Bejegyzés

Amikor összeáll a kép

a Nők Nemzetközi Imanapjának margójára

Egy szétszakadt szív, egy darabokra tört élet, gyász és veszteség okozta fájdalmak, amiket átéltem. Éhség, megélhetési problémák, költözés, a férjem halála, majd a két felnőtt fiam elvesztése… valahogy nem így terveztem életem tündérmeséjét… – gyötrődött a bibliai Naómi.

Ruth könyvének borzalmait és szerelmi történetét követhettük végig március 4-én, a Nők Nemzetközi Imanapján Karen Holford, a Transzeurópai Divizió Női Szolgálatok Osztályának vezetője előadásában, a Debreceni „A” Gyülekezetben.

Naomi és Ruth történetében az eseményeket követve szépen kirajzolódik az isteni kegyelem aspektusa: a boldogtalanságból boldogság lesz, a szegénységből gazdagság, az értelmetlen események értelmet nyernek, majd mindezeket megkoronázva megfogan egy új élet, születik egy áldott örökös, név szerint a kis Obed, aki Dávid király nagyapja lesz.

Mindannyian küzdünk valamilyen veszteséggel, az életünk néha olyan, mint egy kirakós játék és nehezen találjuk meg az összeillesztendő részeket, Isten azonban váratlan áldásokat hoz az összetörtségünk mellé, életünket átalakítva, sokszor oly módon, amit el sem képzelnénk.

A Nők Nemzetközi Imanapján minden résztvevő érezhette Isten közelségét, valamint azt az igazi örömöt, amelyet csak azok kaphatnak meg, akik Isten kezébe helyezik összetört életük darabjait.

Az ünnep színvonalát női kórusszolgálatok, Pop Melissa szólóéneke, dr. Tokics Imréné és Restás Márta versszolgálata emelte. Az imanap délelőtti programja itt megnézhető:

Szőllősyné Nagy Annamária
NSZO munkacsoporttag

Virágzó nők Isten kertjében: Interjú Zsoldosné Szopkó Mária testvérnővel

Tettre kész, értelmes, családszerető hölgyet ismertem meg Magdi néni személyében, aki egyházunk székházában (Budapest, VI., Székely Bertalan utca 13. sz.) titkárnőként dolgozott és szinte egyedülálló volt az adminisztrátorok körében az idegen nyelv ismerete miatt hosszú éveken át. Szépen csengő hangjával – a Központi Kórus tagjaként – mindig hűségesen és pontosan végezte szolgálatát. Intelligenciája és protokollismerete figyelemfelkeltő még ma is. Megfontolt, értelmes beszéde lenyűgöző. Műveltségénél talán a szerénysége nagyobb, ami Istenbe vetett erős hitén alapul. Számára igazi feltöltődést jelent a gyülekezet, ahol lelkileg megnyugszik, békét talál, mert érzi Isten gondoskodó közelségét az életében.

Magunk között Szopkó Magdi néninek hívjuk őt és miközben kimondjuk a nevét, rögtön mély tiszteletet érzünk iránta. Ismerjük meg életét közelebbről, hadd legyen bátorítás a kitartása és élettapasztalata a kedves Olvasónak is!

– Tudom, a saját életemet csak a magaméhoz tudom mérni, többet értem el, vagy kevesebbet, mint a másik. Milyen értéket jelent számodra, hogy egyházunkban szolgáltál, mint titkárnő? Milyen eredményedre vagy a leghálásabb Istennek?

– Az életem egyik nehéz időszakában kerültem az egyházunk elnökségére. Egyedül, két kis gyermekkel, állás nélkül voltam. A testvérek között békében, szeretetben dolgozhattam. A szombatnap megünneplése természetes volt, pénteken délben hazamehettünk, hogy nyugodtan elkészülhessünk a szent szombatra.

Később, amikor nem dolgozhattam tovább az unió elnökségénél (létszámleépítés történt, állami rendelkezésre) bizony komoly gondot jelentett, hogy a szombat is munkanap volt. A Mindenható megsegített, hogy egy nagyvállalat vezérigazgatója és személyzeti osztályvezetője engedte a szombati nap munkáját hétköznapokon, túlórában ledolgozni.

Nagy öröm volt számomra, hogy később újra lehetőséget kaptam egyházunk elnökségén dolgozni. Bár a nagyvállalat nehezen engedett el, mégis megértették, hogy számomra mennyire fontos a testvérek közötti szolgálatteljesítés.

– Kinek a prédikációja kötötte le a figyelmedet legjobban fiatal korodban, és miért?

– Michnay László testvér prédikációja (Lk 17:20–37) volt az első, ami különösen megragadott. Amikor meghallgattam az igehirdetését, rögtön tudtam, hogy jó helyen vagyok.

Bajor László testvér igeszolgálatai felnyitották a szememet, ugyanis megértettem, hogy mi Isten akarata velünk, emberekkel. A nagy küzdelem megértése, Krisztusunk melletti elköteleződés innentől kezdve számomra egyértelmű volt.

Pechtol János testvér igen komoly, lelkeket megérintő prédikációit is nagy figyelemmel hallgattam. Úgy éreztem, mindig nekem szólt.

– Kérlek, beszélj egy kicsit a szüleidről és a családodról, a gyermekeidről!

