Virágzó Nők Isten Kerjében: „Sosem csalódtam Benne”
Kedves Olvasó! Egy olyan nő életét szeretném bemutatni, aki nagyon sok szolgálatot vállalt egyházunkban, és mindig úgy érezte, hogy Istennel együtt számára minden lehetséges.
Egerváriné Kökényes Zsuzsa neve sokunknak ismerős, szeretettel gondolunk kedves, nyugodt, sugárzó személyiségére.
– Kedves Zsuzsika, szolgálatod megkezdése előtt mit tartottál a legfontosabbnak?
– A megismert kegyelem továbbadását, és egy abszolút igazság követését. Adventista voltomat mégis végigkísérték az „igazság-viták”. Az évek folyamán megértettem, hogy az ember dolga a saját személyében tudatosan, de mások iránti irgalommal megélni az igazságot. Erre Jézus földi magatartása a döntő példa. Így tudunk csatlakozni a mennyei kórushoz: „igazak és igazságosak a te ítéleteid” (Jel 15:7).
– Mesélj a gyermekkorodról, szüleidről. Milyen családban nőttél fel?
– Ami engem, mint adventista embert meghatároz, az a felmenőimnek a Szentíráshoz kapcsolódó viszonya. Amikor az 1900-as évek elején megjelentek az adventista misszionáriusok Békéscsaba környékén, evangélikus apai nagymamám azonnal fogékonyságot mutatott az üzenetre, és dédnagymamámmal csatlakozott a gyülekezethez. Édesapám 1948-ban keresztelkedett meg, együtt anyukámmal, két héttel a születésem előtt. Mind a ketten sokat foglalkoztak velem és a testvéreimmel, hogy a Bibliát megismerjük. Esztergom Kertvárosban találtak otthonra. Éppen születésem évében alakult itt meg az első gyülekezet is, elsősorban nagymamám szorgalmas missziómunkájának eredményeként. Pólyáskoromtól közöttük cseperedtem, ma is emlékszem szeretetükre, bátorításaikra. A gyülekezetben akkoriban sok gyermek volt, a gyülekezet udvarán hol a Vörös-tengeren való átkelést, hol Jerikó falainak leomlását játszottuk el Erdődy Józsi bácsi vezetésével. Sajnos, kevesen maradtunk. 1968. március 30-án keresztelkedtem meg. Az Esztergom kertvárosbeli gyülekezetnek voltam a tagja egészen 1976-ig.
– Milyen pályára készültél?
– Az volt az álmom, hogy magyar-latin szakos tanár legyek, de akkoriban lehetetlen volt középiskolai tanárként a negyedik parancsolatot betartani, így ezt a tervet feladtam. Mivel a testvéreim tanulók voltak, édesapánk pedig már idős ember, dolgozni kezdtem, hogy segítsem a családot. Ötszáz méterre tőlünk élt egy költő. Bizonyos okok miatt nem taníthatott állami iskolákban, de fenntartott egy magániskolát. Munka mellett beiratkoztam hozzá. Jól ismert engem, és többedmagammal arra tanított, amiről lelki meggyőződésem miatt lemaradtam: dramatikára és esszéírásra. Különös volt, hogy mikor betegsége miatt nem folytathattuk az órákat, éppen akkor kezdtek nyílni a kapuk a lányok számára is az egyházi pályán. Életem egyik legszebb napja volt, amikor felvételt nyertem a Szabadegyházak Tanácsa Lelkészképző Intézetébe. Sokáig néztem a sikeres felvételiről küldött értesítést. Alig akartam elhinni, mert 1971-72-ben hihetetlen tömegű fiatal jelentkezett. Megértettem Istenünk jelzését: nem mentem olyan pályára, amely veszélyt jelentett volna egy meggyőződéses keresztény életgyakorlatára nézve, de elfogad, mint szolgáját.
– Mondj pár szót a családodról is!
