Szikrázó napsütéses őszi délután volt, amikor meglátogattam Oláh Károlyné Ilikét egy 11. kerületi idősek otthonában. Mosolyogva fogad: „Már megtettem a körömet” – mondja. Hiszen mindennap igyekszik sok időt tölteni és sétálni a friss levegőn. Bejárjuk a virágoskertet, majd egy napsütötte padon beszélgetünk a tuják és a rózsabokrok társaságában. Ili nénit még gyermekkoromból ismerem, hiszen a Nagy Ignác utcai gyülekezetbe jártunk mi is a családommal.
– Kedves Ilike! Mi még a régi „B” gyülekezetből ismerjük egymást. Említetted, hogy édesanyámmal munkatársak is voltatok.
– Igen a Képcsarnok Vállalatnál dolgoztunk együtt. Jó érzés volt, hogy nem voltam egyedül, hogy egy hittestvérrel dolgozhattam együtt.
– Örültem, hogy láttalak az úrvacsorán.
– Nagyon örültem, hogy Imre felajánlotta a segítségét, neki nem nagy kitérő, hogy erre kanyarodjon szombatonként.
– Hogy vagy, hogy telnek a napjaid?
– Elég változóan vagyok. Vannak jó napok és vannak rosszabbak. Az utóbbiak általában abból adódnak, hogy az ember hiányolja a megszokott otthoni dolgait, hiányolja a családtagjait. Vannak jó napok, amikor sikerül embereket megismerni, én eléggé barátkozó típus vagyok, sok beszélgetőtársam van, és mindig találok valami elfoglaltságot. Azt nagyon nehéz feldolgozni, hogy eljön az ember otthonról. Itt is jól érzem magam, de ez nem ugyanaz. Péntek délután általában hazavisz Ingrid és vasárnap délután jövök vissza. Közel van a lakásom, amit fenntartottam, de látom, hogy nem nagyon lesz más lehetőség, fel kell adni dolgokat és meg kell szokni az itteni helyzetet, ki kell építeni kapcsolatokat. Még nagyon az elején vagyok, most rázódom bele.
– Most repüljünk kicsit vissza az időben. Van-e olyan gyermekkori emléked, ami meghatározó volt és ami kihatással volt az életedre? Úgy tudom adventista családban nőttél fel. Mennyiben határozta meg ez a gyermekkorodat?
– Igen, az édesanyám, édesapám testvére, meg a nagymamám volt adventista. Ebben a furcsa háromszögben nőttem fel, egy vidéki kis faluban Csongrád megyében, Szegváron, ahol volt egy 10-15 tagból álló kis gyülekezet, ahova rendszeresen jártam a nagymamámmal és a nagynénémmel együtt. Szerettem ezt a kis gyülekezetet, nagyon jó hangulat és légkör vett körül. Farkas Dánielnek hívták a lelkészünket. Családon belül soha nem volt probléma a vallási hovatartozás miatt. Nyugodt és kiegyensúlyozott családból tudtam elindulni és azt is vittem magammal. Középiskolásként a Szentesi Gyülekezetbe jártam, mivel ott volt a kollégium és ott részt vettem a gyülekezeti szolgálatokban is. Nagyon szép emlékeim vannak ebből az időszakból is. 1957-ben végeztem a Közgazdasági Technikumban Szentesen. Mivel álláshiány volt, én egy nagy kanyarral Budapestre jöttem. Isten csodálatos gondviselésének a következtében édesanyám is feljött Pestre, és a lakáskérdés is megoldódott.
– Hogy ismerkedtetek meg Karcsi bácsival? Hogy indult a közös szolgálat? Hol töltöttétek az első éveket?