– Egész korán egyedül maradtam édesanyámmal, aki gondos, jótékonykodó asszony volt, mindenkin segített, akin tudott. Az is igaz, hogy rajtunk is sokat segítettek a szomszédok, jó barátok, ismerősök. Sajnos a súlyos szívbeteg édesanyámat a második világháború alatt elveszítettem. Ekkor én már dolgoztam a Telefongyár adminisztrációján Zuglóban. Később megismertem a férjemet, és nagy örömünkre két szép gyermekkel (egy fiú, egy lány) áldott meg a Mindenható bennünket.

Az 50-es évek sajnos sok nehézséget jelentettek számunkra, férjemet meggyőződése miatt többször meghurcolták, ezért végül 1956-ban külföldre (Anglia) emigrált. Bár többször próbálkoztunk családegyesítési kérelemmel, a hatóság minden esetben elutasította kérésünket. Bele kellett törődnöm, hogy egyedül kell nevelnem a két gyermekemet. Férjem a távolból – kezdetben – igyekezett segíteni, de a szigorodó előírások egyre nehezebbé, végül lehetetlenné tették a támogatás gyakorlati megvalósítását. Fiam 1964-ben kijutott Angliába édesapjához, s később nem tért haza. Ezt követően Enikőt egyedül neveltem.

– A pihenés és az egyedüllét Istennel, a közösséggel, békével tölti el az embert. Melyik szombatnap maradt emlékezetes számodra?

– Életem legfontosabb napja, szombatnapja, 1956. március 26-a volt, amikor megkeresztelkedtem. Zarka Dénes testvér Jel 2:10 versével indított el a hívő élet útjára. Ez mind a mai napig vezérlő mondatom: „Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját.”

Még egy igen fontos szombatnap, amikor lányom (ma már nagymama) 1972. március 26-án megkeresztelkedett. Őt pedig Fehér János testvér Jel 3:5 versével tanácsolta: „Aki győz, az fehér ruhákba öltözik.”

Egész életemben a szombatnapok szolgáltak feltöltődéssel, a küzdelmeimet, a nehézségeket letettem az Úr lábához, erőt merítettem az igeszolgálatokból, lelkem felüdült a zeneszámok hallgatásával és a kórusban a személyes részvétellel.

– Az adventista közösség ismert vendégszeretetéről. Régebben gyakrabban hívták meg szombaton ebédre egymást a testvérek. Bizonyára a ti otthonotok is nyitott volt a testvérek előtt. Mi volt a legfinomabb étel, amit elfogyasztottál?

– Nagyon sok kedves emlék fűz azokhoz a szombatnapokhoz, ami az 50-es évek végén történt, amikor az unió elnökségén dolgoztam. A Székely Bertalan utcai kápolna utcai épületében folyt a misszióiskola kezdeti éveinek oktatása. Hartl Leó testvér, Lenk Lajos testvér, Koroknai László atyafi szigorú kézzel vezették a vidékről érkezett fiatalok képzését. Mi, az elnökségen dolgozó édesanyák, tudtuk, hogy a fiatal lelkésztanuló csapat tagjai mindig éhesek. Szombatnapokon hol Halász István testvér és felesége, Márti, hol Pechtol testvér leányai közül, akik férjnél voltak (Médi, Ibi), hol az én otthonom, hol Koroknai László testvér felesége és édesanyja traktálta az otthonról eljött fiatalokat. Ezek az áldott napok mindig imával kezdődtek, sokszor csak krumplileves jutott kis főzelékkel, vagy valamilyen tésztaféle főételként. De mindig hálaadással köszöntük, hogy mindenkinek jutott étel.

Mikor bennünket hívtak vidéki kórusszolgálatra, életemben először ettem nyírségi töltött káposztát, ami bizony nagyon finom volt.

– Az ember úgy talál magára, ha egy tágabb képet lát meg a világból. Volt-e alkalmad külföldre utazni?

– Én mindig inkább otthon szerettem lenni, egyébként is a külföldre menetel anyagi nehézségeket jelentett számomra abban az időben. Ezért örültem nagyon annak, hogy 1975-ben kijutottam Bécsbe a Generálkonferenciára. Eljutottam még Svájcba az adventista nőküldöttség tagjaként.

Kijutottam fiamhoz Angliába akkor, amikor első gyermeke született. És eljutottam Enikővel együtt Írországba, ahol a fiam a feleségével jelenleg él.

– Mi a legkedvesebb, egyházunkhoz kapcsolódó emléked?

– Kedves emlék számomra a szombatiskolai leckék tananyagának, Ellen G. White testvérnő írásainak fordítása, gépelése, stencilezése és állami engedéllyel történő terjesztése. Igazi nyomdai hőskor volt ez az 50-es évek vége felé, amire azért került sor, mert az egyházunk nyomdáját a hatóság bezáratta.

– Valószínűleg sokaknak segítettél a hit útjára lépni, és a lelki életben járni. Van-e olyan történeted, amit őrzöl magadban, és úgy érzed, szívesen megosztanád az olvasókkal?

– A gyermekparalízis hazai járványa idején, az ötvenes évek táján, a szomszédunkban lakó család egyik tagja kisgyermekként súlyos bénulást szenvedett. Igazi próbatétel volt az ellátása, sajnos a család nem sokat segített, így a lehetőségeim szerint igyekeztem az édesanyát és a beteg kisgyermeket segíteni. Nagy öröm volt számomra, hogy az édesanyja és később felnőttkorában a leánya is hívő útra lépett és a gyülekezetünkhöz csatlakozott.

