Bejegyzés

Virágzó Nők Isten Kerjében: „Sosem csalódtam Benne”

Kedves Olvasó! Egy olyan nő életét szeretném bemutatni, aki nagyon sok szolgálatot vállalt egyházunkban, és mindig úgy érezte, hogy Istennel együtt számára minden lehetséges.
Egerváriné Kökényes Zsuzsa neve sokunknak ismerős, szeretettel gondolunk kedves, nyugodt, sugárzó személyiségére.

– Kedves Zsuzsika, szolgálatod megkezdése előtt mit tartottál a legfontosabbnak?

– A megismert kegyelem továbbadását, és egy abszolút igazság követését. Adventista voltomat mégis végigkísérték az „igazság-viták”. Az évek folyamán megértettem, hogy az ember dolga a saját személyében tudatosan, de mások iránti irgalommal megélni az igazságot. Erre Jézus földi magatartása a döntő példa. Így tudunk csatlakozni a mennyei kórushoz: „igazak és igazságosak a te ítéleteid” (Jel 15:7).

– Mesélj a gyermekkorodról, szüleidről. Milyen családban nőttél fel?

– Ami engem, mint adventista embert meghatároz, az a felmenőimnek a Szentíráshoz kapcsolódó viszonya. Amikor az 1900-as évek elején megjelentek az adventista misszionáriusok Békéscsaba környékén, evangélikus apai nagymamám azonnal fogékonyságot mutatott az üzenetre, és dédnagymamámmal csatlakozott a gyülekezethez. Édesapám 1948-ban keresztelkedett meg, együtt anyukámmal, két héttel a születésem előtt. Mind a ketten sokat foglalkoztak velem és a testvéreimmel, hogy a Bibliát megismerjük. Esztergom Kertvárosban találtak otthonra. Éppen születésem évében alakult itt meg az első gyülekezet is, elsősorban nagymamám szorgalmas missziómunkájának eredményeként. Pólyáskoromtól közöttük cseperedtem, ma is emlékszem szeretetükre, bátorításaikra. A gyülekezetben akkoriban sok gyermek volt, a gyülekezet udvarán hol a Vörös-tengeren való átkelést, hol Jerikó falainak leomlását játszottuk el Erdődy Józsi bácsi vezetésével. Sajnos, kevesen maradtunk. 1968. március 30-án keresztelkedtem meg. Az Esztergom kertvárosbeli gyülekezetnek voltam a tagja egészen 1976-ig.

– Milyen pályára készültél?

– Az volt az álmom, hogy magyar-latin szakos tanár legyek, de akkoriban lehetetlen volt középiskolai tanárként a negyedik parancsolatot betartani, így ezt a tervet feladtam. Mivel a testvéreim tanulók voltak, édesapánk pedig már idős ember, dolgozni kezdtem, hogy segítsem a családot. Ötszáz méterre tőlünk élt egy költő. Bizonyos okok miatt nem taníthatott állami iskolákban, de fenntartott egy magániskolát. Munka mellett beiratkoztam hozzá. Jól ismert engem, és többedmagammal arra tanított, amiről lelki meggyőződésem miatt lemaradtam: dramatikára és esszéírásra. Különös volt, hogy mikor betegsége miatt nem folytathattuk az órákat, éppen akkor kezdtek nyílni a kapuk a lányok számára is az egyházi pályán. Életem egyik legszebb napja volt, amikor felvételt nyertem a Szabadegyházak Tanácsa Lelkészképző Intézetébe. Sokáig néztem a sikeres felvételiről küldött értesítést. Alig akartam elhinni, mert 1971-72-ben hihetetlen tömegű fiatal jelentkezett. Megértettem Istenünk jelzését: nem mentem olyan pályára, amely veszélyt jelentett volna egy meggyőződéses keresztény életgyakorlatára nézve, de elfogad, mint szolgáját.

– Mondj pár szót a családodról is!

– 1976-ban kötöttem házasságot Egervári Miklóssal. Három gyermekünk született, Miklós, Máté és Klára. Kemény és nehéz élet jutott számomra, de sosem siránkoztam. Ma sem értem, hogyan tudta az Úr beosztani az időmet, hogy jusson elég a gyermekeimre, a tanulásra, a látogatásokra, az evangelizációra, gyülekezeti szolgálatokra. Örökké hálás leszek édesanyámnak és két húgomnak, akik sokat vigyáztak a gyerekeinkre, szeretettel támogattak a szolgálatban. Közben a második fiunkat tizenöt évesen olyan baleset érte, hogy közel egy hónapig volt kómában. Két évbe telt, mire végre hosszabb időt tölthetett itthon, és közben legkevesebb három alkalommal járt közel a halálhoz. Ő velünk él, a sérülése maradandó, de nagyon hálásak vagyunk az Úrnak, hogy el tudja magát látni, sőt, könnyebb fizikai munkát is tud végezni. Miklós fiam informatikával foglalkozik. Kedves kis menyünket is nagyon szeretjük, igyekszünk minél több időt tölteni velük és két unokánkkal. Lányunk Texas államban lakik, anyósa és apósa a Hetednapi Adventista Egyház lelkészei.

– Tudom, hogy szereted a zenét. Tanultál is valamilyen hangszeren?

– Nem sokáig, csak másfél évig tanultam zongorázni, mert kilencévesen egy majdnem halálos kimenetelű betegség támadott meg. Annyira azért később önszorgalomból folytattam a tanulást harmóniumon, hogy hosszú időn át kísérni tudtam a gyülekezeti éneklést. Később, amikor a férjem személyében képzett zenész került a családba, már nem volt szükség arra, hogy én kísérjem az énekeket. Ma már nem ülök hangszer mellé, de a szép, valóban művészi zene iránti szeretetem nem csökkent, naponta több órát hallgatom, ha lehet.

– Egyházi munkádat milyen területen kezdted, majd mikor, hol folytattad?

– Nagyon korán, már másodéves lelkészhallgató koromban kaptam megbízást szombati szolgálatokra Oláh Károly és Erdélyi László gyülekezeteiben. A Dunamelléki Egyházterület pedig 1974-től feladatot adott házi evangelizációk, bibliaórák megtartására. Aztán több mint húsz évig, 1976 és 1996 között a Keresztény Advent Közösség lelkésze voltam. Összesen tizennégy gyülekezetben szolgáltam évekig. Ide tartozik az is, hogy ma nem lenne a gyönyörű Bózsva tábora, ha mi, Isten vezetésével nem kerülünk oda. Egy szeptember végi sétánk alkalmával fedeztük fel a jelenlegi épületet, a még akkor viszonylag jól termelő kúttal. Amikor a Wladár-családtól államosították a birtokaikat, csak annyit hagytak meg az épület körül, amennyi a kijárat felé ma is látható a nagyjurtával. Férjem könnyen barátkozó természetével sok jó barátot szerzett, így hamar fillérekért bérelni tudtuk a tágabb, három holdnyi területet, és később sikerült is megvásárolni a tsz-től. Azóta sokat fejlesztettek rajta, és ma már igazán kényelmes és gyönyörű.

