Lili néni kedveli a kézimunkát, egész életén át hímezett, kötött, szőtte a gyönyörű perzsaszőnyegeket a textiliparban, s mint részlegvezető ment nyugdíjba. Életének szőnyegmintája – hite szerint –, Isten szövőszékén készült. 61 éve házasok Ócsai Sándorral (akit legtöbben Dódi bácsinak szólítunk). Gabriella lányuk mint főnővér gyógyítja a betegeket. Tamás, a Hetednapi Adventista Egyház elnökeként, édesapja nyomdokaiba lépve végzi szolgálatát.
Hajdúböszörményben ismertem meg az Ócsai családot, ahol az egyik szombaton egyházunk vezetősége Teológus Napot tartott a hetvenes évek végén. Dódi bácsi és Lili néni szívélyesen fogadtak, vőlegényem és engem – egy éjszakai szállásra –, pedáns otthonukba.
Azóta sok szép emlék köt össze bennünket: nyári balatoni találkozások, kirándulások és közös szolgálatok Budapesten, a gyülekezetünkben.
Ismerjünk meg közelebbről egy édesanyát, lelkészfeleséget, akinek a szíve hálával van tele az Istentől kapott lelki és testi javakért!
– Tudom, a saját életemet csak a magaméhoz tudom mérni. Te mit nyertél azzal, hogy lelkész férjed van? Milyen eredményedre vagy a leghálásabb Istennek?
– Érettségi után mindketten az orvosi pályára készültünk. Mást lett az utunk… Mindkét életpálya – hivatás – a szolgálat útja. Az orvosi inkább a testet, míg a lelkészi a lelket szolgálja. Isten tudja jól – mi nem –, hogy miért nem lehettünk orvosok.
Férjemnek van egy prédikációja, amelynek ez a címe: „Amikor Isten azt mondja: NEM!” (Mózes történetének analógiájára.) Majd „odaát” megtudjuk, miért.
Viszont az egész országot bejáró lelkészfeleségként sok-sok kedves családot, testvért ismertem meg, hiszem, voltak, akiknek segítségére lehettem. Azért vagyok hálás Istennek, hogy mindenütt „otthon” érezhettük magunkat, szerettek, visszavártak.
– Kinek a prédikációja kötötte le a figyelmedet legjobban fiatal korodban, és miért?
– A Békési Gyülekezethez kötődik a gyermekkorom, a fiatalságom, mivel harminc éves koromig ehhez a közösséghez tartoztam. Úgy is mondhatnám: ide „születtem” testileg, lelkileg, itt éltem. A gyülekezet jó lelki színvonalú volt, sok fiatallal és programokkal. A helyi lelkészek mellett sok vendéglelkészt is hallgathattunk abban az időben. Mint fiatal diák, csodálattal hallgattam Bajor László szenzációs fejtegetéseit a csillagokról, és Kiss János elemzéseit a lélektan rejtelmeiről.
– A járvány időszakában egyre többet foglalkoztat bennünket Jézus visszajövetele. Mit gondolsz, a koronavírus-járvány lehet az utolsó napok eseménye?
– Mivel tudjuk, hogy a prófécia szerint, 1844 óta „idő többé nem lészen”, így minden esemény a „végidő jele”. Soha nem voltam riogató és számítgató. Azt gondolom, számomra Jézus akkor jön el, amikor vége lesz az életemnek, így akkorra szeretnék Isten kegyelméből elkészülni.
– Mi az, amit soha nem kérdeztél meg az egyház vezetőitől, amikor költöznötök kellett az új szolgálati helyre?
– Esküvőnkre egyetlen „kívánság énekem” volt, amelynek ez a címe: „Hova Te mégy, oda megyek…” Ezt ígértem meg a menyegzőn, ezért igyekeztem betartani, mivel Isten tudja, hol van ránk szükség, illetve nekünk, mi válik javunkra. Így, amikor nehézségek adódtak, bíztunk abban, Isten velünk van. Ő ad erőt a próbák elhordozásához, amelyeket az épülésünkre és tanulásunkra, jóra fordítja. Ezt mindig megtapasztaltuk. Tehát soha nem kérdeztem meg, hogy „Miért éppen oda?” vagy „Miért most kell helyezni bennünket egy másik szolgálati helyre?”