– Mi volt a legnagyobb álmod, kérésed Istentől, ami megvalósult?

– Mint minden szülőnek, nekem is első helyen az volt a kérésem, hogy gyermekeim becsületes, rendes emberek legyenek. Ez teljes mértékben megvalósult. Fiam – bár távol Magyarországtól – becsületes munkával keresi kenyerét és tartja el a családját. Nagyon örülünk annak, hogy időnként már haza is tud látogatni. Enikő elvégezte az orvosi egyetemet, belgyógyászként dolgozott sokáig, majd háziorvosi munkakört látott el egészen nyugdíjazásáig. Férjét is a munkahelyén ismerte meg, két gyermekük született (Ágnes, Ádám), akik mára már felnőttek, szintén orvosok, házastársuk is szakmabeli, szóval a tágabb családban mindenki orvosként dolgozott/dolgozik. Enikő férje még aktív, Enikő főállásban már „csak” nagymama. Nagy szükség van erre, miután az unokák (nekem dédunokák) száma az elmúlt évben öt főre (3 fiú, 2 leány) emelkedett.

– Mit üzensz a testvérnőknek, az olvasóknak?

– Minden testvéremnek üzenem Zsoltárok könyve első fejezetének szavait: „Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók székében nem ül; Hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az Ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal. És olyan lesz, mint a folyó vizek mellé ültetett fa, amely ideje korán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el, és minden munkájában jó szerencsés lészen” (1–3. vers).

Köszönöm a beszélgetést. Kívánunk további sok erőt és jó egészséget, Isten áldását Magdi néni és kedves családja életére!

Tokics Marika
NSZO munkacsoporttag

…a lélekmentés munkája a legszebb és a legfontosabb… – Interjú Ömböli Gyulánéval

Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki őbenne bízik (Zsolt 34:9).

Milyen családból származol? Milyen nyomot hagytak benned gyermekkorod évei, eseményei?

– Nem adventista családból származom. A gyerekkorom nagyon nehéz volt. 12 éves voltam, amikor anyukám rákos lett. Bár a szüleim nagyon szerettek, emiatt kevés jó emlékem van gyerekkoromból.

Iskolai tanulmányaidra, fiatalkori éveidre hogyan emlékezel vissza?

– A család helyzete miatt 14 évesen már dolgoznom kellett. A helyi tsz-ben végeztem sokféle munkát, köztük nehéz fizikai munkát az aratásnál, cséplésnél. 16 évesen kévevágó voltam a cséplőgép tetején. Nagyon nehéz munka volt.

Mikor és hogyan lettél az egyház tagja? Megtérésedről, keresztségedről mit tudnál mondani?

– 17 évesen keresztelkedtem. Gyula révén ismertem meg az egyházat és kezdtem el gyülekezetbe járni Hidasra. Makón, a Marosban keresztelkedtem egy nagyon szép helyen. A keresztségem után rövidesen összeházasodtunk. Apósom nagyon szeretett és támogatott, ő jó példa volt a hitéletben.

Hogyan és hol ismerkedtél meg férjeddel?

– A tsz-ben a szántóföldön ismerkedtünk meg, ő traktoros volt, én meg a cséplőgépnél dolgoztam. Ekkor Gyula még nem volt lelkész, neki is fizikai munkával kellett a család megélhetéséhez hozzájárulni. Amikor megismertem, el is kezdtem vele gyülekezetbe járni.

Mióta vagy lelkészfeleség?

– A férjemet 1975-ben szentelték fel lelkésznek. Felnőttként szerzett érettségit és kertész szakmát, és mellette végezte a teológiát. Tanulmányai közben, hogy a családot fenn tudjuk tartani, a munkánk mellett kertészetet üzemeltettünk. Amikor a teológián és a kertben is sok dolog volt, én palántáztam a salátákat, ő pedig ült a fóliasátor végében, tanult, és közben időnként mondta az instrukciókat a kerti munkához. Ekkoriban volt, hogy egy étteremnek szállították az általunk termelt zöldségeket. Amikor építkeztünk, nappal dolgoztunk a házon, éjszaka kesztyűt varrtam kézzel.

Mely gyülekezetek voltak a szolgálati helyeitek, és miben tudtál segíteni férjednek?

– Amikor Gyulát elhívták a szolgálatra, egy jól fizető, de kemény munkát hagyott ott miatta. Mindketten tudtuk, hogy így nehezebb lesz a megélhetés, de ő nagyon elhivatott volt, én pedig támogattam őt. Hidason indultunk és maradtunk is a szolgálata során. Nagyon nagy körzete volt. Hidas, Dávod, ahol ő alapított gyülekezetet, Nagydorog, időszakosan Dombóvár és Baja. Kaposváron és Szekszárdon is szolgált, helyettesített. Bibliaköröket tartott Csátalján, Dávodon, Hidason, Nagydorogon. Különösen szívén viselte a hívő családok gyerekeit, akik nem, vagy csak sokára, akár a szülők halála után döntöttek a keresztség mellett.

