Nem veszíthetünk el több fiatalt! Ebben a kérdésben nincs több kompromisszum!

 

Szörnyűek a mai fiatalok! Nem hisznek, nem olvassák a Bibliát, világi zenét hallgatnak, szórakozóhelyekre járnak, csúnya szavakat használnak, és sokan még alkoholt is isznak…

Ez az általános kép rajzolódik ki bennem, amikor gyülekezetlátogatások során a régebben született fiatal generációval beszélgetek a mai fiatalokról. Mire ösztönöz ez a szemlélet? Elhatárolódásra, kritikus mérlegelésre, az erőforrások máshová csoportosítására „méltóbb” célokra, az idősebb korosztály pozíciójának megszilárdítására, mindazon elemek száműzésére, amelyek az istentiszteletet kicsit is vonzóvá tennék a fiatalok számára. Mi lesz az eredmény? Kihaló, önmagukat fenntartani képtelen közösségek. Áthidalhatatlan szakadék a nemzedékek között. A fiatalok pedig – jobb híján – elkezdik azt tenni, amit beléjük sulykoltak: nem olvassák a Bibliát, nem hisznek, világi zenét hallgatnak, együtt alszanak szerelmükkel, és még az italt sem vetik meg. A gyülekezet pedig, látva a kudarcot, elfordul a saját gyerekeitől és elkezd rengeteg pénzért kifelé evangelizálni, arra számítva, hogy ami a sajátjaiknak nem kellett, azt majd az idegenek szívesen fogadják. Az eredményt ismerjük.

Egy kis gyülekezet az ország déli csücskében úgy döntött, más úton indul el. Mi lenne, ha a fiataljainkat nemcsak megtűrnénk, de középpontba állítanánk? Mi lenne, ha nemcsak a maradékot fordítanánk rájuk az erőforrásainkból, de nekik adnánk a legtöbbet és a legjobbat mindenből? Mi lenne, ha nem mi akarnánk rájuk kényszeríteni a saját múlt századi (vagy még azelőtti) ízlésünket, hanem tanulnánk tőlük, hogy hogyan beszél, gondolkodik, énekel és imádkozik egy mai ember?

A 32 tagú kis közösséghez 20 gyerek és majdnem még egyszer ennyi fiatal tartozik. Nem tudunk belenyugodni, hogy nálunk is érvényesüljön a világszéles statisztika, miszerint az egyházban felnövő gyerekek 50%-a fiatal felnőtt korára elhagyja az egyházat. Nem engedhetjük meg! Nem adunk egyet sem! Nem vagyunk hajlandók lemondani róluk bármennyibe is kerüljön, bármilyen csatákat is kelljen megvívnunk értük (nem ellenük!), bármennyire is kell kilépnünk a komfortzónánkból, bárki is fog furcsán nézni ránk miatta. Nem! Ebben a kérdésben nincs több kompromisszum!

A Sándorfalvi Gyülekezet szemléletének egyik konkrét eredménye az immár 3. regionális ifi nap, amelyet szeptember 14-én tartottunk. Nem, ez nem a szokásos „fiatalokról időseknek” szombat, „jaj, csak senki meg ne sértődjön” mottóval. Itt mindenki azért dolgozik, hogy a hozzánk látogató fiatalok képtelenek legyenek hazamenni anélkül, hogy Isten szeretete meg ne érintse őket. Itt nem a fiatalnak kell tekintettel lennie a botránkozós idősebbre. Az idősebb generáció pontosan tudja, hogy ők stabilak, ők megmaradnak a hitben, ezért nem az ő ízlésüket kell kiszolgálni. Nem a fiataloknak kell rájuk tekintettel lenni, hanem ők mutatnak messzemenő toleranciát a fiatalok iránt. A fiatalok pedig tenyerükön hordozzák őket ezért, és soha sem élnek vissza a szeretetükkel.

Néhány visszajelzés a résztvevőktől:

„Mi már akkor ifi napokat szerveztünk, amikor a ti gyülekezetetek nem is létezett. De most mi tanulunk tőletek.”

„A lányaink miatt sok helyen megfordulunk ifi rendezvényeken, de ti az ifjúsági napot egy új szintre emeltétek.”

„A kaja nálatok tökéletes. Tudjátok, mire vágyik egy fiatal!”

„Azért jövök ide, mert tudom, hogy itt nem felületes bölcsességekkel szúrjátok ki a szemünket. Az előadások jól végiggondoltak, megfogható témákat hoztok, amiket használni is tudunk és piszkosul felkészültök.”

Mi a sikerünk titka? Egy kis összefoglaló:

  • Csapatmunka! Ezért a napért összesen 40 ember dolgozott. Nemcsak szombaton a lebonyolítás napján, hanem már hetekkel korábban. Az utolsó napokban pedig mindenki minden mást félretett és csak erre összpontosított – fiatal, idős, gyerek egyaránt.
  • Sok pénz! Nem vagyunk gazdag gyülekezet, de van egy fontossági sorrendünk és ezt a pénzben is kifejezzük. Csak ételre és italra 300 000 forintot költöttünk! És akkor még egyetlen szót sem ejtettünk a bérleti díjakról, üzemanyagköltségekről (amit természetesen senki sem számol el), hangosításról, karkötőkről és egyéb kellékekről.
  • Mai fiataloknak mai módon! A zenét (a kaja mellett a másik legfontosabb tényezőt) teljesen a fiatalokra bíztuk. Semmit nem cenzúráztunk, nem kellett semmilyen hangszerhez engedélyt kérniük, nem kellett a stílust egyeztetniük a vezetőkkel. Megbíztunk bennük, ők pedig képességeik legjavát adták. Lelkesedésük beragyogta az egész napot! Számunkra pedig világossá vált, hogy mennyi képzettség, tudás, tapasztalat, mekkora érték van a fiataljainkban, amit egyáltalán nem használunk ki.
  • Életszerű téma, mai előadásmóddal! Az igehirdetést végző lelkészek nem elégednek meg azzal, amit egyszer régen a teológián megtanultak. Benne élnek a mában, kutatják a fiatalokat foglalkoztató témákat, mai szavakat használnak, mai előadásmódot alkalmaznak és mai öltözetben jelennek meg.
  • Mozgás! A fiatalok lételeme a mozgás, ezért a napot sporttal zárjuk (2 tornatermet és egy kültéri focipályát bérlünk ki).
  • „Mindent bele” szemlélet! Itt nem ismerjük az „úgy állok a munkához, hogy más is hozzáférjen” jelmondatot. Mindenki beletesz mindent. Semmit sem tartunk vissza. Ezzel persze folyamatosan toljuk felfelé a lécet. A következőnek jobbnak kell lennie a legutóbbinál, mert mindig az lesz az alapelvárás, amit legutóbb abszolváltunk. Folyamatosan fejlődni akarunk!

Fontosak a fiataljaink. Ők nem a jövő, ők a jelen! Csak akkor fogunk szót érteni a bennünket körülvevő világgal, ha végre a középpontba állítjuk a fiataljainkat és nem a partvonalon pihentetjük őket! Merjünk tanulni tőlük! Ők a kapocs számunkra a világ felé. Az elmélet megvan, de vajon készek vagyunk-e áldozatra, ha a gyakorlatra kerül a sor? Mi döntöttünk!

 

Dr. Mihalec Gábor, lelkipásztor