Tettre kész, értelmes, családszerető hölgyet ismertem meg Magdi néni személyében, aki egyházunk székházában (Budapest, VI., Székely Bertalan utca 13. sz.) titkárnőként dolgozott és szinte egyedülálló volt az adminisztrátorok körében az idegen nyelv ismerete miatt hosszú éveken át. Szépen csengő hangjával – a Központi Kórus tagjaként – mindig hűségesen és pontosan végezte szolgálatát. Intelligenciája és protokollismerete figyelemfelkeltő még ma is. Megfontolt, értelmes beszéde lenyűgöző. Műveltségénél talán a szerénysége nagyobb, ami Istenbe vetett erős hitén alapul. Számára igazi feltöltődést jelent a gyülekezet, ahol lelkileg megnyugszik, békét talál, mert érzi Isten gondoskodó közelségét az életében.
Magunk között Szopkó Magdi néninek hívjuk őt és miközben kimondjuk a nevét, rögtön mély tiszteletet érzünk iránta. Ismerjük meg életét közelebbről, hadd legyen bátorítás a kitartása és élettapasztalata a kedves Olvasónak is!
– Tudom, a saját életemet csak a magaméhoz tudom mérni, többet értem el, vagy kevesebbet, mint a másik. Milyen értéket jelent számodra, hogy egyházunkban szolgáltál, mint titkárnő? Milyen eredményedre vagy a leghálásabb Istennek?
– Az életem egyik nehéz időszakában kerültem az egyházunk elnökségére. Egyedül, két kis gyermekkel, állás nélkül voltam. A testvérek között békében, szeretetben dolgozhattam. A szombatnap megünneplése természetes volt, pénteken délben hazamehettünk, hogy nyugodtan elkészülhessünk a szent szombatra.
Később, amikor nem dolgozhattam tovább az unió elnökségénél (létszámleépítés történt, állami rendelkezésre) bizony komoly gondot jelentett, hogy a szombat is munkanap volt. A Mindenható megsegített, hogy egy nagyvállalat vezérigazgatója és személyzeti osztályvezetője engedte a szombati nap munkáját hétköznapokon, túlórában ledolgozni.
Nagy öröm volt számomra, hogy később újra lehetőséget kaptam egyházunk elnökségén dolgozni. Bár a nagyvállalat nehezen engedett el, mégis megértették, hogy számomra mennyire fontos a testvérek közötti szolgálatteljesítés.
– Kinek a prédikációja kötötte le a figyelmedet legjobban fiatal korodban, és miért?
– Michnay László testvér prédikációja (Lk 17:20–37) volt az első, ami különösen megragadott. Amikor meghallgattam az igehirdetését, rögtön tudtam, hogy jó helyen vagyok.
Bajor László testvér igeszolgálatai felnyitották a szememet, ugyanis megértettem, hogy mi Isten akarata velünk, emberekkel. A nagy küzdelem megértése, Krisztusunk melletti elköteleződés innentől kezdve számomra egyértelmű volt.
Pechtol János testvér igen komoly, lelkeket megérintő prédikációit is nagy figyelemmel hallgattam. Úgy éreztem, mindig nekem szólt.
– Kérlek, beszélj egy kicsit a szüleidről és a családodról, a gyermekeidről!
– Egész korán egyedül maradtam édesanyámmal, aki gondos, jótékonykodó asszony volt, mindenkin segített, akin tudott. Az is igaz, hogy rajtunk is sokat segítettek a szomszédok, jó barátok, ismerősök. Sajnos a súlyos szívbeteg édesanyámat a második világháború alatt elveszítettem. Ekkor én már dolgoztam a Telefongyár adminisztrációján Zuglóban. Később megismertem a férjemet, és nagy örömünkre két szép gyermekkel (egy fiú, egy lány) áldott meg a Mindenható bennünket.
Az 50-es évek sajnos sok nehézséget jelentettek számunkra, férjemet meggyőződése miatt többször meghurcolták, ezért végül 1956-ban külföldre (Anglia) emigrált. Bár többször próbálkoztunk családegyesítési kérelemmel, a hatóság minden esetben elutasította kérésünket. Bele kellett törődnöm, hogy egyedül kell nevelnem a két gyermekemet. Férjem a távolból – kezdetben – igyekezett segíteni, de a szigorodó előírások egyre nehezebbé, végül lehetetlenné tették a támogatás gyakorlati megvalósítását. Fiam 1964-ben kijutott Angliába édesapjához, s később nem tért haza. Ezt követően Enikőt egyedül neveltem.
– A pihenés és az egyedüllét Istennel, a közösséggel, békével tölti el az embert. Melyik szombatnap maradt emlékezetes számodra?
– Életem legfontosabb napja, szombatnapja, 1956. március 26-a volt, amikor megkeresztelkedtem. Zarka Dénes testvér Jel 2:10 versével indított el a hívő élet útjára. Ez mind a mai napig vezérlő mondatom: „Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját.”
Még egy igen fontos szombatnap, amikor lányom (ma már nagymama) 1972. március 26-án megkeresztelkedett. Őt pedig Fehér János testvér Jel 3:5 versével tanácsolta: „Aki győz, az fehér ruhákba öltözik.”