Rengeteget járt látogatni és szerette, ha ilyenkor vele megyek. Amíg ő a családok férfitagjaival beszélgetett, én meg tudtam hallgatni a feleségeket. Így nagyon jól ki tudtuk egészíteni egymást.

Milyen közös élményed van a szolgálatban férjeddel, amit szívesen megosztanál? Milyen kihívásaitok voltak?

– Az 1975-ös év rögtön a lelkészi pályája elején nagyon komoly kihívást jelentett, rögtön ekkor sok nehézséggel kellett megküzdeni.

A lelkészkollégákkal és családjaikkal való barátságokra, az együtt töltött időre jó visszaemlékezni. Sok jó élményünk volt a gyülekezetben, a körzeti, baráti szilveszterezések. A dávodi gyülekezetalapítás hatalmas öröm volt. Az udvarunkban saját maga ásott egy medencét, amelyben összesen 7 személyt keresztelt, ebből ötöt a Dávodi Gyülekezet tagjának.

Egy alkalommal nem voltam éppen vele Dávodon, amikor bibliakört tartott, és az egyik személy keresztségre jelentkezett. Ekkor még nem volt mobiltelefon, így mikor Bajára beért, keresett egy telefonfülkét és felhívott, hogy elújságolja. Sokszor későn ért haza ezekről az alkalmakról és éjszakába nyúlóan beszélgettünk, mesélte az élményeit, együtt örültünk a szolgálata eredményességének és együtt küzdöttünk imában a nehézségekben. Ezeken a bibliakörökön nagyon szerették Gyulát és nagyon ragaszkodtak hozzá.

Emlékezetesek voltak a végigénekelt szombat délutánok, például Szekszárdon, Dávodon és Hidason is. Sosem siettünk haza a gyülekezetből, együtt voltunk egész nap. Nagy élményt jelentettek a közös gyülekezeti kirándulások, ahova gyakran én sütöttem-főztem. Egy emlékezetes sötétvölgyi kirándulásra 15 embernek fánkot sütöttem.

Gyermekeidről, unokáidról, dédunokáidról mesélnél az olvasóknak?

– Két gyermekünk született. Amikor iskolások voltak, arra kötelezték őket, hogy szombaton járjanak iskolába. Volt, hogy Gyula egy havi fizetését fizettük ki büntetésként, mert nem akartak iskolába menni. Nem kényszerítettük őket semmire, mégis tudták, hogy a szombat szent nap, és tudták, hogy nekik is a gyülekezetben a helyük. Amikor már végképp nem tudtuk kifizetni a büntetést, egy alkalommal kénytelenek voltak a gyerekek szombaton iskolába menni, ekkor együtt zokogtunk velük a reggeli induláskor.

Öt unokánk született, ebből kettő lelkész és egy presbiter, és mind az öten megmaradtak a hitben. Sajnos a férjem nem élte meg a dédunokái születését. Gyula temetése után érkezett a hír, hogy az első dédunoka úton van. Azóta összesen nyolc dédunokám született.

Milyen bátorítást üzensz a lelkészcsaládoknak?

Nem könnyű lelkészfeleségnek lenni, a férjem nagyon sokat volt távol. Sokszor éreztem azt, hogy jobb lenne, ha más munkája lenne és többet lenne a családdal, de szenvedélyesen szerette a szolgálatát és valójában nem lett volna szívem őt arra kérni, hogy hagyja abba. Lelkészgyereknek lenni szintén nem könnyű, velük szemben nagyobbak az elvárások. De a lélekmentés munkája a legszebb és a legfontosabb, főleg, ha abban az egész család részt tud venni.

Mit tanácsolsz a mai lelkészfeleségeknek?

Erősítsétek a férjeteket a szolgálatban. Olyan rövid ez a földi élet, de amit a férjetek végez, az a munka az örökkévalóságban fog gyümölcsözni.

Kedves Testvérnő, köszönjük, hogy megosztottad velünk élettörténeted. Kívánok nagyon sok áldást az életedre és örömöt a szeretteid körében!

Bodnár Zsóka

NSZO vezető

Virágzó nők Isten kertjében

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

(Reményik Sándor)

Kedves Olvasó! Egy olyan nő életét szeretném bemutatni, aki kedves és elfogadó személyiségével hűségesen szolgálta Istent, férje oldalán. Oláhné Horváth Melinda neve a gyülekezetet látogatók számára ismerős lehet, szeretetet vált ki azokból az emberekből, akik munkájuk során kapcsolatban állhattak vele.

Kedves Melinda, mesélj a gyermekkorodról, szüleidről és arról, hogy milyen családban nőttél fel?

1960-ban születtem Győrben. Azóta is itt élünk és szolgálunk Istennek. Szüleim egyszerű emberek voltak. Apám kis műhelyében férfiszabómesterként dolgozott, édesanyám, mint varrónő segítette munkáját. Szerényen éltünk, de nem szenvedtünk hiányt semmiben bátyámmal, aki négy évvel idősebb nálam. A hétköznapi, becsületes emberek életét éltük. Vallási kérdések nem igazán foglalkoztattak minket, bár mint amolyan átlag katolikusok, jártunk templomba.

Hol végezted tanulmányaidat, milyen pályára készültél?

