A Női Szolgálatok Osztályának interjúja Somi Lajosné Farkas Katalinnal
Somi Lajosné Farkas Katalin a Nyíregyházi Gyülekezet tagja. 2000-ben került ide, amikor a férjét, Somi Lajos lelkészt ide helyezték. Kati néni most 85 éves, 2005 óta özvegy. Jelenleg Kati lányával él, ő visel rá gondot.
A járvány miatt nem tudtam őt személyesen meglátogatni, telefonon beszélgettünk.
– Kedves Kati néni, hogyan, mikor találkoztál először az adventizmussal?
– Budapesten éltem, a főügyészségen dolgoztam, katolikus voltam. Nem tetszett ez a vallás, úgy gondoltam, hogy a papok engem nem oldozhatnak fel a bűneim alól. Ismerősök által találtam rá az adventizmusra, és Hangyás László szülei, Hangyás István készített fel a keresztségre. 19 évesen megkeresztelkedtem.
– Hogyan lettél lelkészfeleség?
– Az „A” gyülekezetben ismerkedtünk meg a férjemmel. Akkor még nem volt lelkész. Együtt jártunk tanulni a Vidó tanyára, ahol Bajor bácsi oktatott a többi lelkésszel együtt. Én is igehirdető lettem. A férjem még tovább is tanult, lelkész-teológus lett. 1958-ban házasodtunk össze, két gyermekünk született, két lányunk, Jutka és Kati.
– Hogyan emlékezel vissza a férjedre?
– Komoly, istenfélő ember volt. Nemcsak én, mások is igazságos és becsületes embernek tartották. Bátor kiállású volt. Sokat dolgozott. Igyekezett mindent megtenni a testvérekért. Nagyon talpraesett ember volt, olyan, aki a gyakorlati munkától sem riadt vissza. Emlékszem, a lovasberényi gyülekezet felújításánál még a tetőre is felment segíteni. Jól harmóniumozott, énekelt. A bécsi Generálkonferencián énekelt a férfikórusban. A munka mellett volt ideje a családjára.
– Miben tudtatok együtt munkálkodni?
– Mindenben. Tudtunk egymáshoz alkalmazkodni. 20 évig dolgoztam az egyháznál, mindig ott, ahova helyeztek bennünket. Először sokat gépeltem. Ellen White könyveit is be kellett gépelni. Más volt még a technika. Igét hirdettem.
– Mi volt a legnehezebb a közös életetekben, és mire emlékezel vissza szívesen?
– A legnehezebb a sok költözködés volt, különösen a gyerekek miatt. Budapestről Békéscsabára, onnan Miskolcra, majd Pécsre kerültünk. Aztán Siófok következett, majd utolsó állomásként Nyíregyháza.
A legszívesebben a testvérekkel való közösségre, kapcsolatokra emlékezem vissza. Természetesen mindenhol voltak jó és rossz tapasztalatok is, de a testvérek mindig sokat jelentettek. Békéscsabán szombatiskola-vezetőnek választottak meg, Miskolcon ifjúsági vezető voltam. Nagyon szerettek a fiatalok, pedig én már akkor idősebb voltam. Ezekre pl. szívesen emlékezem vissza.
– Mit jelent neked Jézus?
– Mindent. Mind a három isteni személy sokat jelent nekem. Nagyon sok tapasztalatot szereztem Istennel. Minden nehézségben megsegített. A férjem külföldön is hirdetett Igét. Betegen is el tudtam kísérni, Isten megerősített. Életem során sok műtétem volt. Egyik alkalommal már a műtőasztalon feküdtem az injekcióra várva. Imádkoztam, azt kértem, hogy Isten irányítsa az orvos kezét. Amikor beadta az injekciót, a fülem hallatára azt mondta: „Olyan volt, mintha valaki fogta volna a kezemet.”
– Mit tartasz a legfontosabbnak a hitéletedben? Miről beszélnél szívesen?
– Nagyon fontosnak tartom az imádságot. Mint a barátommal, úgy beszélgetek az én Istenemmel. Elé viszem a testvéreket, könyörgök értük sokat.
– Mit üzensz a mai lelkészfeleségeknek, a fiatal asszonyoknak?
– Azt, hogy szeressék a testvéreket, nagyon, mert az utolsó időben egyre fogy a szeretet és a hit, és őket nagyon kell szeretni és erre nevelni, és hogy használják Istentől kapott talentumaikat.
– Kati néni, nagyon köszönöm az interjút. Isten áldja továbbra is életedet!
Szabó Attiláné Horváth Zsuzsanna
NSZO munkacsoporttag