– Amikor felkerültem Pestre a Nagy Ignác utcai gyülekezetbe kezdtem járni, itt ismerkedtem meg egy új lelkésszel, akit akkor helyeztek oda: Oláh Károlynak hívták. Mielőtt összeházasodtunk volna elhelyezték Debrecenbe. Úgy döntöttem, hogy követem őt a szolgálatban. Összeházasodtunk, és az első közös éveinket már Debrecenben töltöttük. Ott indult a házasságunk és a szolgálatunk is. Egy csodálatos, áldott gyülekezetet kaptunk, ahol nagy szeretettel fogadtak. Igen emlékezetes hét évet töltöttünk itt. Ebben az időszakban született Ingrid is. Hatalmas körzet tartozott hozzánk: Nyíregyháza, Tunyogmatolcs, Debrecen, Hajdúszoboszló. Nagyon szép és eredményes évek voltak ezek.
Munkalehetőség híján varrogatni kezdtem. Először csak kis gyerekruhákat, aztán már a szomszédasszonynak, a barátoknak, ismerősöknek is, és szép lassan mellékfoglalkozásom lett a varrás. Anyósom már a kilencvenes éveiben járt, betegeskedett, őt is segítettük. Nehéz, de nagyon szép és eredményes évek voltak azok, Debrecenben.
– Úgy tudom, férjed vezető tisztséget töltött be az egyházban. Milyen volt ez az időszak és te hogyan élted meg, mint lelkészfeleség?
– Mikor visszakerültünk Budapestre és jöttek a választások, uniópénztárosnak választották. Mozgalmas időszak volt. Állandó távollét, sok utazással. Nehéz volt, Ingridnek is hiányzott az apukája.
– Úgy tudom, Te is aktívan szolgáltál a gyülekezetben. Milyen tisztséget láttál el a Nagy Ignác utcai gyülekezetben?
– Pénztáros és diakónus voltam hosszú évtizedeken keresztül.
– Volt-e olyan időszak az életetekben, ami különösen nehéz volt, hogyan élted meg, mint lelkészfeleség?
– Talán az volt a legnehezebb időszak, amikor Ingrid még nagyon kicsi volt. Sokat voltam egyedül, mert Károly sokat úton volt; távoli, a román határhoz közel eső kis gyülekezetekbe ment. Ilyenkor mindig több napra ment, és több gyülekezetet is bejárt. Ez egy nagyon nehéz időszak volt, hiszen Ingrid is kicsi volt még.
Pest pedig az állandó készenlét időszaka volt. A háttér biztosítása, ugyanakkor ott volt édesanyám, akit akkoriban műtöttek. Lelkileg nagyon nagy segítség volt a család, nagyon összetartó család volt a mienk, különösen édesanyám, aki mindig ott volt, amikor nagy szükségem volt rá.
Az egész életemet végigkísérte az, hogy a testvéri szeretetet éreztem, különösen Debrecenben. Ha valami problémánk volt, valaki a gyülekezetből biztos, hogy ott volt és megkérdezte: „Miben segíthetek?”
– A szakadás időszaka az egyházban különösen nehéz időszak volt. Te, hogy élted ezt meg mint lelkészfeleség?
– Nehéz volt, különösen a debreceni barátainknál. Mikor megbillent az egyensúly, akkor Karcsi ment le és próbált segíteni, ment tüzet oltani. Hála Istennek ezek a barátságok megmaradtak az egyházban.
– Mit szólsz ahhoz, hogy mintegy hat éve nagyon sokan a kiszakadt testvérek közül a visszatérés mellett döntöttek?
– Magyon örültem neki, és mindig úgy gondoltam, hogy nekünk az a dolgunk, hogy türelemmel viseljük ezt a helyzetet, és ne akarjunk ítélkezni. Legyünk türelmesek, és Isten majd elrendezi a dolgokat úgy, ahogy az a legjobb lesz. Én mindig azon a véleményen voltam gyülekezeti ügyekben is, hogy talán egy kicsit mindig érdemes várni és türelemmel lenni, és meghallani a belső hangot, mert lehet, hogy az a jó megoldás. Én nem szeretek rögtön véleményt mondani és ítélkezni.
