„Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.”
(Reményik Sándor)
Kedves Olvasó! Egy olyan nő életét szeretném bemutatni, aki kedves és elfogadó személyiségével hűségesen szolgálta Istent, férje oldalán. Oláhné Horváth Melinda neve a gyülekezetet látogatók számára ismerős lehet, szeretetet vált ki azokból az emberekből, akik munkájuk során kapcsolatban állhattak vele.
– Kedves Melinda, mesélj a gyermekkorodról, szüleidről és arról, hogy milyen családban nőttél fel?
– 1960-ban születtem Győrben. Azóta is itt élünk és szolgálunk Istennek. Szüleim egyszerű emberek voltak. Apám kis műhelyében férfiszabómesterként dolgozott, édesanyám, mint varrónő segítette munkáját. Szerényen éltünk, de nem szenvedtünk hiányt semmiben bátyámmal, aki négy évvel idősebb nálam. A hétköznapi, becsületes emberek életét éltük. Vallási kérdések nem igazán foglalkoztattak minket, bár mint amolyan átlag katolikusok, jártunk templomba.
– Hol végezted tanulmányaidat, milyen pályára készültél?
– Szorgalmas, jó gyerek voltam, igyekeztem mindig minden leckémet megtanulni. Kislány koromban sokszor szerettem otthon „boltost” játszani, talán ezért kerültem egy közgazdasági és pénzügyi szakközépiskolába. Itt már az első évben kiderült, hogy ez nem az én utam. De akkor vajon merre induljak el? Még érettségihez közeledve sem tudtam. Végül a Győri Tanítóképző Főiskolára adtam be a jelentkezésemet. A felvételire már nem került sor, ugyanis leendő sógornőm hívott, hogy nézzem meg az óvodájukat, ahol dolgozik. Nagyon húzódoztam, de végül elmentem. Egy napot töltöttem ott, és teljesen elvarázsolt az a világ. 1979 augusztus elsejével kezdtem el a munkát, és 43 év után, ez év szeptemberében tettem le. A Soproni Óvónőképző Intézetben munka mellett, levelező tagozaton szereztem diplomát. Tudom, hogy kevesen mondhatják el: az első munkahelyükről mehettek nyugdíjba. Nem fárasztott a munka, remek kolléganőim voltak, a gyermekek pedig bearanyozták a mindennapjaimat. Isten már akkor vezetett, mikor még nem is tudtam róla. Nagyon hálás vagyok ezért neki.
Amikor később, a kilencvenes évek elején kezdtünk szombatot ünnepelni, ezt a vezetőim és a munkatársaim könnyen elfogadták, mert látták, hogy ez nekem fontos. Sokszor év elején még ők figyelmeztettek, hogy tegyek félre szabadságot a szombati munkanapokra. Az étkezéssel kapcsolatban szintén megértőek voltak. Nyilván, ha a „háttérben” Isten nem munkálkodik, ez nem így történik, de Ő nagyon jó volt hozzám.
– Milyen módon készített fel Isten, hogy vele szorosabb kapcsolatba kerülhess?
– A versek, a szépirodalom végigkísérte életemet. A Teremtő adott tiszta, érthető beszédet, jó orgánumot és sok-sok lehetőséget és sikeres szerepléseket. 16 évesen egy megnyert prózamondó verseny után megkeresett egy ismert, győri amatőr színjátszó csoport vezetője, hogy csatlakozzam a társulathoz. Az én csendes, visszafogott életem hirtelen kiszínesedett. Sokfelé jártunk, még Monacóban is tapsoltak nekünk az Amatőr Színjátszók Világfesztiválján. Úgy vélem, ez az amatőr „előadóművészi” gyakorlat, a valamilyen közösséghez tartozás, (még ha ez nem is vallási közösség,) később természetesebbé tették a gyülekezeti életben való részvételemet.
– Hol ismerkedtél meg férjeddel? Mesélj a közös életetekről!
– Férjemmel, Oláh Lászlóval egy szavalóversenyen ismerkedtünk meg. Ő egy nyolcgyermekes családban nőtt fel, ahol a katolikus hitet nagyon aktívan élték meg. Később a győri bencés gimnáziumban érettségizett, majd édesapja nyomába lépve órásmester lett. Egyébként a versmondás szeretetét is tőle tanulta. A versmondás, az időnkénti közös fellépések, a szép, a nemes értékek közlésének vágya már a megtérésünk előtt is jellemezte életszemléletünket. Mikor már házasok voltunk, évekig rendszeresen jártunk „hivatalosan”, a városházára esküvőkön verseket előadni, ezzel is ünnepélyesebbé téve az alkalmakat.
Egyébként 1980-ban tartottuk a páros esküvőnket a már említett sógornőmmel és férjével. Idén nyáron volt a 42. házassági évfordulónk. Közös életünket is a nyugalom, harmónia és biztonság jellemezte. Két fiúnk született, akik most 37 és 39 évesek. Nagy örömünkre megtalálták a hozzájuk illő társat. Az ő életükben valóra vált Isten ígérete: „…szerzek néki segítő társat, hozzá illőt” (1Móz 2:18). A kisebbik 7 éve Stockholmban él feleségével és kétéves kis unokánkkal, Brúnóval. Idősebb gyermekünk kislánya, a 3 hónapos Nóra itt lakik a közelünkben. Nagyon sok örömünk van fiaink családjában, érezzük és tapasztaljuk, hogy tisztelnek, szeretnek bennünket.