1997-től lettem a Hetednapi Adventista Egyház segédlelkésze, majd 1999-től meghatalmazott lelkésze. Újabb tizenegy gyülekezetbe kerültem az évek folyamán. 1999–2004-ig voltam az Unióbizottság tagja. A leghosszabb ideig, 1999 és 2014 között a Gyermekszolgálatok Osztályának voltam a vezetője, majdnem kerek 16 évig. Nyugdíjba mentem 2010-ben, de 2017 január 1-ig még tevékenykedtem a DET-nél. Erre az időszakra esett kedves kolléganőm kislányának születése, akit helyettesítettem két évig, és ekkor történt meg a csatlakozás is a mi testvéreinkkel, akik örömünkre és áldásként érkeztek a KERAK-ból. Ez számomra boldog, de kimerítő időszak volt. Egyszerre hat gyülekezetben és három szórványgyülekezetben kellett körzetvezetőként szolgálnom. Mindeközben 2013 és 2020 között az Advent Kiadó igazgatására is megbízást kaptam. Minden nehézségük ellenére csodálatosan szép évek voltak.

– Nagyon szerettél volna tanítani, volt erre lehetőséged az egyházi szolgálatod alatt?

– Számomra minden tevékenység között a legszebb a tanítás. Csodálatos dolog azt látni, hogyan formálódik egy emberi lélek, hogyan változik meg a gondolkodásmódja az Ige teremtő erejétől; amit legtöbb esetben a szokott arckifejezés derültebbé válása kísér, a vonások letisztulása: ez a legszebb a világon.

Klasszikus értelemben véve azt mondhatom, hogy többször tartottam képzéseket gyermektanítóknak és hitoktatóknak. Mióta Szigeti Jenő elment, az ATF-en tanítom az ő, és korábban Szőllősi Árpád tantárgyát, a kateketikát, mint óraadó. Döntő dolog egy tanítónál az önzetlenség: úgy tanítson, hogy felébredjen a hallgató kíváncsisága és vágya annyira, hogy még a hallottakon túl is kutatásra késztesse őt.

– Úgy tudom, saját kiadványaid is vannak, felsorolnád ezeket a könyveket?

– Pár könyvem valóban megjelent. Korábban betegek és idősek bátorítására a „Hallass örömet velem”. Amikor a Családi Osztályt vezettem a „Tisztaság, szerelem, házasság” jelent meg. Efézus 6:10-18 verseinek feldolgozásaként: „Az igazlelkűség övétől a Lélek kardjáig”. Később egy gyermekeknek szóló elbeszéléskötet: „Kincsek az erdőn”. Gyürüs István testvérrel közösen a „Ki a király?” Tizennégy negyedévi leckéből álló, felső tagozatosoknak való tanulmánysorozatot készítettem a Gyermekszolgálatok Osztályának vezetőjeként. Sok szerkesztői, írói munkám van a felsős hittankönyvekben. Folyamatosan írom a cikkeket a Boldog Élet magazinba, s ha kell, az Adventista Világba.

– Szolgálatod közben mi adott erőt újra és újra?

– Erőnk több forrásból táplálkozik. Erőforrás a testvéreim szeretete, a bátorítás. Annak a felismerése is, hogy nem azért kapunk valamilyen lehetőséget a befolyásra, hogy az önkifejezést gyakoroljuk, hanem „Mindenki, amilyen kegyelmi ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai” (1Pt 4:10). Ha mindezt egy szóval összefoglalhatom: Istenünk az erő forrása, akinek megvannak az eszközei, hogy a segítségünkre legyen. Ide tartozik az imádság: bár optimista, „keljfeljancsi”-természetű vagyok, sokszor könyörögtem azért, hogy Atyánk segítsen át egy-egy nehéz helyzeten. Sosem csalódtam Benne.

– Mit üzensz azoknak, akik jelenleg is az egyháznál dolgoznak?

– Mindenekelőtt azt, hogy imádkozom értük. Sátánnak sok eszköze van, hogy kedvünket szegje és rávegyen, hogy a lélekmentést és -gondozást ne a legnemesebb és legszebb feladatunknak tartsuk. Ma Jézust képviselni majdnem nehezebb, mint az első századokban vagy a középkor idején. Ott tudott, látható volt az ellenség a maga brutalitásával. Ma rejtőzködő, álarcos – csak azt ne higgyük el, hogy így kevésbé gyilkos. Ma „a lelkiismeretet prostituálta a társadalmi lét” (S. Weil), de nekünk nem kell ebben részt vállalnunk, akiknek országa „nem e világból való”. Erősítsük mindennap magunkban, hogy Jézus Krisztus – akinek nem volt jobb, mint bármelyikünknek – részt adott maga mellett nekünk a legnemesebb műben. Higgyünk abban mindnyájan, hogy vele a „kőfalon is átugrom”!

Kedves Zsuzsika, nagyon köszönöm, hogy megosztottad velünk élettörténeted. Kívánok nagyok sok áldást az életedre, hogy minél tovább ilyen hűségesen szolgálhasd Istent, és meg tudd mutatni másoknak is, hogy Istennel együtt minden lehetséges.

Tonhaizer Anikó
NSZO munkacsoporttag

„Isten megajándékozott optimista, pozitív, nyitott, személyiséggel!” – Virágzó Nők Isten Kertjében – Interjú Molnárné Kaposi Ildikóval

Interjú Molnárné Kaposi Ildikóval

– Milyen családból származol, hogyan emlékszel vissza gyermekkorodra, fiatalságodra?

–  Ateista családban nőttem fel, anyukám szociális gondozónőként, apukám villanyszerelőként dolgozott. Van egy bátyám, ő 3 évvel idősebb nálam. A családunkból nagymamám volt csak akkoriban hívő. Ő katolikus, de olyan cselekvő hittel és szeretettel rendelkezik mind a mai napig, ami igazán példamutató! Ha lehet emberi példaképet választani, számomra ő az. Minta az élete, a házassága – amely 69 évig nagy-nagy szeretetben tartott –, a családhoz való viszonya, az önzetlensége. Azt hiszem, hogy Istenről őáltala már egészen kicsi koromban tanulhattam – bár nem beszéltünk róla, a nagymamám életében Őt láthattam.

 

– Milyen esemény volt az, ami mozgáskorlátozottá tett, és ez milyen változást hozott az életedben?

– Fejlődési rendellenességgel születtem, melynek következtében a bal lábam hiányzik. Úgy gondolom, hogy szerencsés helyzetben vagyok azokkal szemben, akik valamilyen traumát éltek át és azáltal váltak mozgáskorlátozottá. Nekem nem volt ilyen törés az életemben. Anyukám egész kicsi koromtól önállóságra, önmagam elfogadására és elfogadtatására nevelt, amiért nagyon hálás vagyok neki. Integrált közegben tanulhattam, nyílt, mások felé érdeklődő, barátságos személyiséget kaptam az Úrtól, így a beilleszkedéssel többnyire nem volt problémám.

 

– Mikor és hogyan ismerkedtél meg férjeddel?

– Éppen ma van az első találkozásunk 28. évfordulója! 13-14 évesen ébredtem rá arra, hogy sok sorstársam mennyire elszigetelten él, nehezen barátkozik, nem találja a helyét a világban. Arra gondoltam, hogy valahogyan segítenem kellene. Létrehoztam hát egy levelezőklubot, ennek hírét több újságban meg is hirdettem, és nagy örömömre kedvező fogadtatásra talált az ötletem. Egyre gyarapodtunk, mély és tartós barátságok születtek ép és sérült fiatalok között. Miklós akkoriban gyógypedagógiát szeretett volna tanulni, olvasta a klub hírét az egyik magazinban, és írt nekem. Elkezdtünk levelezni, aztán levelezésből találkozás lett, amit még több találkozás követett, ebből pedig szerelem és házasság lett!