– 1976-ban kötöttem házasságot Egervári Miklóssal. Három gyermekünk született, Miklós, Máté és Klára. Kemény és nehéz élet jutott számomra, de sosem siránkoztam. Ma sem értem, hogyan tudta az Úr beosztani az időmet, hogy jusson elég a gyermekeimre, a tanulásra, a látogatásokra, az evangelizációra, gyülekezeti szolgálatokra. Örökké hálás leszek édesanyámnak és két húgomnak, akik sokat vigyáztak a gyerekeinkre, szeretettel támogattak a szolgálatban. Közben a második fiunkat tizenöt évesen olyan baleset érte, hogy közel egy hónapig volt kómában. Két évbe telt, mire végre hosszabb időt tölthetett itthon, és közben legkevesebb három alkalommal járt közel a halálhoz. Ő velünk él, a sérülése maradandó, de nagyon hálásak vagyunk az Úrnak, hogy el tudja magát látni, sőt, könnyebb fizikai munkát is tud végezni. Miklós fiam informatikával foglalkozik. Kedves kis menyünket is nagyon szeretjük, igyekszünk minél több időt tölteni velük és két unokánkkal. Lányunk Texas államban lakik, anyósa és apósa a Hetednapi Adventista Egyház lelkészei.
– Tudom, hogy szereted a zenét. Tanultál is valamilyen hangszeren?
– Nem sokáig, csak másfél évig tanultam zongorázni, mert kilencévesen egy majdnem halálos kimenetelű betegség támadott meg. Annyira azért később önszorgalomból folytattam a tanulást harmóniumon, hogy hosszú időn át kísérni tudtam a gyülekezeti éneklést. Később, amikor a férjem személyében képzett zenész került a családba, már nem volt szükség arra, hogy én kísérjem az énekeket. Ma már nem ülök hangszer mellé, de a szép, valóban művészi zene iránti szeretetem nem csökkent, naponta több órát hallgatom, ha lehet.
– Egyházi munkádat milyen területen kezdted, majd mikor, hol folytattad?
– Nagyon korán, már másodéves lelkészhallgató koromban kaptam megbízást szombati szolgálatokra Oláh Károly és Erdélyi László gyülekezeteiben. A Dunamelléki Egyházterület pedig 1974-től feladatot adott házi evangelizációk, bibliaórák megtartására. Aztán több mint húsz évig, 1976 és 1996 között a Keresztény Advent Közösség lelkésze voltam. Összesen tizennégy gyülekezetben szolgáltam évekig. Ide tartozik az is, hogy ma nem lenne a gyönyörű Bózsva tábora, ha mi, Isten vezetésével nem kerülünk oda. Egy szeptember végi sétánk alkalmával fedeztük fel a jelenlegi épületet, a még akkor viszonylag jól termelő kúttal. Amikor a Wladár-családtól államosították a birtokaikat, csak annyit hagytak meg az épület körül, amennyi a kijárat felé ma is látható a nagyjurtával. Férjem könnyen barátkozó természetével sok jó barátot szerzett, így hamar fillérekért bérelni tudtuk a tágabb, három holdnyi területet, és később sikerült is megvásárolni a tsz-től. Azóta sokat fejlesztettek rajta, és ma már igazán kényelmes és gyönyörű.
1997-től lettem a Hetednapi Adventista Egyház segédlelkésze, majd 1999-től meghatalmazott lelkésze. Újabb tizenegy gyülekezetbe kerültem az évek folyamán. 1999–2004-ig voltam az Unióbizottság tagja. A leghosszabb ideig, 1999 és 2014 között a Gyermekszolgálatok Osztályának voltam a vezetője, majdnem kerek 16 évig. Nyugdíjba mentem 2010-ben, de 2017 január 1-ig még tevékenykedtem a DET-nél. Erre az időszakra esett kedves kolléganőm kislányának születése, akit helyettesítettem két évig, és ekkor történt meg a csatlakozás is a mi testvéreinkkel, akik örömünkre és áldásként érkeztek a KERAK-ból. Ez számomra boldog, de kimerítő időszak volt. Egyszerre hat gyülekezetben és három szórványgyülekezetben kellett körzetvezetőként szolgálnom. Mindeközben 2013 és 2020 között az Advent Kiadó igazgatására is megbízást kaptam. Minden nehézségük ellenére csodálatosan szép évek voltak.
