyzetben keresnek munkaidőn kívül. Ezért általában a hétvégét a családommal töltöm, ami teljesen kikapcsol a munkahelyi feladatokból. Hétköznapokon viszont a családom tolerálja kisebb-nagyobb sikerrel, hogy a gondolataimat nagyrészt a munka foglalja el.
Az egyensúly kialakítása szerintem – azon túl, hogy minden szereplő igényét figyelembe kell venni – tervezés, szervezés kérdése.
– Mesélnél arról kérlek, milyen apró örömök érnek a Gyulai Adventista Szeretetotthonban?
– Vezetőként nagyon sokrétű a feladatom. Minden szinten találok örömet a munkámban, ami bátorító visszajelzés a hétköznapokban. Örömmel tölt el, amikor egy dolgozó lelkesen, kreatívan végzi a munkáját. Amikor azt látom, hogy a dolgozók figyelnek egymásra és segítik egymás munkáját. Hálás vagyok, amikor azt látom, hogy a dolgozók türelmesen hajolnak le az idősekhez. Nagy öröm látni, hogy egy új lakót szeretettel fogadnak lakótársai, kísérgetik egymást, vigasztalják és bátorítják egymást. Örülök az idősek hálás szavainak. Felemelő érzés, amikor egy hozzátartozó elégedett a munkánkkal és értékeli erőfeszítésünket. Jó hallani, hogy jó híre van az otthonnak és sokan szeretnék idős szüleiket nálunk elhelyezni. Jó érzés a kis parkunkban az idősekkel örülni a napfénynek, vagy együtt énekelni.
– Mivel teszitek változatossá, örömtelivé, élhetővé az idősotthon lakóinak életét?
– Mindannyian azért dolgozunk, hogy a lakóink idős napjait megszépítsük. Egy szakmai team minden egyes lakónak személyre szabott gondozási tervet készít. Ebben a tervben testi lelki szükségleteikre készülünk személyes és közös programokkal. Legtöbben szeretik a közös programokat, nekik gyakran beszélgetést szervezünk, különböző témákról. Szeretik a verseket, szépirodalmat, történeteket hallgatni és előadni, erre is teremtünk külön alkalmakat. Évente visszatérő, várva várt programokkal is készülünk, amivel még családiasabbá válik az intézményi élet. Évente szervezünk egész napos és rövidebb kirándulásokat, bográcsozást, lekvárfőzést, családi napot, városnéző vonatozást, múzeumlátogatást. Minden évben vannak vendégeink, akik szeretettel szolgálnak az időseknek. A legnehezebb azokat kimozdítani az egyhangúságból, akik inkább egyedül szeretnek lenni, vagy olyan betegek, hogy csak kis időre tudnak az ágyuktól elszakadni. Igyekszünk nekik is, amennyire lehet színt vinni a hétköznapjaikba. Nekik leginkább az okoz örömet, ha minél többször betérünk hozzájuk és beszélgetünk velük. De van lehetőségük hangszórón keresztül hallgatni a programokat. Továbbá vannak olyan mozgás- vagy memóriafejlesztő, illetve lélekemelő foglalkozások, amiket a szobákban tartanak meg a kollégák, igény szerint.
Szőllősyné Nagy Annamária
NSZO munkacsoporttag