 

– Mikor és hogyan döntötted el, hogy megkeresztelkedsz és adventista leszel?

– Ahogy említettem, én ateista családban nőttem fel. Miklós pedig 3. generációs adventista. Általa ismertem meg ezt a vallást, a közösséget. Legelőször Kelenvölgybe vitt el gyülekezetbe, ahol első pillanattól kezdve nagyon jól éreztem magam. Olyan szeretetet, befogadó közeget és Isten érezhető jelenlétét tapasztaltam, ami megragadott. Eleinte csak akkor jártam szombatonként gyülekezetbe, amikor a párom jött és elvitt, aztán úgy éreztem, hogy minden héten ott a helyem. Akkor a családi kupaktanács döntése értelmében eljött velem a nagymamám, hogy megnézze, mégis hova, kikhez járok, és mivel ő is jókat tapasztalt a gyülekezetben, megkaptam az áldásukat, és attól kezdve járhattam rendszeresen. Ahogy telt az idő, úgy indított a Szentlélek arra, hogy keresztelkedjek meg, ami 1998. január 18-án meg is történt.

 

– Hogyan lettél és mióta vagy lelkészfeleség?

– Az udvarlási időszak nálunk picit hosszúra nyúlt, mert még mindketten tanultunk, Miklós már teológiára járt, én pedig érettségi után egészségügyi operátor-képzésben vettem részt. 1999. július 11-én kötöttük össze az életünket, az esküvőnk csodálatos volt (persze tudom, a sajátja mindenkinek az), én repdestem a boldogságtól! Pici kislánykorom óta arról álmodoztam, hogy menyasszony leszek, feleség, majd anyuka. A jó Isten kegyelméből mindez megadatott nekem, amiért végtelenül hálás vagyok! A házasságkötésünkkor már tudtuk, hogy lelkészfeleség leszek, amitől az elején picit meg is rettentem, mert túl nagy felelősségnek és nehézségnek éreztem. A közös hitünk, az Istenbe vetett bizalmunk és a férjem megnyugtató, erőt és biztosságot mutató magatartása azonban átsegített ezen a szakaszon.

 

– Milyen szolgálati területetek volt és van?

– Az iskoláink befejezése után Bózsvára költöztünk, ahonnan először a Telkibányán és Nyíriben lévő gyülekezetekben kellett szolgálnunk, majd a KERAK-ból való csatlakozásunk után Göncöt, Sátoraljaújhelyet és Szerencset is megkaptuk. Különleges helyzetben voltunk, hiszen 19 évig élhettünk Bózsván. Elméletben többször is felmerült a költözés gondolata a vezetőségben, aztán az Úrnak mégis más terve volt. 2019 őszétől viszont új lakhelyünk van, Mályiban élünk, Miklós lett a lelkész a Miskolc B gyülekezetben, Bükkszentkereszten, Izsófalván, Kazincbarcikán és Ózdon.

 

– Gyermekeitek milyen korúak és hányan vannak, mit tanulnak?

– Vivien 20 éves, a Miskolci Egyetemen gyógypedagógiát tanul, most elsőéves. Bálint 17 éves, Miskolcon, a Zeneművészeti Szakközépiskolában harsona-szakon most 11. osztályos, jövőre fog érettségizni. Veronika 15 éves, szintén Miskolcon tanul, egy evangélikus gimnáziumban pedagógia szakra jár. Sebestyén 14 éves, a helyi általános iskolában 8. osztályos. Épp most zajlik a felvételi eljárás, így még nem tudom, hogy szeptembertől hová megy. Nem igazán tudja még, hogy mi érdekli, mi szeretne lenni, ez egy kicsit nehéz időszak, de ahogy a testvéreinél is kialakult, biztos vagyok benne, hogy ő is megtalálja a maga útját.

 

– Miben tudod férjedet segíteni?

– Elsősorban abban, hogy igyekszem elég jó feleség és anya lenni, minél kevesebbet zsörtölődni. Aztán persze a szolgálatában is igyekszem aktívan részt venni, bár nekem a „háttérmunka” megy jobban. Szeretek az emberekkel beszélgetni, sokszor tapasztaltuk, hogy akik nem annyira közvetlenek, nekem talán jobban megnyílnak – így gyakran olyan jól kiegészítjük egymást.

 

– Mindig mosolyogni látunk, ki és hogyan ad erőt neked a mindennapi gondokban, a családban?

– Azt hiszem, hogy Isten megajándékozott engem egy alapvetően optimista, pozitív, nyitott személyiséggel. Emellett pedig már eddig is annyi, de annyi áldását élvezhettem, hogy képtelenség lenne hálátlannak, búskomornak lennem! Amióta az eszemet tudom, most már tisztán látom, hogy Ő vezetett, egyengette az utamat, és egészen biztos vagyok benne, hogy az életemben minden, de tényleg minden a lehető legjobban alakult. Az Úr adta az életemet, Ő adja minden naphoz az erőt, Ő mutatja meg, merre nézzek, merre haladjak, Ő adta a világ legjobb férjét és a legszuperebb gyerekeket nekem. Ha ezekre gondolok, akkor pedig mosolyra szalad a szám.

 

– Mit üzensz a mai lelkészfeleségeknek?

– Azt, hogy mindig haladjatok egy úton, szerintem ez a legfontosabb! Ha közös a cél, a feladat, akkor az akadályokat is könnyebben vesszük, jobban meg tudjuk érteni a férjünket, ezáltal hatékonyabban tudunk segíteni neki. Nem kell tökéletesebbnek lennünk, mint Isten bármely gyermekének, ha ezt a terhet le tudjuk rakni, máris könnyebbek lesznek a mindennapok.

Ha megengedtek egy ajánlást, akkor olvassátok el dr. Emerson Eggerichs: Szeretet és tisztelet című könyvét! Mi most olvassuk (a gyülekezetünkben férfi és női imakör is alakult ezzel kapcsolatban), és rengeteget tanulunk belőle. Hiszem, hogy akik a benne olvasottakat igyekeznek beépíteni a mindennapjaikba, azok házasságát különlegesen megáldja Isten, és a kapcsolatuk még mélyebb, bensőségesebb, szerelmesebb lesz.

 

Bodnár Zsóka
NSZO vezető

 

Bátran élni, a jutalomra tekintve – Virágzó Nők Isten Kertjében

Rovatunkban egy örök optimista, vidám lelkészfeleséget mutatunk be, aki hűséges segítőtársa, szövetségese férjének. Együttmunkálkodásuk a misszióban, közös céljaik még edzettebbé és erősebbé forrasztja kapcsolatukat.

– Nem adventista családban nőttél fel, mégis van-e valamilyen meghatározó gyermekkori élményed, találkozásod Istennel?
– Szüleim nem voltak adventisták, de anyukám megtanított a Mi Atyánk imádságára egy vihar alkalmával, mondván, hogy ha valami baj ér, csak mondjam el, és Ő megszabadít. 18 éves koromig eredményesen használtam is.
Az adventista gyülekezethez, ahová egy szomszéd lány hívott meg, két év után csatlakoztam.