Szorgalmas, jó gyerek voltam, igyekeztem mindig minden leckémet megtanulni. Kislány koromban sokszor szerettem otthon „boltost” játszani, talán ezért kerültem egy közgazdasági és pénzügyi szakközépiskolába. Itt már az első évben kiderült, hogy ez nem az én utam. De akkor vajon merre induljak el? Még érettségihez közeledve sem tudtam. Végül a Győri Tanítóképző Főiskolára adtam be a jelentkezésemet. A felvételire már nem került sor, ugyanis leendő sógornőm hívott, hogy nézzem meg az óvodájukat, ahol dolgozik. Nagyon húzódoztam, de végül elmentem. Egy napot töltöttem ott, és teljesen elvarázsolt az a világ. 1979 augusztus elsejével kezdtem el a munkát, és 43 év után, ez év szeptemberében tettem le. A Soproni Óvónőképző Intézetben munka mellett, levelező tagozaton szereztem diplomát. Tudom, hogy kevesen mondhatják el: az első munkahelyükről mehettek nyugdíjba. Nem fárasztott a munka, remek kolléganőim voltak, a gyermekek pedig bearanyozták a mindennapjaimat. Isten már akkor vezetett, mikor még nem is tudtam róla. Nagyon hálás vagyok ezért neki.

Amikor később, a kilencvenes évek elején kezdtünk szombatot ünnepelni, ezt a vezetőim és a munkatársaim könnyen elfogadták, mert látták, hogy ez nekem fontos. Sokszor év elején még ők figyelmeztettek, hogy tegyek félre szabadságot a szombati munkanapokra. Az étkezéssel kapcsolatban szintén megértőek voltak. Nyilván, ha a „háttérben” Isten nem munkálkodik, ez nem így történik, de Ő nagyon jó volt hozzám.

Milyen módon készített fel Isten, hogy vele szorosabb kapcsolatba kerülhess?

A versek, a szépirodalom végigkísérte életemet. A Teremtő adott tiszta, érthető beszédet, jó orgánumot és sok-sok lehetőséget és sikeres szerepléseket. 16 évesen egy megnyert prózamondó verseny után megkeresett egy ismert, győri amatőr színjátszó csoport vezetője, hogy csatlakozzam a társulathoz. Az én csendes, visszafogott életem hirtelen kiszínesedett. Sokfelé jártunk, még Monacóban is tapsoltak nekünk az Amatőr Színjátszók Világfesztiválján. Úgy vélem, ez az amatőr „előadóművészi” gyakorlat, a valamilyen közösséghez tartozás, (még ha ez nem is vallási közösség,) később természetesebbé tették a gyülekezeti életben való részvételemet.

Hol ismerkedtél meg férjeddel? Mesélj a közös életetekről!

Férjemmel, Oláh Lászlóval egy szavalóversenyen ismerkedtünk meg. Ő egy nyolcgyermekes családban nőtt fel, ahol a katolikus hitet nagyon aktívan élték meg. Később a győri bencés gimnáziumban érettségizett, majd édesapja nyomába lépve órásmester lett. Egyébként a versmondás szeretetét is tőle tanulta. A versmondás, az időnkénti közös fellépések, a szép, a nemes értékek közlésének vágya már a megtérésünk előtt is jellemezte életszemléletünket. Mikor már házasok voltunk, évekig rendszeresen jártunk „hivatalosan”, a városházára esküvőkön verseket előadni, ezzel is ünnepélyesebbé téve az alkalmakat.

Egyébként 1980-ban tartottuk a páros esküvőnket a már említett sógornőmmel és férjével. Idén nyáron volt a 42. házassági évfordulónk. Közös életünket is a nyugalom, harmónia és biztonság jellemezte. Két fiúnk született, akik most 37 és 39 évesek. Nagy örömünkre megtalálták a hozzájuk illő társat. Az ő életükben valóra vált Isten ígérete: „…szerzek néki segítő társat, hozzá illőt” (1Móz 2:18). A kisebbik 7 éve Stockholmban él feleségével és kétéves kis unokánkkal, Brúnóval. Idősebb gyermekünk kislánya, a 3 hónapos Nóra itt lakik a közelünkben. Nagyon sok örömünk van fiaink családjában, érezzük és tapasztaljuk, hogy tisztelnek, szeretnek bennünket.

Hogyan kerültetek az adventista közösségbe?

Laci találkozott az utcán könyvet árusító adventistákkal, akik kérésünkre, nagyon készségesen beszerezték nekünk Maria Treben gyógyfüves könyvét. Nagyon érdekelt minket a természetgyógyászat. Gyakran látogattunk ilyen témájú előadásokat. Ezt az is indokolta, hogy szüleimet korán elveszítettem. Édesanyám rákban, édesapám szívinfarktusban halt meg. A megelőzés miatt kerestük az egészséges életmód lehetőségeit, ezért előbb ismertük meg és gyakoroltuk a reformtáplálkozást, minthogy a Bibliát egyáltalán kezükbe vettük volna. 27 éve daráljuk itthon a tönkölybúzát és sütjük a teljes kiőrlésű kenyerünket. Kezdettől fogva naponta friss ételt főzök, keresztségünk óta vegetáriánusok vagyunk. Fő közlekedési eszközöm a kerékpár, de kedveljük a nagy sétákat is.