Egész életemben a szombatnapok szolgáltak feltöltődéssel, a küzdelmeimet, a nehézségeket letettem az Úr lábához, erőt merítettem az igeszolgálatokból, lelkem felüdült a zeneszámok hallgatásával és a kórusban a személyes részvétellel.
– Az adventista közösség ismert vendégszeretetéről. Régebben gyakrabban hívták meg szombaton ebédre egymást a testvérek. Bizonyára a ti otthonotok is nyitott volt a testvérek előtt. Mi volt a legfinomabb étel, amit elfogyasztottál?
– Nagyon sok kedves emlék fűz azokhoz a szombatnapokhoz, ami az 50-es évek végén történt, amikor az unió elnökségén dolgoztam. A Székely Bertalan utcai kápolna utcai épületében folyt a misszióiskola kezdeti éveinek oktatása. Hartl Leó testvér, Lenk Lajos testvér, Koroknai László atyafi szigorú kézzel vezették a vidékről érkezett fiatalok képzését. Mi, az elnökségen dolgozó édesanyák, tudtuk, hogy a fiatal lelkésztanuló csapat tagjai mindig éhesek. Szombatnapokon hol Halász István testvér és felesége, Márti, hol Pechtol testvér leányai közül, akik férjnél voltak (Médi, Ibi), hol az én otthonom, hol Koroknai László testvér felesége és édesanyja traktálta az otthonról eljött fiatalokat. Ezek az áldott napok mindig imával kezdődtek, sokszor csak krumplileves jutott kis főzelékkel, vagy valamilyen tésztaféle főételként. De mindig hálaadással köszöntük, hogy mindenkinek jutott étel.
Mikor bennünket hívtak vidéki kórusszolgálatra, életemben először ettem nyírségi töltött káposztát, ami bizony nagyon finom volt.
– Az ember úgy talál magára, ha egy tágabb képet lát meg a világból. Volt-e alkalmad külföldre utazni?
– Én mindig inkább otthon szerettem lenni, egyébként is a külföldre menetel anyagi nehézségeket jelentett számomra abban az időben. Ezért örültem nagyon annak, hogy 1975-ben kijutottam Bécsbe a Generálkonferenciára. Eljutottam még Svájcba az adventista nőküldöttség tagjaként.
Kijutottam fiamhoz Angliába akkor, amikor első gyermeke született. És eljutottam Enikővel együtt Írországba, ahol a fiam a feleségével jelenleg él.
– Mi a legkedvesebb, egyházunkhoz kapcsolódó emléked?
– Kedves emlék számomra a szombatiskolai leckék tananyagának, Ellen G. White testvérnő írásainak fordítása, gépelése, stencilezése és állami engedéllyel történő terjesztése. Igazi nyomdai hőskor volt ez az 50-es évek vége felé, amire azért került sor, mert az egyházunk nyomdáját a hatóság bezáratta.
– Valószínűleg sokaknak segítettél a hit útjára lépni, és a lelki életben járni. Van-e olyan történeted, amit őrzöl magadban, és úgy érzed, szívesen megosztanád az olvasókkal?
– A gyermekparalízis hazai járványa idején, az ötvenes évek táján, a szomszédunkban lakó család egyik tagja kisgyermekként súlyos bénulást szenvedett. Igazi próbatétel volt az ellátása, sajnos a család nem sokat segített, így a lehetőségeim szerint igyekeztem az édesanyát és a beteg kisgyermeket segíteni. Nagy öröm volt számomra, hogy az édesanyja és később felnőttkorában a leánya is hívő útra lépett és a gyülekezetünkhöz csatlakozott.
– Mi volt a legnagyobb álmod, kérésed Istentől, ami megvalósult?
– Mint minden szülőnek, nekem is első helyen az volt a kérésem, hogy gyermekeim becsületes, rendes emberek legyenek. Ez teljes mértékben megvalósult. Fiam – bár távol Magyarországtól – becsületes munkával keresi kenyerét és tartja el a családját. Nagyon örülünk annak, hogy időnként már haza is tud látogatni. Enikő elvégezte az orvosi egyetemet, belgyógyászként dolgozott sokáig, majd háziorvosi munkakört látott el egészen nyugdíjazásáig. Férjét is a munkahelyén ismerte meg, két gyermekük született (Ágnes, Ádám), akik mára már felnőttek, szintén orvosok, házastársuk is szakmabeli, szóval a tágabb családban mindenki orvosként dolgozott/dolgozik. Enikő férje még aktív, Enikő főállásban már „csak” nagymama. Nagy szükség van erre, miután az unokák (nekem dédunokák) száma az elmúlt évben öt főre (3 fiú, 2 leány) emelkedett.
– Mit üzensz a testvérnőknek, az olvasóknak?
– Minden testvéremnek üzenem Zsoltárok könyve első fejezetének szavait: „Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók székében nem ül; Hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az Ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal. És olyan lesz, mint a folyó vizek mellé ültetett fa, amely ideje korán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el, és minden munkájában jó szerencsés lészen” (1–3. vers).
Köszönöm a beszélgetést. Kívánunk további sok erőt és jó egészséget, Isten áldását Magdi néni és kedves családja életére!
Tokics Marika
NSZO munkacsoporttag