– Mikor ismerted meg férjed, Szőllősi Bélát? Mint lelkészfeleség, hogyan tudtad segíteni, támogatni munkáját?
– Férjemet egy rokonom által ismertem meg, amikor már keresztségre készültem.
1974-ben házasodtunk össze Marosvásárhelyen, ahol az 500 tagú gyülekezetnek oszlopos tagja volt. A férjemre felnéztem, mivel nagyon jól ismerte a Bibliát. Rendszeresen jártunk a gyülekezetbe, ahol sokat tanultam. Férjemmel és barátaival hétköznap esténként a környező falvakba jártunk evangelizálni. 1975–1989-ig minden ősztől tavaszig munkálkodtunk a misszióban.

– Milyen múltbeli, közös missziós élmények kötnek össze benneteket?
– Az evangélista munkában segíteni tudtam azzal is, hogy a Gálfi Lajos prédikátor által elkészített és bemutatott prédikációs vázlatokat legépeltem a 20-25 majd 45-50 tagú ifjú evangélista csapatnak. Beevangelizáltuk a Maros, a Nyárád és a Küküllő mentén levő falvakat. Ott a rendszerváltás után 28-30 gyülekezet létesült és imaházak épültek. Az 1980-as években elvégeztünk egy hároméves teológiai képzést.

– Tartottál keresztségi oktatást is?
– Célirányos keresztségi órát nem tartottam, de gyermek-szombatiskolai tanító voltam 15 évig. Ifjúsági tanító pedig 14 évig. Jelenleg szombatiskolai tanító vagyok.

– Többször költöztetek a lelkészi szolgálat során. Melyik gyülekezet állt hozzád a legközelebb, és miért?
– 1989-ben költöztük haza Debrecenbe, ahol Béla előbb bibliamunkásként, majd segédlelkészként dolgozott, miközben a lelkészképzőt, majd a hittanári szakot végezte el az ATF-en. A Debreceni Gyülekezetbe a megjelenésünk után több olyan család költözött Erdélyből, ahol két-három serdülő ifjú is volt. Megalakítottuk az énekkart, úgy 40 taggal. Serdülő ifjainknak külön 14-16 fős szombatiskolát szerveztük. Többször mentünk kirándulni, volt eset, hogy 50-en is osztoztunk az üstben főtt gulyásból. Volt több keresztség, ünnepélyes alkalmak, gyerekbemutató 10 gyermeknek. Felejthetetlen élményeket hoztunk magunkkal.

– Hogyan élted át az Erdélyből való hazaköltözést?
– Az erdélyi könyvhiányt hamar elfelejtettük, mivel szabadon hozzájutottunk a White- és egyéb irodalomhoz. Nyilvános evangelizációkat tarthattunk 70-80 hallgató előtt. Ez felszabadító érzés volt számunkra.

– Hogyan teszitek hasznossá nyugdíjas éveiteket? Milyen örömöket találtok együtt vagy külön-külön férjeddel?
– Négy éve vagyok nyugdíjas, de továbbra is 8 órás munkaidőben dolgozom, mint házi betegápoló. Béla sem hagyta abba tevékenységét. Minden szombaton szolgál az ország valamelyik gyülekezetében, feladatának tartva most már a „megtartás” munkáját (az Úr is kettős célt követett. Jött „megkeresni és megtartani az elveszetteket” (Lk 19:10). Rendkívüli öröm számunkra, amikor együtt tanulmányozzuk a szombatiskolát. Meg szoktuk hallgatni a szombatiskola Budapest, Bukarest Scoala Cuvantului, Speranta TV, Bécs, Loma Linda, Marosvásárhely, Madrid feldolgozásait. Élmény számunkra a közös tanulás, a szombati áldások. Volt több betegem, akik több evangelizációs sorozaton vettek részt.

– Mint egészségügyi dolgozó, hogyan tudod bátorítani, lelkileg támogatni gondozottaidat?
– Sok alkalmam van reményvesztett, csüggedő embereket vigasztalni, bátorítani. Isten kegyelméből, nem egy embert tudtam lábra állítani, akiről lemondtak.

– Hogyan tud egy házaspár idős korban is virágzó életet élni?
– Csodálatos az Isten vezetése, szervezése az ember életében, mások véletlennek mondják, de mi Isten vezetését látjuk a dolgokban. Férjem nagyon szereti a zenét, de mint lelkész, legtöbbször csak hallgatni tudta. Zeneiskolát végzett, hegedűt és karvezetést tanult. Ez utóbbiból 1974-ben diplomát is szerzett, gyakorlatra azonban alig egy-két évre futotta. Tavaly az Úr vezetése által találkozott valakivel egy temetésen, aki panaszolta, hogy a gyülekezetük jól működő énekkara nem tud tevékenykedni, mert a karvezetőjük Budapestre költözött. Béla felajánlotta, hogy megpróbál segíteni nekik, bár nem sok gyakorlata van. Rövid idő alatt jól összeszoktak, és a gyülekezet lelki színvonalát azóta a kórus szolgálata újból emeli a Soli Deo Gloria jegyében.

– Elmeséled a legszebb tapasztalatod Istennel?
– Legszebb tapasztalatom a sok közül az volt, amikor 1983-ban a marosvásárhelyi Megyei Kórházba felvettek orvosi írnoknak, ugyanis két hónappal felvettek egy irodai munkába, de a szombatnap megtartása miatt másnap eltanácsoltak. Reménytelenül vártam a hétvégét, hogy innen is elbocsátanak. Amikor kértem, hogy minden szombaton szeretnék szabad lenni, már vártam, hogy a munkakönyvemet kapom kézbe, de a főnővér azt mondta, hogy örül, hogy vasárnap dolgozok a szombat helyett, mert akkor neki nem kell bejönnie vasárnap. Így dolgoztam hat évet.

– Milyen egészségügyi és óvintézkedéseket tesztek a pandémia idején ti magatok, és mint egészségügyi dolgozó, mire hívod fel az olvasók figyelmét?
– 1989-ben Debrecenben a fertőző osztályra vettek fel. Így megkaptam a védőoltásokat és hála legyen az Úrnak, nem is lettem beteg. Tudom, hogy mi a pandémia és mik a teendők, ha ilyesmi fordul elő. Izráel fiai is a 40 éves pusztai vándorlás idején az Úrtól kaptak szigorú törvényeket a fertőzések elkerülése végett. A kapott útmutatás napjainkig érvényes az egészségünk védelme érdekében: mosakodás, 1-2 hetes karantén, távolságtartás, 5Móz 23:13-ban a szigorú tisztaság megtartására kaptak utasítást a halálos szalmonella ellen.
Ilyenek ma is vannak és működnek. Az egészséget óvó alkalmazások: maszk, mosakodás, védőoltás, mind segítenek, hogy ne betegedjünk meg, de ha valaki mégis megbetegszik, a betegség lefolyása sokkal enyhébb. Tájékoztatást nyújtok azoknak, akik megkérdeznek, hogy milyen védőoltás felel meg az illető kora és egészségmutatója szerint. Ha a válaszom nem kielégítő, akkor szakemberhez – akár virológushoz – küldöm, nem bízom a tudatlan álorvosokra. Sajnos sokan az ilyenekre bízzák magukat. Nem hit, hanem vakmerőség azzal dicsekedni, hogy Isten ezek nélkül is megvéd. A Biblia példái is tanítanak: Ezékiást fügekaláccsal gyógyították meg, Naámánt a Jordán vizében, a vak szemére sarat tettek.