De szerepe volt ebben a versmondásunknak is. Laci egyik nővére zongoraművész volt, így az ő koncertjein rendszeresen adtunk elő. Közben más, győri zenészek koncertjein is szerepeltünk. Egy alkalommal a Győri Zenei Műhely egy nagyszabású koncertre készült, de még nem találtak előadót az Ószövetség igéinek megszólaltatásához. A műhely zenészei között volt egy adventista házaspár. Ők kérdezték férjemet, hogy elvállalná-e. A beleegyezése után az illető felajánlott az értő tolmácsolás érdekében egy kis bibliai beszélgetést. Hosszú, tartalmas eszmecsere indult el kettőjük között, hiszen Lacinak akkor még alig volt ismerete a Szentírásról. Egyébként a fent említett műsorral a Filharmónia szervezésében bejárták ÉszakDunántúlt. Ezt követően Szabó Attila evangelizációs előadásain férjem mondta a verseket, irodalmi idézeteket éveken keresztül. Rövid idő elteltével én is ezeket hallgattam, és nem tudtam betelni velük. Megnyílt előttem egy addig ismeretlen világ.

1991-ben mentünk az első bózsvai Bibliatáborba. Emlékszem, az éjszakába nyúló beszélgetésekre, a hatalmas élményre, ahogy kezdtük megismerni Jézust, mint személyes Megváltónkat. Életünkben megélt tapasztalat lett ez az ige: „És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem” (Jer 29:13). Ezt követően két év múlva együtt keresztelkedtünk meg Zugligetben. Férjem 1996-tól lelkészként szolgált. Szombatonként többször el is kísértem, de hét közben is fontosnak tartottam, hogy nyugodt hátteret biztosítsak számára.

Milyen szolgálatot végeztetek?

A versmondás ma is a szolgálataim közül az egyik legkedvesebb, továbbá az egészséges életmód bemutatása is szívügyem maradt. Sok gyülekezeti esküvőn mondtuk el az Énekek Éneke rövidített változatát. Számtalan ételbemutatót tartottam óvodákban, evangelizációs előadásokon. Gyülekezetünkben évekig tanítottam a gyerekeket, és nyaranta gyermektanítást vállaltam a bibliatáborokban. Jelenleg szombatiskolatanító, diakónusvezető vagyok, és férjemmel a könyvek árusításával kapcsolatos feladatokat is igyekszünk ellátni.

A nehézségek között mi adott újra és újra erőt?

Szervezetem gyenge pontja a tüdőm. Ötször volt tüdőgyulladásom. 2015-ben különösen megpróbált engem és egész családomat. 32 napig nem ment le a lázam. Kiváló orvosaim is nehezen derítették ki ezt a ritka, gombás eredetű fertőzést. Fél évig tartottak táppénzen. Hát… nem jó betegnek lenni, de az Istennel megélt számtalan tapasztalatom felbecsülhetetlen. Nagyon közel kerültem hozzá, és igen hálás vagyok a teljes gyógyulásért. Sokszor imádkoztam ezekkel a szavakkal: „Gyógyíts meg engem Uram, hogy meggyógyuljak, szabadíts meg engem, hogy megszabaduljak, mert te vagy az én dicsekedésem!” (Jer 17:14). Hálás voltam azoknak, akik ebben az időszakban imájukkal támogattak engem.

Ebben az időben történt az egyházhoz való csatlakozásunk: 2015. június 6-án. Az elmúlt 7 év során itt is sok kedves, istenfélő testvért ismertem meg. Közösen szervezzük a programokat, keressük a lehetőségeket. Azt gondolom, úgy segíthetek környezetemen, ha becsületesen vívom saját hitharcomat. A békét nem a gondok hiánya, hanem Isten jelenléte adja. Ebben az időben legfontosabb feladatunk az, hogy mutassuk be Krisztust az embereknek, és engedjük, hogy Ő gyógyító szeretetével magához vonzza őket. Goethe szavait én is magaménak vallom: A tökéletesség az égiek mértéke, az emberé az arra való törekvés.”

Milyen bátorítást mondanál azoknak, akik olvassák ezt az interjút?

Ezzel az igével szeretném megszólítani őket: „Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért” (Zsolt 107:15).

Kedves Melinda, nagyon köszönöm, hogy bepillantást engedtél életed történetébe. Kívánok nagyok sok áldást az életedre, hogy minél tovább ilyen hűségesen szolgálhasd Istent!

Tonhaizer Anikó

NSZO munkacsapattag

 

Hálásan a nehéz időkben! – Országos Női Konferencia

Négy év szünet után újra megrendezésre került 2022. november 12-én Budapesten, a Terézvárosi Gyülekezet kápolnájában, a Női Szolgálatok Osztályának konferenciája.

Clair Sanches-Schutte a Transzeurópai Divízió Női Szolgálatok Osztályának volt vezetője lelkesen és mély hitbéli meggyőződéssel adta át Isten üzenetét.

A konferencia célja, a nők lelkének ápolása és a nők missziós küldetésének megerősítése volt.

Clair igehirdetésének alapja, a samáriai asszony és Jézus találkozásának története, ami arra bátorítja a nőket, hogy bármilyen múlttal is rendelkezzenek, Jézussal való találkozásuk és megtérésük után, a legjobb misszionáriusok lehetnek. Az igehirdetés végén a jelenlévő nők kifejezték, hogy készek odaszánni életüket Isten szolgálatára.

