Lenyűgöző történet, azt hiszem a legjobb arra, hogy egy hosszú tanév után a hittanórák sorát lezárjam. Természetesen nem ez az előírt tananyag, de ilyenkor – a vakáció előtti héten – ez sem diákot, sem tanítót nem érdekel már.
Ha kimondom ezt a szót, hogy rendhagyó hittanóra, minden tanuló tudja, hogy egyedül a Bibliáját kell hoznia, más egyéb nem szükséges, de főleg a tankönyv nem.
Még be sem csengetnek, a lányok már a tanteremben várnak, hiszen a tanév legutolsó hittanórájának percei meg vannak számlálva. Hamarosan elárulom nekik, az iskola udvarán tartjuk az órát, a halastó mellett. Nagyszerű helyszín, hiszen a mai történetünk is éppen egy tó mellett játszódik.
Leterítem a plédet a frissen vágott fűre, nem szólok, csak pakolok ki szépen sorjában a padra.
– Piknik lesz? – kérdezik.
– Igen! Bibliai piknik! – mondom.
Előkerül a narancslé, a tonhalas pirított kenyér sajttal, fűszerrel megszórva. Apró ajándékok is kerülnek az asztalra: pici dobozkák kövecskével, világító kövek, szalaggal átkötött idézetek és kagylók, mivel közeledik a nyár. Választhatnak belőle, ajándék. Még a szünetben egyik diákom a kezembe nyomott egy belga bonbont, amelyben tengeri állat formájú, barna és fehér csoki van. Erre soha nem gondoltam! Micsoda meglepetés! Köszönöm Istenem, ahogyan odafigyelsz életünk apró, szép részleteire is!
– Micsoda összhang, tanár néni! Tengeri csillagok és kagylók – mondják a lányok –, és mindez megismétlődik csokiból is! Kezdetnek nem rossz!
– Egyszer van ötödikben utolsó rendhagyó hittan óra! – mondom és közben kacsintok egyet.
Ők szürcsölik a narancslevet, szívószállal próbálják kikaparni a dobozba olvadt csokit, én pedig arra gondolok, a díszlet sikerrel járt, de ha az órát nem tudom megtölteni tartalommal, kár a gőzért.
Kiosztom a szerepeket. Van közöttük egy Simon nevezetű leányzó, ő lesz Péter, aztán Jézus és János, valamint a többi öt tanítvány. Előbb elmondom röviden a történtet János evangéliumából, majd felolvasom ugyanezt. Ezután következnek ők, kérdéseket szegezek feléjük, mert szeretném megtudni, mi a véleményük.
Jézus feltámadása után többször is megjelent a tanítványoknak, hogy erősítse, bátorítsa őket az elvégzendő munka végzésére. A történet egyike a feltámadás utáni eseményeknek.
Egyik nap, amikor a tanítványok a Tibériás-tónál egész éjszaka eredménytelenül próbálkoztak a halfogással, megjelent egy férfi a parton. Az idegen férfi furcsán viselkedett, ennivalót kért a halászoktól. Később azt tanácsolta, hogy a hálót ne a bal, hanem a jobb oldalra tegyék, mert ott lesz bőséges a halfogás. János apostol, aki a legközelebb állt Jézushoz, felismerte Őt, Péter apostol pedig örömében beugrott a vízbe, és amilyen gyorsan csak tudott, kiúszott a partra. Az evangélista tudósítása szerint a kifogott halak száma pontosan 153 volt, de a háló nem szakadt el. A történet legszebb része számomra nem az, hogy Jézus csodás tanácsára a halászok azonnal zsákmányra leltek.
A leglenyűgözőbb rész, amikor Jézus a parton vár és figyeli, hallgatja a tanítványok beszélgetését, csalódásaikat, reménytelenségüket, majd tüzet gyújt, és reggelivel várja az elcsigázott halászokat. Ez a Jézus-kép számomra az eddigi szenvedő áldozathoz képest merőben újszerű. Isten Fia feltámadása után segít egy elkeseredett, gyászoló csoporton, akik a legjobb barátjukat veszítették el. Otthagyja a mennyet, és visszatér a földre csak azért, hogy pár éhes és pénztelen tanítványon segítsen, parázson halat és kenyeret süt. Isten Fia vágyik egy közösségre, egy csapatra, akikért kész áldozatot hozni.
Tágra nyílt szemmel hallgatták a történtet, csodálkoznak, miért volt fontos Jézusnak még a tanítványok gyomra is?
János evangéliumában nyomon követhető, miszerint a tanítványok közül senki nem merte Őt megkérdezni, hogy kicsoda. Az én kérdésem pedig ez: Te, ha ott lettél volna a Tibériás-tó partján mint az egyik tanítvány, mertél volna kérdezni Jézustól bármit is, s ha igen, mégis mit?
- Hogyan sikerült Jézusnak kenyeret és halat szerezni?
- Hogyan gyújtott Jézus tüzet?
- Milyen érzés volt Jézusnak meghalni? A halál az tényleg csak alvás?
- Te vagy az Jézus, nem hiszem el…?! És elszaladtam volna.
Így telt az utolsó hittan óra, amikor megelevenedett egy régi Jézus-történet, ott a Lórántffy Zsuzsanna Általános Iskola halastavának partján.
Szőllősyné Nagy Annamária