– Mit üzensz a posztmodern kori lelkészfeleségek számára?
– Üzenem a mai kedves lelkészfeleségeknek, hogy maximálisan támogassák férjüket az Úrért és az emberiségért végzett nemes munkában. Tanulmányozzák közösen Isten Igéjét, ne hanyagolják el a bibliatanulmányokat, mert ez a világ legértékesebb ismeretforrása, a gyülekezet vérkeringése. Támogassák imával, mert az Úr is erre biztat: „Ti azért bátorságosak legyetek, kezeteket le ne eresszétek, mert a ti munkátoknak jutalma van” (2Krón 15:7).

Szőllősyné Nagy Annamária
NSZO munkacsoporttag

„Istenem, tiéd az életem…” – VIRÁGZÓ NŐK ISTEN KERTJÉBEN

Kedves Olvasó! Egy kedves, érzékeny és szeretetteljes nő életét szeretném bemutatni, aki férjével egész életét Isten szolgálatának szentelte. Ócsai Gyuláné életét lelkész férje mellett, az Isten iránti hűség jellemezte.

 

– Kedves Erzsike néni, mesélj a gyermekkorodról, szüleidről?

– 1943-ban egy kis faluban, Farmoson születtem. Nővéremmel együtt szerető családban nőttünk fel. Három éves voltam, mikor édesanyám megismerte Istent, és elfogadta az igazságot, ezután az adventista hitelvek szerint neveltek minket. A Farmosi Gyülekezetbe jártunk, ahol gyermekként nagyon sokat jelentett számomra a szombatiskola. Az ott tanultak nagyban meghatározták a későbbi döntésemet. Tanítóinkra tisztelettel néztünk fel, életük példa volt számukra, így egyre erősödött bennem az Isten iránti hit és szeretet. Örömmel vettem részt a szolgálatokban.

A Farmosi Gyülekezet az ′50-es években 80 taggal egy tevékeny, lelkes közösség volt. Lelkészünk, Sztodola Mária felkarolta a fiatalokat, zenei szolgálatokat szervezett, és sokat dolgozott a gyülekezet egységéért. Mi vendégeket hívtunk a faluból, akik szívesen töltötték velünk a szombatot.

 

– Melyik gyülekezetbe jártál keresztséged után?

– Tizenöt éves koromban, 1957-ben szövetséget kötöttem az Úrral, és még odaszántabban igyekeztem szolgálni Őt. 1962-ben házasságot kötöttem Ócsai Gyulával, aki szintén a Farmosi Gyülekezetben nőtt fel, így gyerekkorunktól kezdve ismertük egymás, és együtt is keresztelkedtünk. Ezután már együtt jártunk az Isten útján, és együtt szolgáltuk Őt.

 

– Mikor és hol kezdted a férjeddel a közös életet?

– Farmosról Budapestre költöztünk és a Szőlő utcai, majd a Székely Bertalan utcai gyülekezet tagjaiként végeztünk különböző szolgálatokat, amelyekre az egyháztól megbízatást kaptunk.

1969-ben megszületett kislányunk, Tünde. A róla való gondoskodás jelentette ekkor számomra a legfontosabb feladatot.

Férjem ez idő tájt szerzett lelkészi képesítést, de majd csak jóval később az 1975-ös események után bízták meg lelkészi feladatokkal. Sokszor költöztünk, ami nehézséget okozott, de mindig megtapasztaltuk a jó Isten gondviselését, vezetését, oltalmát. Otthonunkban gyakran adtunk helyet az összejövetelek számára, az ezzel járó háziasszonyi feladatokat szívesen vállaltam.

 

– Szolgálatod során mi volt a legnagyobb kihívás, próba?

– Legnagyobb kihívást számunkra a Pécsre való helyezés jelentette. Mindent fel kellett számolnunk ennek érdekében, pesti lakást, órásműhelyt, munkahelyet. De szívesen tettük, mert meg voltunk győződve arról, hogy az Úr művéért tesszük. Sok nehézséggel kellett megküzdenünk ebben az időben.

A pécsi szolgálat után ismét Budapestre költöztünk és a Kelenvölgyi Gyülekezet tagjaiként 25 évig végeztünk különböző szolgálatokat. 20 évig voltam a gyülekezet pénztárosa, ezenkívül testvéreink megbíztak a tábeai és diakóniai feladatokkal is. Férjemmel látogattuk, lelkigondoztuk a pesti és Pest környéki testvéreket. Gyakran jártunk kórházakba, betegeinknek, idős testvéreinknek vittünk élelmet, vigasztalást, bátorítást. A missziómunka mindig szívügyünk volt. Az otthonunkban tartottunk bibliaórákat, ezekre az alkalmakra meghívtuk a szomszédainkat, ismerőseinket. Az volt a célunk, hogy minél több emberrel megismertessük az Isten szeretetét.

 

– Mit jelentett számotokra a 2015. évi csatlakozás?

– A Magyar Unióhoz való csatlakozás után is a szolgálat volt a legfontosabb az életünkben. A Gödöllői Gyülekezet tagjai lettünk. A gyülekezetben Szilvási József testvér és felesége így köszöntött minket: „Nagyon nagy szeretettel üdvözlünk benneteket, nem fogok kérdezni semmit arról, mi történt a múltban, mert meg vagyok győződve arról, hogy hithű adventisták vagytok.” Ez a mondat nagyon sokat jelentett nekünk. A testvérek is nagy szeretettel fogadtak, bevontak a szolgálatokba.

 

– Hogyan szolgáltok ma az Úrnak?

– Az idős kor sokszor akadályoz bennünket a szolgálatainkban. Hisszük, hogy az Úr ezekben a nehéz időkben az aprónak tűnő tettekben is megáldja életünket és munkánkat. Amíg élünk és erőnk engedi, hűségesen szolgáljuk Istent. Ő az, aki erőt adott nekünk a nehézségek között, bátorított, mikor csüggedtünk, mellettünk volt és nem hagyott egyedül a próbákban.

Az alábbi bibliaszöveg végigkísérte szolgálatunkat: „Gyönyörködjél az Úrban, és megadja néked szíved kéréseit. Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti” (Zsolt 37:4–5).

 

– Kedves Erzsike néni, nagyon köszönöm, hogy megosztottad velünk életed jelentősebb eseményeit. Kívánok nagyok sok áldást az életedre!

Tonhaizer Anikó
NSZO munkacsapattag

Úgy van jól, ahogy Isten vezet – VIRÁGZÓ NŐK ISTEN KERTJÉBEN

Gyürüsné Horváth Anna (Panni) testvérnő hosszú éveken át végezte kreatív tevékenységét Egyházunk Női Szolgálatok Osztályának munkájában, mint alapító tag. Sokoldalú egyénisége maradandó értéket teremt közöttünk, úgy is mint lelkésznő és mint lelkészfeleség. Kedvessége, szerető szíve és nyitottsága az emberek iránt mindig segíti őt a kapcsolatteremtésben. Hite és reménysége mások számára is példaértékű.

 

– Tudom, a saját életemet csak a magaméhoz tudom mérni, többet értem el, vagy kevesebbet, mint a másik. Te mit nyertél azzal, hogy lelkész férjed van és te magad is lelkésznő vagy? Milyen eredményedre vagy a leghálásabb Istennek?

– Szombathelyen volt egy 16–18 főből álló csoport. Ez a csoport lett a magja a később elinduló Bibliai Szabadegyetemnek, ahová több százan eljöttek. Közülük még mindig tartok kapcsolatot öt személlyel. Ez hálával tölti el a szívemet.