A bőséges és nagyon finom ebédet követő délutáni alkalmon Clair saját családjának tapasztalatát mondta el. Nyomatékkal biztatott, hogy SOHA NE ADJUK FEL a reményt szeretteink megtérésére! Istennek személyre szabott terve van mindenkire. Kitartóan imádkozzunk! Bízzunk benne!

Az egész napot színvonalas ének-, vers- és zenei szolgálatok tették örömtelivé és Istent dicsőítővé.

A konferencián résztvevő hölgyek 31 gyülekezetből érkeztek és összesen 151-en voltak. Mindenki kapott kis emlékeztető, ajándékcsomagot a Női Szolgálatok Osztályától.

Az Adventista Nők a Nőkért Facebook-oldalon megtalálhatók a konferencia képei, valamint a YouTube-csatornán a Terézvárosi Adventista Gyülekezet oldalán újra megnézhetőek a konferencia előadásai.

Ennek az osztálynak nagy felelőssége és küldetése van. Nőként dolgozni Jézus jó hírével a környezetünkben élő nőkért, amíg tart a kegyelmi idő. Hálásan, még akkor is, amikor a körülmények egyre nehezebbek!

Bodnár Zsóka
NSZO vezető

Legyünk türelmesek, és Isten majd elrendezi a dolgokat

Szikrázó napsütéses őszi délután volt, amikor meglátogattam Oláh Károlyné Ilikét egy 11. kerületi idősek otthonában. Mosolyogva fogad: „Már megtettem a körömet” – mondja. Hiszen mindennap igyekszik sok időt tölteni és sétálni a friss levegőn. Bejárjuk a virágoskertet, majd egy napsütötte padon beszélgetünk a tuják és a rózsabokrok társaságában. Ili nénit még gyermekkoromból ismerem, hiszen a Nagy Ignác utcai gyülekezetbe jártunk mi is a családommal.

– Kedves Ilike! Mi még a régi „B” gyülekezetből ismerjük egymást. Említetted, hogy édesanyámmal munkatársak is voltatok.

– Igen a Képcsarnok Vállalatnál dolgoztunk együtt. Jó érzés volt, hogy nem voltam egyedül, hogy egy hittestvérrel dolgozhattam együtt.

– Örültem, hogy láttalak az úrvacsorán.

– Nagyon örültem, hogy Imre felajánlotta a segítségét, neki nem nagy kitérő, hogy erre kanyarodjon szombatonként.

– Hogy vagy, hogy telnek a napjaid?

– Elég változóan vagyok. Vannak jó napok és vannak rosszabbak. Az utóbbiak általában abból adódnak, hogy az ember hiányolja a megszokott otthoni dolgait, hiányolja a családtagjait. Vannak jó napok, amikor sikerül embereket megismerni, én eléggé barátkozó típus vagyok, sok beszélgetőtársam van, és mindig találok valami elfoglaltságot. Azt nagyon nehéz feldolgozni, hogy eljön az ember otthonról. Itt is jól érzem magam, de ez nem ugyanaz. Péntek délután általában hazavisz Ingrid és vasárnap délután jövök vissza. Közel van a lakásom, amit fenntartottam, de látom, hogy nem nagyon lesz más lehetőség, fel kell adni dolgokat és meg kell szokni az itteni helyzetet, ki kell építeni kapcsolatokat. Még nagyon az elején vagyok, most rázódom bele.

– Most repüljünk kicsit vissza az időben. Van-e olyan gyermekkori emléked, ami meghatározó volt és ami kihatással volt az életedre? Úgy tudom adventista családban nőttél fel. Mennyiben határozta meg ez a gyermekkorodat?

– Igen, az édesanyám, édesapám testvére, meg a nagymamám volt adventista. Ebben a furcsa háromszögben nőttem fel, egy vidéki kis faluban Csongrád megyében, Szegváron, ahol volt egy 10-15 tagból álló kis gyülekezet, ahova rendszeresen jártam a nagymamámmal és a nagynénémmel együtt. Szerettem ezt a kis gyülekezetet, nagyon jó hangulat és légkör vett körül. Farkas Dánielnek hívták a lelkészünket. Családon belül soha nem volt probléma a vallási hovatartozás miatt. Nyugodt és kiegyensúlyozott családból tudtam elindulni és azt is vittem magammal. Középiskolásként a Szentesi Gyülekezetbe jártam, mivel ott volt a kollégium és ott részt vettem a gyülekezeti szolgálatokban is. Nagyon szép emlékeim vannak ebből az időszakból is. 1957-ben végeztem a Közgazdasági Technikumban Szentesen. Mivel álláshiány volt, én egy nagy kanyarral Budapestre jöttem. Isten csodálatos gondviselésének a következtében édesanyám is feljött Pestre, és a lakáskérdés is megoldódott.

– Hogy ismerkedtetek meg Karcsi bácsival? Hogy indult a közös szolgálat? Hol töltöttétek az első éveket?