– Hogyan kerültetek az adventista közösségbe?
– Laci találkozott az utcán könyvet árusító adventistákkal, akik kérésünkre, nagyon készségesen beszerezték nekünk Maria Treben gyógyfüves könyvét. Nagyon érdekelt minket a természetgyógyászat. Gyakran látogattunk ilyen témájú előadásokat. Ezt az is indokolta, hogy szüleimet korán elveszítettem. Édesanyám rákban, édesapám szívinfarktusban halt meg. A megelőzés miatt kerestük az egészséges életmód lehetőségeit, ezért előbb ismertük meg és gyakoroltuk a reformtáplálkozást, minthogy a Bibliát egyáltalán kezükbe vettük volna. 27 éve daráljuk itthon a tönkölybúzát és sütjük a teljes kiőrlésű kenyerünket. Kezdettől fogva naponta friss ételt főzök, keresztségünk óta vegetáriánusok vagyunk. Fő közlekedési eszközöm a kerékpár, de kedveljük a nagy sétákat is.
De szerepe volt ebben a versmondásunknak is. Laci egyik nővére zongoraművész volt, így az ő koncertjein rendszeresen adtunk elő. Közben más, győri zenészek koncertjein is szerepeltünk. Egy alkalommal a Győri Zenei Műhely egy nagyszabású koncertre készült, de még nem találtak előadót az Ószövetség igéinek megszólaltatásához. A műhely zenészei között volt egy adventista házaspár. Ők kérdezték férjemet, hogy elvállalná-e. A beleegyezése után az illető felajánlott az értő tolmácsolás érdekében egy kis bibliai beszélgetést. Hosszú, tartalmas eszmecsere indult el kettőjük között, hiszen Lacinak akkor még alig volt ismerete a Szentírásról. Egyébként a fent említett műsorral a Filharmónia szervezésében bejárták Észak–Dunántúlt. Ezt követően Szabó Attila evangelizációs előadásain férjem mondta a verseket, irodalmi idézeteket éveken keresztül. Rövid idő elteltével én is ezeket hallgattam, és nem tudtam betelni velük. Megnyílt előttem egy addig ismeretlen világ.
1991-ben mentünk az első bózsvai Bibliatáborba. Emlékszem, az éjszakába nyúló beszélgetésekre, a hatalmas élményre, ahogy kezdtük megismerni Jézust, mint személyes Megváltónkat. Életünkben megélt tapasztalat lett ez az ige: „És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem” (Jer 29:13). Ezt követően két év múlva együtt keresztelkedtünk meg Zugligetben. Férjem 1996-tól lelkészként szolgált. Szombatonként többször el is kísértem, de hét közben is fontosnak tartottam, hogy nyugodt hátteret biztosítsak számára.
– Milyen szolgálatot végeztetek?
– A versmondás ma is a szolgálataim közül az egyik legkedvesebb, továbbá az egészséges életmód bemutatása is szívügyem maradt. Sok gyülekezeti esküvőn mondtuk el az Énekek Éneke rövidített változatát. Számtalan ételbemutatót tartottam óvodákban, evangelizációs előadásokon. Gyülekezetünkben évekig tanítottam a gyerekeket, és nyaranta gyermektanítást vállaltam a bibliatáborokban. Jelenleg szombatiskola–tanító, diakónusvezető vagyok, és férjemmel a könyvek árusításával kapcsolatos feladatokat is igyekszünk ellátni.
– A nehézségek között mi adott újra és újra erőt?
– Szervezetem gyenge pontja a tüdőm. Ötször volt tüdőgyulladásom. 2015-ben különösen megpróbált engem és egész családomat. 32 napig nem ment le a lázam. Kiváló orvosaim is nehezen derítették ki ezt a ritka, gombás eredetű fertőzést. Fél évig tartottak táppénzen. Hát… nem jó betegnek lenni, de az Istennel megélt számtalan tapasztalatom felbecsülhetetlen. Nagyon közel kerültem hozzá, és igen hálás vagyok a teljes gyógyulásért. Sokszor imádkoztam ezekkel a szavakkal: „Gyógyíts meg engem Uram, hogy meggyógyuljak, szabadíts meg engem, hogy megszabaduljak, mert te vagy az én dicsekedésem!” (Jer 17:14). Hálás voltam azoknak, akik ebben az időszakban imájukkal támogattak engem.
Ebben az időben történt az egyházhoz való csatlakozásunk: 2015. június 6-án. Az elmúlt 7 év során itt is sok kedves, istenfélő testvért ismertem meg. Közösen szervezzük a programokat, keressük a lehetőségeket. Azt gondolom, úgy segíthetek környezetemen, ha becsületesen vívom saját hitharcomat. A békét nem a gondok hiánya, hanem Isten jelenléte adja. Ebben az időben legfontosabb feladatunk az, hogy mutassuk be Krisztust az embereknek, és engedjük, hogy Ő gyógyító szeretetével magához vonzza őket. Goethe szavait én is magaménak vallom: „A tökéletesség az égiek mértéke, az emberé az arra való törekvés.”
– Milyen bátorítást mondanál azoknak, akik olvassák ezt az interjút?
– Ezzel az igével szeretném megszólítani őket: „Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért” (Zsolt 107:15).
Kedves Melinda, nagyon köszönöm, hogy bepillantást engedtél életed történetébe. Kívánok nagyok sok áldást az életedre, hogy minél tovább ilyen hűségesen szolgálhasd Istent!
Tonhaizer Anikó
NSZO munkacsapattag
