Kiss Jánosné Jolika

Cikksorozatunk célja, hogy minél több idős lelkészfeleség élettörténetét megismerjük, élettapasztalataikból erőt merítsünk. Jolika örömmel osztja meg kérésünkre történeteit.

– Milyen családból származol, adventisták voltak a szüleid?

– Hála a jó Istennek, hogy adventista szülői nevelésben volt részem. Példájukat látva, nem volt nehéz döntés a hitelveink elfogadása, a keresztségre való felkészülés, amit 16 éves koromban történt.

Itt megemlítek egy gyermekkori történetet. Én kis elsős voltam, Vera, a testvérem harmadikos volt, amikor apukánk azt mondta: „Minden egyes zsoltár megtanulásáért kaptok egy-egy pengőt.” (Akkor ez volt a fizetőeszköz.) Mikor már néhány zsoltárt könyv nélkül tudtunk, pengőinket az asztalra raktuk. Ezek a pengők az asztalon véletlenül összekeveredtek, de a fejünkben is valami hasonló történt. Vera nekem ugrott, és a karomba csípett, meg a bőrömön is csavart egyet-kettőt. Nagyon fájt! Én meg az éles körmömmel az ő karján húztam egy csíkot. Egyik-másik csíkból kiserkent a vér. Ő ordítva rohant anyukához, hogy mit tettem vele. Erre előkerült a kis vékony vessző, és néhány sujtás érte a lábamat. Vera nem kapott ki, mert a csípés csak másnap volt kék- zöld. De azért velem sírt, hogy ne bántson anyukám, én meg kiabáltam, hogy: „Szeretlek, nagyon szeretlek anyukám!”. A sebek már rég begyógyultak, már nem fájnak, de a Pengő még mindig visszacseng (lásd Péld 22:6)!

– Hol és hogyan ismerkedtél meg a férjeddel?

– 20 éves koromban ismerkedtem meg „Kiss bácsival”, lelkész, grafikus és festőművésszel. Kérdezte, hogy ülnék-e modellt? Igent mondtam. Ekkor súgta a fülembe, hogy szeret, és adott egy puszit a homlokomra. Így kezdődött a mélyebb kapcsolat. 10 évig leveleztünk. Munkahely miatt Budapestre kerültem dolgozni. Ócsai József lelkész sógoroméknál laktam Rákoscsabán. Kiss János az uniónál dolgozott titkárként. Gyakran találkoztunk, esténként a munkahelyemre jött és hazakísért. Sokat vívódott szegény, mert az Úr Jézust és az Ő művét nagyon szerette, és engem is. Sokszor elbúcsúztunk egymástól, hogy nem találkozunk…, nem akart senkit sem megbotránkoztatni. De továbbra is gondolkodtunk. Egyszer elmentünk a kerepesi temetőbe. Ott leültünk egy gyönyörű „Édesanyám” nevű szobor sírkövére. Az ölembe hajtotta a fejét, és telesírt egy zsebkendőt. Ezt az értékes vásznat elkértem, és ma is relikviaként őrzöm. Végül döntött, és az Egyháztanács  áldását adta ránk. 1963. január 26-án volt az esküvőnk az Óbudai Gyülekezetben. 1973. január 26-án, házasságunk 10. évfordulóján született a legdrágább ajándékunk Éva, akit az Úrnak neveltünk.

– Milyen tapasztalataid voltak mint lelkészfeleség?

– János egy fiatal házaspárt készített keresztségre akiknek mi ketten voltunk a lelkigondozói. Gyakran látogattuk őket közösen is és külön-külön is. Később megélhetési gondjaik voltak és elvállaltam a látogatásukat. Emlékszem, nagyon fájt a fejem és nem lehetett halogatni a látogatást, ezért megkérdeztem Jánost, hogy ilyen esetben mit lehet mondani. Imádkoztunk és ilyen szavakkal bátorított: „Majd megadja az Úr, hogy mit kell mondani.” Ez a család már a szakítás szélén volt. Az Úr valóban megadta, hogy mit kell mondanom, a család pedig egyben maradt, és a gondjaik is megoldódtak. Sokszor voltam az Úr eszköze.

Volt olyan időszak, amikor külföldről semmilyen iratot nem volt szabad az országba behozni, így szombatiskolai tanulmányt sem. Ezért az Unióbizottság Jánost kérte meg, hogy készítsen tanulmányt. Ő fogalmazta meg, én gépeltem le.