 

– Ki által kerültél kapcsolatba a Hetednapi Adventista Egyházzal és mikor keresztelkedtél meg?

– Szüleim és nagyszüleim is mindkét ágon adventisták voltak. Az apai nagypapámmal és a nagybátyámmal együtt keresztelkedtem meg 1965-ben, tizenöt évesen. Édesapám hiteles keresztény életvitele a legnagyobb hatást jelentette számomra. Édesanyám és édesapám is könyvevangélisták voltak, akik egyik könyvevangélista gyűlésen ismerkedtek meg. Anyukám a legeredményesebbek közé tartozott, annak ellenére, hogy az országunkban tanult meg magyarul. A régi „Idők Jelei” folyóiratban gyakran szerepelt a neve az első három személy között. Úgy gondolom, tőlük örököltem a missziós lelkületemet.

 

– Mikor ismerkedtél meg a férjeddel és milyen szép emléked van abból az időből?

– Egy zsúfolt vonaton ismerkedtünk meg 1979-ben. A háromórás utunk alatt leginkább a vallásomról, a hitemről beszélgettünk. István katolikus volt. Tartottuk a kapcsolatot, és ő egy év múlva megkeresztelkedett, ezt követően összeházasodtunk.

Két dolgot szeretnék kiemelni a kapcsolatunk elejéről. Az egyik, hogy nem vásárolt számomra jegygyűrűt, hanem annak az árán 38 db Bibliát vettünk, ez lett a jegyajándékunk, ami abban az időben – 1980-ban – kuriózumnak számított, mivel akkor csak ritkán lehetett hozzájutni a Szentíráshoz. Ezeket a Bibliákat a nem adventista rokonainknak, valamint az ő egyetemi osztálytársainak ajándékoztuk, mondván, hogy ez a mi jegyajándékunk. Azt az örömöt, amit akkor éltünk át, azt hiszem, csupán gyermekeink születése múlta felül. A másik örömünket és emlékünket az jelentette, amikor Istvánt egyházunk meghívta a szolgálatba lelkésznek. Ekkor gépészmérnökként dolgozott, nagyon jó fizetéssel, és lelkészként pontosan az egyharmadát kapta annak, amit előtte keresett, mégis a teljes életét az Isten szolgálatára szentelte.

 

– Összetartó család vagytok. A fiadról és a lányodról, a családodról, a lelkészunoka menyedről, kérlek, ossz meg néhány gondolatot!

– Igen, van két harminchat éves gyermekünk. Anikó Dunaújvárosban él, szociális gondozó és ápoló egy fogyatékkal élők otthonában. Szereti a drága Jézust, szépen fuvolázik, és mély empátiás képessége van. Szívesen meghallgat másokat és együtt érző, ahol tud segít másokon.

Fiunk, Máté szintén nagyon szereti Jézust, a családját, a tündéri feleségét és két szép fiát. Benedek három és féléves, Dávid pedig hat hónapos. Gyömrőn élnek és a helyi gyülekezetbe járnak, ahol szolgálnak. A fiam és a menyem különlegesen sokoldalú személyek, Szandra figyelmes, gondos, türelmes édesanya, Máté pedig igazi édesapa-fia kapcsolatot ápol mindkét gyermekével. Igyekszik mindent megtenni a családjáért.

 

– Tudom, sokat költöztetek a szolgálatotok során. Hány helyen szolgáltatok?

– Igen, hét különböző körzetben szolgáltunk és több mint tízszer költöztünk.

 

– A pihenés és az egyedüllét Istennel, a közösséggel, békével tölti el az embert. Hogyan nyertél áldást a szombati napokon?

– Örültem, amikor a szemekből azt láttam szombaton, értik, amit mondok a prédikációban. Annak ellenére, hogy számomra a szombatok megterhelőek voltak. Némelyik gyülekezetben már 8 óra 30 perckor elkezdődött az imaóra és a szombatzárás után indultam haza. Többször tartottunk délidőben bizottsági ülést, és lelki beszélgetés is. Viszont az elmúlt időszakban a pandémia számomra rengeteget különlegességet hozott. Ugyanis, szinte minden szombat délután elmentünk Istvánnal a közeli erdőbe és a tópartra sétálni, felfedeztük a közelben levő csodaszép helyeket, ahol szinte csak a madár jár. Tartalmas beszélgetéseink alkalmával csodáltuk a táj szépségét. Együtt voltunk és „egyedül Istennel”. Mivel most már mehetünk újra a gyülekezetbe, minden szombaton lehetőségünk van a szolgálatra.

 

– Valószínűleg sokaknak segítettél a hit útjára lépni, és a lelki életben járni. Van-e olyan történeted, amit őrzöl magadban, és szívesen megosztanád?

– Ó, igen. 1975. és 1980. között nem a Budapest, Székely Bertalan utcai gyülekezetbe jártam. Később, amikor fiatal házasok voltunk, a férjem rábeszélt arra, menjünk el ismét ebbe a gyülekezetbe. Leültünk a bal oldal hátsó részébe. Akkor még a ruhafogasokat ott helyezték el. Ahogy leültünk, még nem kezdődött az istentisztelet, egy párbeszédre lettem figyelmes. Két testvérnő beszélgetett.

– Te, az ott nem a Horváth Panni? – kérdezte a mellette ülőtől.

– Én nem tudom, nem ismerem – válaszolta.

– De, szerintem az a Horváth Panni – mondta.

– Nem ismerem, sajnálom – felelte.

– Pedig én azt gondolom… – kezdte, és ekkor én hirtelen megfordultam, és azt láttam, hogy egyikük nekem integetett.

– De jó, hogy látlak! – mondta.

Azonban én nem ismertem meg őt. A szünetben beszélgettünk, s elmondta, hogy közös munkahelyen dolgoztunk, de mindegyikünk más-más laboratóriumi szobában. Én minden reggel átmentem az ő laboratóriumukba, s az egyik ott dolgozó adventista lánnyal közösen fogyasztottuk el a reggelinket 8 óra és fél 9 között. S ez idő alatt megbeszéltük a szombatiskolai tanulmány aznapi leckéjét és még a reggeli dicséretet is átbeszéltük, majd imádkoztunk. Azután én visszamentem a saját munkahelyi területemre. Ő pedig ezt éveken át figyelte és a nyitott ajtón keresztül hallgatta a beszélgetésünket a Bibliáról. Ekkor mondta el nekem: „Tudod, a ti Istenbe vetett hitetek és életetek nagy hatással volt az életemre, ezért úgy döntöttem, hogy eljövök a gyülekezetbe, és már meg is keresztelkedtem.”

 

– Az ember úgy talál magára, ha egy tágabb képet lát meg a világból. Volt-e alkalmad külföldre utazni a lelkész férjeddel?

– Igen, a legemlékezetesebb utunk során, amikor Ausztráliába mehettünk, csodás élményben volt részünk. Az egyik ott élő, magyar testvér hívott meg minket, így öt hetet tölthettünk ezen a szép földrészen. Akkor mindketten úgy éreztük, ez az a nyugalom, a békesség, amire szükségünk van. Jártunk még együtt Európa különböző országaiban, Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Szlovákiában, Horvátországban. Szeretünk felfedezni újabb és újabb tájakat, megismerni különböző kultúrákat. Hiszem, hogy hamarosan majd néhány bolygót is felfedezhetünk közösen.