– Nagyon szerettél volna tanítani, volt erre lehetőséged az egyházi szolgálatod alatt?
– Számomra minden tevékenység között a legszebb a tanítás. Csodálatos dolog azt látni, hogyan formálódik egy emberi lélek, hogyan változik meg a gondolkodásmódja az Ige teremtő erejétől; amit legtöbb esetben a szokott arckifejezés derültebbé válása kísér, a vonások letisztulása: ez a legszebb a világon.
Klasszikus értelemben véve azt mondhatom, hogy többször tartottam képzéseket gyermektanítóknak és hitoktatóknak. Mióta Szigeti Jenő elment, az ATF-en tanítom az ő, és korábban Szőllősi Árpád tantárgyát, a kateketikát, mint óraadó. Döntő dolog egy tanítónál az önzetlenség: úgy tanítson, hogy felébredjen a hallgató kíváncsisága és vágya annyira, hogy még a hallottakon túl is kutatásra késztesse őt.
– Úgy tudom, saját kiadványaid is vannak, felsorolnád ezeket a könyveket?
– Pár könyvem valóban megjelent. Korábban betegek és idősek bátorítására a „Hallass örömet velem”. Amikor a Családi Osztályt vezettem a „Tisztaság, szerelem, házasság” jelent meg. Efézus 6:10-18 verseinek feldolgozásaként: „Az igazlelkűség övétől a Lélek kardjáig”. Később egy gyermekeknek szóló elbeszéléskötet: „Kincsek az erdőn”. Gyürüs István testvérrel közösen a „Ki a király?” Tizennégy negyedévi leckéből álló, felső tagozatosoknak való tanulmánysorozatot készítettem a Gyermekszolgálatok Osztályának vezetőjeként. Sok szerkesztői, írói munkám van a felsős hittankönyvekben. Folyamatosan írom a cikkeket a Boldog Élet magazinba, s ha kell, az Adventista Világba.
– Szolgálatod közben mi adott erőt újra és újra?
– Erőnk több forrásból táplálkozik. Erőforrás a testvéreim szeretete, a bátorítás. Annak a felismerése is, hogy nem azért kapunk valamilyen lehetőséget a befolyásra, hogy az önkifejezést gyakoroljuk, hanem „Mindenki, amilyen kegyelmi ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai” (1Pt 4:10). Ha mindezt egy szóval összefoglalhatom: Istenünk az erő forrása, akinek megvannak az eszközei, hogy a segítségünkre legyen. Ide tartozik az imádság: bár optimista, „keljfeljancsi”-természetű vagyok, sokszor könyörögtem azért, hogy Atyánk segítsen át egy-egy nehéz helyzeten. Sosem csalódtam Benne.
– Mit üzensz azoknak, akik jelenleg is az egyháznál dolgoznak?
– Mindenekelőtt azt, hogy imádkozom értük. Sátánnak sok eszköze van, hogy kedvünket szegje és rávegyen, hogy a lélekmentést és -gondozást ne a legnemesebb és legszebb feladatunknak tartsuk. Ma Jézust képviselni majdnem nehezebb, mint az első századokban vagy a középkor idején. Ott tudott, látható volt az ellenség a maga brutalitásával. Ma rejtőzködő, álarcos – csak azt ne higgyük el, hogy így kevésbé gyilkos. Ma „a lelkiismeretet prostituálta a társadalmi lét” (S. Weil), de nekünk nem kell ebben részt vállalnunk, akiknek országa „nem e világból való”. Erősítsük mindennap magunkban, hogy Jézus Krisztus – akinek nem volt jobb, mint bármelyikünknek – részt adott maga mellett nekünk a legnemesebb műben. Higgyünk abban mindnyájan, hogy vele a „kőfalon is átugrom”!
Kedves Zsuzsika, nagyon köszönöm, hogy megosztottad velünk élettörténeted. Kívánok nagyok sok áldást az életedre, hogy minél tovább ilyen hűségesen szolgálhasd Istent, és meg tudd mutatni másoknak is, hogy Istennel együtt minden lehetséges.
Tonhaizer Anikó
NSZO munkacsoporttag