Amikor a lányunk még kicsi volt, nem mentem a férjemmel azokba a gyülekezetekbe, ahol ő szolgált. De amikor már karonülő volt, más gyülekezetbe is mentünk, ahol szeretettel fogadtak minket. Budai Anna, a „B” gyülekezet tagja egy verset is írt nekem „Szeretett Kiss testvérnőnk” címmel.

– Milyen nehézségeitek voltak?

– Voltak kihívások, de ezekre sem én, sem János nem reagáltunk. Olyannak vettünk mindenkit, amilyen.

– Milyen emlékezetes örömöd volt?

– A legnagyobb örömünk az volt, amikor Jézusról bizonyságot tehettünk. A lehetőség adva volt, mert olyan társaságban forgolódtunk, ahol ezt megtehettük.

A szomszédomban például hosszú ideig ápoltam és etettem egy súlyos beteget, szeretetből. Mikor már senkit sem ismert meg, megkérdeztem: „Megismersz, Jutka?” Ő erre így felelt: „Nem tudom ki vagy, de az, aki szeret.” Gondolkodóba ejtett ez a mondat. Hogy van az, amikor az emlékezetből minden kiesik, de a szeretet megmarad?! A család a temetési beszéddel engem kért meg, megadva az alapgondolatot, hogy a szeretetről mondjak sokat.

A másokért való élést, a szeretetet a férjemtől tanultam meg, mert ezt tartotta a legfontosabbnak.

– Mit tanácsolsz a mai lelkészfeleségeknek?

– Minden lelkészfeleségnek, testvérnőnek ez lenne a tanácsom: a gyakorlatban valósítsuk meg 1Korinthus 13. szerinti szeretetet, mely soha nem múlik el.

Bodnár Zsóka
Női Szolgálatok Osztálya

Mitelle Ernőné Rózsika néni sugárzó szemű, gyors észjárású, könnyed mozgású, vidéki asszony, aki több mint 15 éve gyülekezetének vezetője. Korát meghazudtolóan – már a 85. életévét is betöltötte – tart imaórát vagy prédikációt, széleskörű bibliai tudásával és jó memóriájával, tiszta elméjével idős korára is aktívan, hűséggel szolgálja az Urat. Öt unokája és egy dédunokája van.

Az egyik unokája ezt mondta neki: „Nagymama, én téged soha el nem hagylak, mert én úgy szeretnék olyan lelkületű, szívű lenni, mint amilyen te vagy!”

Amint beléptem a telkibányai gyülekezet kapuján, egyből észrevettem két páratlanul szép krizantémot a bejárat jobb és bal oldalán. Beszélgetésünk során fény derült arra, hogy ezeket Rózsika néni fia, Ottó ajándékozta a gyülekezetnek. Virágoskertjükben sok-sok rózsa virít, amelyek szombatonként élő díszbe öltöztetik az Úr asztalát.

– Miért tartod fontosnak Rózsika, hogy az Isten házát élő virágok díszítsék?

– Szeretem, ha a gyülekezetünk szép és méltó az Isten megjelenésére. Nyáron rózsákról gondoskodok, nyár végén kardvirágról, ősszel krizantémról.

– Ha visszatekintünk a Krisztussal kezdett út első lépéseire, hány éves volt az az ifjú lány, aki hűséget fogadott Mesterének?

– 14 éves voltam, amikor Krisztus mellett döntöttem. Bajor László testvér keresztelt itt, lent a pataknál.

– Mi volt az első szolgálati terület, amelyre felkérték ezt az ifjú, szívében Krisztusért élő leányzót?

– Szombatiskolai jegyző voltam hosszú ideig.

– Jól tudom, hogy Rózsika néninek volt egy titkos vágya, ami nagyon nehezen, de végül megvalósult?

– Igen, mindig szerettem volna zenét tanulni, de nem adatott meg egészen addig, amíg kezembe nem vettem a dolgokat… Akkoriban egy családi házánál gyűltünk össze és titokban megbeszéltem a barátnőmmel, hogy engedjen be. Nem szabadott, hogy kiderüljön a gyakorlás, mert a harmónium nagy érték volt abban az időben, és nem engedtek mellé gyermekeket. Tehát a zenetanulásom titokban folyt és önszorgalomból, saját magamtól tanultam meg harmóniumozni.