– Emlékszem Ingridre a gyermekkoromból. Mindig énekelt a gyülekezet kórusában. Ennyi év után hadd kérdezzem meg, miért pont Ingridnek neveztétek el? Nagyon szép és különleges név, viszont nem túl gyakori. Miért esett erre a választásotok?
– Igen ennek története van. Amikor Dallasban voltunk a generálkonferenciai ülésen, összetalálkoztunk régi barátainkkal is, egy szlovák házaspárral. Nekik volt egy Ingrid nevű, szőke, kék szemű kislányuk. Nagyon különleges, okos kislány volt, és akkor elhatároztam, ha nekem lányom lesz, Ő is Ingrid lesz. Mikor aztán lányom született, ő is szőke lett és kék szemű, és természetesen csak Ingrid lehetett. Később, mikor Ingrid nagyobb lett, megkérdeztük tőle, hogy szeretne- e másik nevet is, de neki nem kellett másik, szerette ezt a nevet.
– Már évek óta egyedül élsz. Hogyan tudtad feldolgozni férjed elvesztését?
– A halála előtt hosszan betegeskedett. Eleinte otthon ápoltuk, aztán kórházba került. Szerencsére nagyon jó helyet sikerült találni az Amerikai úton. Ez is egy hosszú időszak volt… Köztünk nagy volt a korkülönbség, de ebből soha nem volt probléma, a gyermeknevelés tekintetében sem.
– Hogy tudnád tanácsolni az egyedülálló özvegyeket? Mivel tudnád bátorítani azokat, akik elvesztették a férjüket?
– Én azt mondom, hogy nem szabad rágódni, hogy mi lett volna, ha… Mindig, ami van a mindennapokban, végiggondolva egyedül kell megoldani, nem szabad hagyni az embernek magát, hogy elbizonytalanodjon. A hit átsegít ezen az időszakon is. Mikor egyedül maradtunk Ingriddel, szerencsére mindent meg tudtunk beszélni, és ez nagyon sokat jelentett. Nehéz helyzetekben mindig eszembe jutott, hogy Karcsi mit mondana erre. Sokszor elbizonytalanodik az ember, de amikor Ingridnek segítettem különböző dolgokban, az rám is jó hatással volt.
– Az életünkben nemcsak szomorú időszakok vannak. Fel tudnál eleveníteni olyan eseményt, ami különösen boldoggá tett, amiért a mai napig hálás vagy?
– Nekem az életem legnagyobb élménye a Dallasi világkonferencia volt, hogy ott lehettem. Most az otthonban is volt alkalmam felidézni ezeket az emlékeket. Lelkileg is nagyon felemelő volt, emlékszem egy lelkészre, akinek az üzenete nagyon megragadott. A türelemről és a szeretetről beszélt… Ez az élmény végigkísérte az egész életemet.
– Visszatérve a jelenbe, milyen útravalót tudnál adni a most induló házasoknak, különösen a lelkészfeleségeknek?
– Nagyon sok türelmet kívánok. Megpróbálni megérteni a lehetetlent, mert sokszor számunkra ott a háttérben, nagyon sok probléma adódhat. A saját életemből is kiindulva azt mondhatom, hogy a családi életen belül is abból lehet a legnagyobb probléma, ha valaki elveszti a türelmét. Valakivel egyszer beszélgettem erről és megkérdeztem, hogy mivel csendesíti le magát, amikor nagyon ideges. Azt felelte, hogy nem kezd bele a perpatvarba, hanem magában elkezd szépen számolni. Ezt én is megtapasztaltam. Ha először gondolkodunk és csendeben vagyunk, számolunk magunkban, sokkal több mindent elérhetünk. Itt az otthonban is vannak néha olyan helyzetek, amikor el kell kezdeni számolni az embernek magában, és tényleg működik. Nem maga a számolás a lényeg, de el kell jutni oda, hogy a belső kontroll kialakuljon bennünk. Úgy gondolom, hogy a türelem és az állhatatosság az, amire a mostani időben a legnagyobb szükségünk van.
Szabó Tímea
NSZO munkacsoporttag