 

– Kértél-e olyat Istentől, amivel szép tapasztalatot szereztél?

– Visszatekintve úgy látom, több kérésemre nem jött válasz az Úrtól, vagy nem akkor jött, amikor szerettem volna. Azok, amelyek megtörténtek az életemben, végül is a legjobbak lettek számomra. Sokszor nem értettem, miért nem válaszol Isten, mivel minden jel azt mutatta, jó dolog az, amit kérek az Úrtól, mégsem tapasztaltam, hogy az imádságom meghallgattatott. Viszont idővel mindig bebizonyosodott, úgy volt jó, ahogy Isten vezetett.

 

– Kreatív testvérnő vagy, aki nagyon sok kézimunkát készítesz. Melyik a legkedvesebb történeted ezzel kapcsolatban?

– Több városban hoztam létre kreatív klubot azzal a céllal, hogy megismerkedjek emberekkel, akikkel alkotás közben Istenről lehet beszélgetni. Annak is nagyon örülök, amikor örömöt tudok szerezni a kézműves darabjaimmal az embereknek. Nemrég jelent meg a negyedik könyvem. S amikor ezt ajándékba adom valakinek, igyekszem mindegyikbe egy-egy saját készítésű, a Bibliából vett igével ellátott kártyát tenni, ezzel is örömöt szerezni. Valaki elmondta nekem, hogy még mindig őrzi azt az kavicsot, amire ráírtam egy gondolatot, és tőlem kapta ajándékba. Ilyenkor mindig jó érzés tölt el és meghatódom.

 

– Mint keresztények, napjainkban egyre többet beszélünk a jövőről. Te, hogyan látod, mutatják-e a jelek Jézus második eljövetelét?

– Ha az elmúlt több mint negyven éves lelkészi szolgálatom összes prédikáció-vázlatát összegyűjteném, akkor azt látnám, hogy annak a 80%-a a mennyről, az új földről, Jézus második eljöveteléről, a jelekről, a felkészülés fontosságáról szól. Nemrégen az egyik gyülekezetben az óravezető megkérdezte tőlem: „Kiválasztottad, hogy melyik legyen a kezdő ének?” Azt mondtam neki: „Nem. Segítenél ebben?” Erre ő ezt felelte: „Mivel ismerlek, úgy gondolom, hogy Jézus eljöveteléről fogsz beszélni. Tehát olyan éneket keressünk, ugye?”

A napokban jelent meg az „Őszike” magazin harmadik száma, amely az újjáteremtett földről, az új otthonunkról, a második Édenről szól. Ez a legeslegkedvesebb téma, ami foglalkoztat. Hihetetlen, hogy mennyire érdekli az embereket az „utolsó idők eseményei”, melybe a szüleink is szerettek volna bepillantani, ez most a mi szemünk előtt zajlik. Többször elmondom: ha édesapám valami csoda folytán feltámadna, elámulna, mennyire közel kerültünk Jézus visszajöveteléhez.

 

Mit üzensz az AdventInfo olvasóinak?

Három dolgot szeretnék üzenni.

  1. „Az aggodalom aggá tesz!” Ne engedjük, hogy a félelem úrrá legyen rajtunk. Jézus Krisztus úr minden felett, és végül VELE győzni fogunk!
  2. Próbáljunk meg sokkal szerényebben élni! Ugyanis mindent itt kell hagynunk a földön. Éppen ezért, nem nagy tragédia, ha nem tudunk megvenni, elérni mindent, amit megálmodtunk, vagy amit a szomszéd elért.
  3. Végül pedig a legfontosabb: Töltsünk több időt Jézussal! Figyeljük Őt! Olvassuk a Bibliát és imádkozzunk sokkal gyakrabban. Törekedjünk hiteles kereszténynek lenni!

Igyekezzünk örömteli, pozitív kisugárzású emberekké válni, hiszen van reménységünk. Van örök életünk. Legyünk hálásak és elégedettek! Legyünk boldogok! Ne panaszkodjunk, mert a mi otthonunk a mennyekben van, ahonnan a mi drága Jézusunk visszajövetelét várjuk!

 

Köszönöm a beszélgetést. Kívánom Isten áldását életedre és családodra!

 

Tokics Marika
NSZO munkacsoporttag

Imareggeli nők részére március 7-én

Kedves Hölgyek!

 

A Női Szolgálatok Osztálya szeretettel vár egy közös imareggelire, március 7-én 8–9 óráig, amikor közösen olvassuk Ellen G. White Jézushoz vezető út c. könyvét, és megbeszéljük annak tartalmát, közösen imádkozunk, majd együtt reggelizünk.

Az imareggelit Szőllősyné Nagy Annamária vezeti.

Jelentkezni lehet: tmaria@adventista.hu e-mail címen. Tokics Mária elküldi a megadott e-mail címre a linket, amin lehet csatlakozni.

„Sok ima nagy erő, kevés ima, kis erő” (Ellen G. W.).

 

 

Olvassuk együtt!

Március hónapban is közösen olvassuk a megkezdett könyv, Ellen G. White Korai írások (Tapasztalatok és látomások) c. könyvét. A következő fejezetek a 14–21-ig terjedő fejezetek lesznek. Vezessünk olvasónaplót, amibe írjuk le kérdéseinket, gondolatainkat!

Továbbra is várjuk az Adventista Nők a Nőkért facebook oldalunkra a tapasztalatokat. Küldési cím: Szabó Zsuzsa sz.h.zsuzsa@gmail.com vagy Hegyes-Horváth Csilla hegyescsilla@gmail.com.

 

Bodnár Jánosné
NSZO vezető

Virágzó Nők Isten Kertjében: „Egymás terhét hordozzátok…”

Szőllősi Árpádné üzenete a nőknek

Kislány koromban egy egyházterületi beiktatóünnepségen vettem részt, ahol a szervezők virágcsokorral ajándékozták meg az új területi elnököt, de a prédikátor a virágcsokrot nem tartotta meg magának, hanem továbbadta a feleségének, ezzel a kedves gesztussal is bizonyságát adva annak a ténynek, miszerint minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő.

Kislányként megjegyeztem ezt az elismerő, kedves magatartást: egy prédikátor így is viszonyulhat a NŐ-höz, élete párjához, társához, aki nemcsak gyermekei anyja és felesége, hanem a gyülekezete programszervezője, a nélkülözők támogatója, a gyerekek kedvenc tanítója. Sőt ő az, aki az összes programjáról tud, aki odafigyel a közösség betegeire, aki pontosan tudja, ki vett úrvacsorát és ki nem. Aki táborokat szervez – a nomád körülmények ellenére is. Aki fejben tartja az összes találkozóját és előkészíti péntek estére a hófehér inget élére vasalt nadrággal és kifényesített cipővel.

 

Több mint harminc év telt el az említett felejthetetlen virágcsokros történet óta. Felnőtt fejjel már tudom, hogy az a prédikátor, aki az Adventista Teológiai Főiskolán kateketikát tanított, és arra bátorította diákjait, hogy szedjenek „P-vitamint”, azaz legyenek a példaadás mintái, tudatosan cselekedett azon a bizonyos egyházterületi beiktatóünnepségen.

Mert kell a segítség és kell az elismerés is. Manapság ezekből is oly keveset mérnek.