– Később Rózsika néni megbízást kapott gyülekezeti orgonista szolgálatra, amit 55 éven keresztül látott el, tehát nem maradhatott sokáig titkokban a dolog…

– Mindig szerettem a zenét, nagyon vágytam megtanulni, gondoltam, ha nem is fogom használni, de az felüdítőleg hat, ha valaki zenélni tud. A zenei tudás nagyon nagy áldás.

– Hogyan folytatódott a zenei pályafutásod?

– Mikor az énekkarvezető férjhez ment, és elbúcsúztattuk a gyülekezetből, szorgalomból megpróbáltam összegyűjteni az ifjúsági kórust, amely 20 tagú volt. Ahogyan a jó Isten megáldott, aszerint próbáltam elsajátítani a kórusvezetést, később hegedülni is megtanultam, szintén önszorgalomból.

Ha voltak ünnepélyek, összegyűjtöttem a fiatalokat; mint ifjúságvezető is sokat szolgáltam. A telkibányai imaház körzeti gyülekezet volt, előfordult, hogy több mint százan voltunk. Sajnos azóta kiöregedett a falu, a gyülekezet is, sokan elköltöztek, vagy már a temetőben vannak.

– Az aktív gyülekezeti szolgálaton kívül milyen missziós tevékenységet végez Rózsika néni?

– Sokat utazom Budapestre és a vonaton mindig van egy célom: emberekhez közel kerülni és beszélgetni, majd miután megtalálom velük a közös témát, megkérdezem, hogy elfogadnának-e egy ajándék könyvet. Jó és kellemes beszélgetések alakultak így ki közöttünk, mindig boldogan értem Pestre és haza is. Több emberrel tartom a kapcsolatot a vonaton való megismerkedésünk óta. Van egy asszony, akivel már 20 éve levelezek és keressük egymást telefonon.

– Elhangzott, hogy több mint 15 éve gyülekezetvezető vagy Telkibányán. Hogy sikerült nőként ilyen kitartóan végzeni ezt a komoly, lelki vezetői szolgálatot?

– Szeretem, nagyon szeretem a gyülekezetünket. Féltem, őrzöm. Ha voltak is konfliktusok, problémák, mindig úgy voltam, hogy nem emberekre építettem, mert tudtam, az emberek hibázhatnak, tehetnek akármit, de ha az Úrra nézek, nem rendülök meg, nem adom fel. Nagyon szeretném, ha volna más, de most még nincs.

– A csatlakozás előtti időszakot hogyan élted meg? Hogy sikerült jól döntened?

– A csatlakozást mindig vártuk, mert tudtuk, hogy Istennek egy népe van, állandóan abban a bizonyosságban voltunk, hogy egyszer eljön az idő. Az Úr volt az, aki 2016-ban elhozta az időt.

A döntésemhez hozzásegítettek Ellen White bizonyságtételei, amelyeket mindig nagy igyekezettel tanulmányozok. Nagyon sokat olvasok.

– Napi hány órát töltesz Istennel?

– Este mindig olvasok két-három, de van amikor négy órát is. Kedvenc könyvem a Jézus élete. Különleges áldást kaptam Istentől: a szemem jól bírja az olvasást, még szemüvegre sincs szükségem.

– Van-e még egyéb, amiről szívesen nyilatkoznál az AdventInfo olvasóinak?

A tábeát is nagyon szeretem! Sokat jártam Budapesten az ADRA központba, sok-sok csomagot lehoztunk Telkibányára a helyi iskolába. Most Göncön egy rászoruló barátunknak tettük rendbe a házát közös összefogással.

Karácsonykor a faluban nem működik a konyha, ekkor a szegényeknek, egyedülállóknak ebédet szoktunk főzni. A faluban számon tartjuk a szegényeket.

– Mi a fizikai és lelki fittséged titka?

– Egyetlen titkom van: a jó Istenbe vetett bizalmam. Ez a titok segített a túlélésben öt éve, amikor súlyos gyomorműtétem volt, vagy januárban, amikor elütött egy autó.

Rózsika néni nem csupán él, hanem virul! Legyen az hétköznap vagy szombat, utazzon bármivel, vonaton vagy buszon, titkát nem rejti véka alá.

Bár adna Isten sok ilyen elszánt, elvhű, szorgalmas és hűséges testvérnőt gyülekezeteinkbe, mint amilyen ő! Isten áldja meg őt hosszú élettel!

Szőllősyné Nagy Annammária
NSZO munkacsoporttag