– A pihenés és az egyedüllét Istennel, a közösséggel békével tölti el az embert. Hogy nézett ki egy tökéletes szombatnapod?
– A szombatjaim inkább a szolgálatról, mint a pihenésről szóltak. Mivel több gyülekezetben szolgáltunk férjemmel, így különböző feladataim voltak: szombatiskolai tanító, gyermektanító, ifjúságvezető, pénztáros, mégis leginkább háziasszony voltam, s ez megelégedettséggel töltött el.
– A lelkészeket és feleségeiket régebben gyakrabban hívták meg szombaton ebédre. Mi volt a legfinomabb étel, amit elfogyasztottál?
– A testvérek igyekeztek a legízletesebb ételt elénk tenni, a legjobbat adni számunkra. Mivel senkit sem szeretnék kiemelni, sem kihagyni, ezért inkább mindenkinek hálás köszönetet mondok ezúton is a vendéglátásért.
– Az ember úgy talál magára, ha egy tágabb képet lát meg a világból. Volt-e alkalmad külföldre utazni a lelkész férjeddel?
– A férjem nem sokszor volt külföldön, de egy alkalommal együtt tudtunk elmenni Ukrajnába, ami szép emlék számomra.
– Valószínűleg sokaknak segítettél a hit útjára lépni, és a lelki életben járni. Van-e olyan történeted, amit őrzöl magadban, amit még nem mondtál el senkinek, és úgy érzed, most szívesen megosztanád?
– A munkahelyemen volt egy beosztottam, aki nagyon ellenségesen viselkedett velem. Különösen azért, mert nekem minden szombatom szabad volt. Mindig igyekeztem őt jóval meggyőzni. Évek múlva egyszer levelet kaptam tőle, megköszönte iránta tanúsított keresztény magatartásomat: „Tudom, te már akkor is imádkoztál értem. Képzeld! – járok a gyülekezetbe, készülök a keresztségre.” (Azért nem tudhattam róla, mert mi már akkorra továbbmentünk a „vándorutunkon”.) Ez az illető az adventista teológiát is elvégezte. Később, sajnos súlyos betegségben elhunyt, de haláláig meleg, testvéri barátság kötött össze bennünket. Remélem, hogy egyszer viszontlátom majd!
– Milyen szerepet játszott a gyermeknevelés az életedben?
– Legidősebb gyerek lévén a családban, már otthon részem volt a kisebb testvéreim körüli teendőkben. Még nem voltam édesanya, de már neveltem és gondoztam mások gyerekét. Abban az időben nehéz volt az elhelyezkedés, így ezzel, hogy olyan gyerekeket gondoztam, akik nem tudtak beilleszkedni a bölcsődébe vagy óvodába, besegítettem a családnak. Még azután is foglalkoztam gyermekfelügyelettel, miután a lányom és a fiam megszületett. Az egyik kisfiú Tamás „ikertestvére, tejtestvére” lett, mivel ugyanazon a napon, ugyanabban a kórházban születtek mindketten. Három hónapos korától mindennap elhozták hozzám a szülei.
– Mi volt a legnagyobb álmod, kérésed Istentől, ami megvalósult?
– Nem vagyok álmodozó típus. Igyekszem a realitás talaján állni. Vágyam és kérésem Istentől, hogy szeretteimmel együtt ott lehessünk az Ő országában. S amíg itt vagyunk a földön és szükség van ránk, addig tartson meg, ha lehet egészségben, mások áldására.
Az ötvenes évek elején az egyház vezetése úgy érezte, hogy szükség van tanult emberekre az egyházban. Ekkor vásárolták meg a telket Balatonlellén, ahol az egyház fiataljai találkozhattak egymással és táborozhattak. Így sikerült az egyetemistákat, majd a középiskolásokat is nívós előadásokkal, jó hangulatú együttléttel közelebb vonzani a közösséghez. Vágyam szerint, egy ilyen táborozáson vehettem részt én is 1954-ben, amely mindenképpen meghatározó mérföldköve lett az életemnek. Sok – máig tartó – barátság, sőt házasság szövődött, kezdődött el Balatonlellén, ott és akkor, többek között a miénk is.
– Köszönöm a beszélgetést!
Tokics Marika
Női Szolgálatok Osztály
munkacsoporttag