Hiszem és vallom: az a feleség, aki számon tartja a gyülekezet elesettjeit és pontosan tudja, kik azok, akik lelki segítségre szorulnak, vagy látogatni kellene őket, az nem csak egy szimpla női szerepet tölt be, hanem sokkal inkább egy multifunkcionális társ, aki miközben a legjobbat nyújtja a férjének és a legszükségesebbet biztosítja a gyülekezetnek, az a személy valójában az Isten szerinti „derék asszony”. Ez utóbbi pedig a legkülönlegesebb „titulus”, amit elnyerhetünk az Isten szemében.

Sokféleképpen hívhat el az Úr bennünket. Lehetünk egyszerű kétkezi munkások, tanítók, üzletasszonyok, vagy olyan hölgyek, akik háttérmunkát végzünk a családban férjeink mellett.

Talán egy lelkészfeleség vagy te is, egy prédikátor társaként. Az Isten téged különösképpen kiválasztott. Csak úgy töltheted be a helyed Isten tervében, ahogyan a régiek: odafigyeléssel, támogatással, a terhek megosztásával.

Hosszú beszélgetésünk után végül e két utolsó kérdést tettem fel Margó néninek:

– Szeretném megkérdezni, mit üzensz a mai lelkészfeleségeknek?

Mire Ő röviden így válaszolt:

– Érdemes áldozatot hozni a munkáért, mert ha rögtön nem is, de idővel tapasztalni fogjátok az elvégzett munka áldását.

– Házastársi, kapcsolati szinten mit üzennél a lelkészpároknak?

– A segítségre, a megértésre csak akkor számíthatunk, ha őszintén elmondjuk a problémáinkat. A megosztott teher így könnyebb lesz.

 

„Egymás terhét hordozzátok és így töltsétek be Krisztus törvényét” (Gal 6:12).

 

 

Szőllősyné Nagy Annamária
Női Szolgálatok Osztály
munkacsoporttag

Női Szolgálatok Nap Geszten és Mezőgyánon

Áldásos istentiszteletünk volt február 8-án a Geszti és a Mezőgyáni Gyülekezetünkben. A Női Szolgálatok képviseletében Szőlősiné Nagy Annamária szolgált az Igéből, melynek üzenete a szívemig hatott.

A Szentíráson keresztül mutatta be azokat a nőket, akiknek az élete nem volt könnyű. Nagyon tetszett mindegyik, de mégis Mária története volt az, ami könnyeket csalt a szemembe. Így még senkitől nem halottam Mária történetét. Szeretetteljes és bölcs mondanivalója arra bátorított minket, hogy legyünk hű női munkásai szerető Istenünknek, és vegyük észre a természetben lévő, apró kis csodákat, melyeken keresztül minden egyes nap üzen számunkra.

Köszönöm Istenünknek, hogy felhasználta eszközeként Annamarit az Ige hirdetésére. A prédikáció elhangzása közben arra gondoltam, milyen boldog lenne most az ő tatája, Cséfán Gyuri bácsi – aki annak idején még engem is tanított –, ha tudná, hogy itt szolgál, abban a gyülekezetben, aminek ő az alapító tagja volt már több mint 30 éve!

 

KLné

Női Szolgálatok Napja Baján

Kiváltságnak érezzük, hogy a Női Szolgálatok Osztálya kiemelt napját Baján szervezte meg 2019. június 8-án, amikor lélekben csatlakozhattunk a világszéles egyház programjához.

Raquel Arrais, a Generálkonferencia Női Szolgálatok Osztálya társigazgatója írta meg a nap témáját, melyet Bodnár Zsóka a Női Szolgálatok Osztályának vezetője tolmácsolt felénk. Lelkesen ösztönzött, a Jézusért való világításra buzdított bennünket. A forráscsomag témája a „Kelj fel, világosodjál!”, az Ézs 60:1–2-ben olvasható igehelyen alapult: „Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt.” Felismertük, hogy Ézsaiás világos, átfogó üzenete hozzánk szól. Szolgálatra és a kihívásokkal való szembenézésre szólító üzenetet mondott nekünk.

A délutáni program, melyet Ősz-Püspöki Boglárka, a Női Szolgálatok Osztálya munkacsoportjának lelkes tagja vezetett, ragyogásra hívta a lányokat, asszonyokat, miközben megvizsgáltuk, mit jelet a „Belső ragyogás”, a „Kifelé világítás” és az „Együtt ragyogás”.  Ezek a gondolatok jól illeszkednek a Női Szolgálatok Osztályának küldetéséhez, az ápolás, a bátorítás és a környezet jó irányba befolyásolásának feladataihoz.

Isten Igéje legyen a szövétnek a lábaink előtt, és világítsa meg ösvényünket, miközben az érte végzett szolgálat során az Ő dicsőségét sugározzuk mások felé!

 

MML

A nők mint vezetők

A Női Szolgálatok Osztályának negyedik képzése

2019 január 18–20-ig tartotta az osztály a 4. képzését női vezetők részére Pécelen. Az előadásokat Clair Sanches-Schutte, a Transzeurópai Divízió Női Szolgálatok Osztályának vezetője tartotta. 75 nő vett részt a képzésen – köztük sok fiatal –, akik elkötelezettek a női szolgálat iránt.

Az egész hétvége fő témája: Női vezetők a Bibliában.

Isten az Ő bölcsessége által ismerve az értékeket és ajándékokat, melyeket női teremtményeibe helyezett, úgy döntött, hogy használja, amit teremtett, az Ő dicsőségére. Isten olyan női vezetőket használt, mint a samáriai asszony, akinek még a nevét sem tudjuk.

A 4. képzés további fontos témái voltak:

1) Kiemelkedő női vezetők a Bibliában. – Sok nő töltött be kiemelkedően fontos vezetői szerepet. Mirjam, Debóra, Hulda és még jó néhányan, akik vezetői képességekkel megáldott nők voltak.

2) Jézus, mint vezető. – Vajon milyen vezetői elveket alkalmazott Jézus, az élet különböző helyzetiben? Vizsgáltuk imaéletét, kapcsolatait, vezetési stílusát, nőkkel való bánásmódját.

3) Hogyan lehet mentorálni a 21. századi nőket? – Egyáltalán milyen a jó mentor?  Melyek a mentorrá válás lépései? Milyen alapvető elveket kell követnie a jó mentornak?

Minden témát kérdések alapján, csoportos beszélgetések keretében elemeztünk, és egymás tapasztalatai által fogalmaztuk meg a feltett kérdésekre a válaszokat.

Az együtt töltött idő alkalmas volt a lelki elcsendesedésre, lelkierő gyűjtésére, kapcsolatok ápolására, tapasztalatok cseréjére.

Küldetéstudatunkban erősödtünk, mely szerint a megkezdett munkát a férfiakkal együtt, közösen kell befejezni. A kapott lelki ajándékainkat pedig – mint vezetőknek – kamatoztatnunk kell, mások épülésére, Isten művének építésére.

A képzést 2020-ban újraindítjuk, így aki nem tudott részt venni minden alkalmon, annak lesz lehetősége bepótolni.

A képzés anyaga letölthető a Női Szolgálatok Osztályának oldaláról.

A Bibliában vezető szerepet betöltött nők történetei a mi tanulságunkra és megjobbításunkra írattak meg. Bárcsak tanulnánk és okulnánk belőlük!

Válaszoljunk Isten személyes hívására, hogy betöltsük azt a feladatot, amivel személyesen minket bízott és ajándékozott meg!

 

Bodnár Jánosné
megbízott osztályvezető