– Amikor felkerültem Pestre a Nagy Ignác utcai gyülekezetbe kezdtem járni, itt ismerkedtem meg egy új lelkésszel, akit akkor helyeztek oda: Oláh Károlynak hívták. Mielőtt összeházasodtunk volna elhelyezték Debrecenbe. Úgy döntöttem, hogy követem őt a szolgálatban. Összeházasodtunk, és az első közös éveinket már Debrecenben töltöttük. Ott indult a házasságunk és a szolgálatunk is. Egy csodálatos, áldott gyülekezetet kaptunk, ahol nagy szeretettel fogadtak. Igen emlékezetes hét évet töltöttünk itt. Ebben az időszakban született Ingrid is. Hatalmas körzet tartozott hozzánk: Nyíregyháza, Tunyogmatolcs, Debrecen, Hajdúszoboszló. Nagyon szép és eredményes évek voltak ezek.

Munkalehetőség híján varrogatni kezdtem. Először csak kis gyerekruhákat, aztán már a szomszédasszonynak, a barátoknak, ismerősöknek is, és szép lassan mellékfoglalkozásom lett a varrás. Anyósom már a kilencvenes éveiben járt, betegeskedett, őt is segítettük. Nehéz, de nagyon szép és eredményes évek voltak azok, Debrecenben.

– Úgy tudom, férjed vezető tisztséget töltött be az egyházban. Milyen volt ez az időszak és te hogyan élted meg, mint lelkészfeleség?

– Mikor visszakerültünk Budapestre és jöttek a választások, uniópénztárosnak választották. Mozgalmas időszak volt. Állandó távollét, sok utazással. Nehéz volt, Ingridnek is hiányzott az apukája.

– Úgy tudom, Te is aktívan szolgáltál a gyülekezetben. Milyen tisztséget láttál el a Nagy Ignác utcai gyülekezetben?

– Pénztáros és diakónus voltam hosszú évtizedeken keresztül.

– Volt-e olyan időszak az életetekben, ami különösen nehéz volt, hogyan élted meg, mint lelkészfeleség?

– Talán az volt a legnehezebb időszak, amikor Ingrid még nagyon kicsi volt. Sokat voltam egyedül, mert Károly sokat úton volt; távoli, a román határhoz közel eső kis gyülekezetekbe ment. Ilyenkor mindig több napra ment, és több gyülekezetet is bejárt. Ez egy nagyon nehéz időszak volt, hiszen Ingrid is kicsi volt még.

Pest pedig az állandó készenlét időszaka volt. A háttér biztosítása, ugyanakkor ott volt édesanyám, akit akkoriban műtöttek. Lelkileg nagyon nagy segítség volt a család, nagyon összetartó család volt a mienk, különösen édesanyám, aki mindig ott volt, amikor nagy szükségem volt rá.

Az egész életemet végigkísérte az, hogy a testvéri szeretetet éreztem, különösen Debrecenben. Ha valami problémánk volt, valaki a gyülekezetből biztos, hogy ott volt és megkérdezte: „Miben segíthetek?”

– A szakadás időszaka az egyházban különösen nehéz időszak volt. Te, hogy élted ezt meg mint lelkészfeleség?

– Nehéz volt, különösen a debreceni barátainknál. Mikor megbillent az egyensúly, akkor Karcsi ment le és próbált segíteni, ment tüzet oltani. Hála Istennek ezek a barátságok megmaradtak az egyházban.

– Mit szólsz ahhoz, hogy mintegy hat éve nagyon sokan a kiszakadt testvérek közül a visszatérés mellett döntöttek?

– Magyon örültem neki, és mindig úgy gondoltam, hogy nekünk az a dolgunk, hogy türelemmel viseljük ezt a helyzetet, és ne akarjunk ítélkezni. Legyünk türelmesek, és Isten majd elrendezi a dolgokat úgy, ahogy az a legjobb lesz. Én mindig azon a véleményen voltam gyülekezeti ügyekben is, hogy talán egy kicsit mindig érdemes várni és türelemmel lenni, és meghallani a belső hangot, mert lehet, hogy az a jó megoldás. Én nem szeretek rögtön véleményt mondani és ítélkezni.

– Emlékszem Ingridre a gyermekkoromból. Mindig énekelt a gyülekezet kórusában. Ennyi év után hadd kérdezzem meg, miért pont Ingridnek neveztétek el? Nagyon szép és különleges név, viszont nem túl gyakori. Miért esett erre a választásotok?

– Igen ennek története van. Amikor Dallasban voltunk a generálkonferenciai ülésen, összetalálkoztunk régi barátainkkal is, egy szlovák házaspárral. Nekik volt egy Ingrid nevű, szőke, kék szemű kislányuk. Nagyon különleges, okos kislány volt, és akkor elhatároztam, ha nekem lányom lesz, Ő is Ingrid lesz. Mikor aztán lányom született, ő is szőke lett és kék szemű, és természetesen csak Ingrid lehetett. Később, mikor Ingrid nagyobb lett, megkérdeztük tőle, hogy szeretne- e másik nevet is, de neki nem kellett másik, szerette ezt a nevet.

– Már évek óta egyedül élsz. Hogyan tudtad feldolgozni férjed elvesztését?

– A halála előtt hosszan betegeskedett. Eleinte otthon ápoltuk, aztán kórházba került. Szerencsére nagyon jó helyet sikerült találni az Amerikai úton. Ez is egy hosszú időszak volt… Köztünk nagy volt a korkülönbség, de ebből soha nem volt probléma, a gyermeknevelés tekintetében sem.

– Hogy tudnád tanácsolni az egyedülálló özvegyeket? Mivel tudnád bátorítani azokat, akik elvesztették a férjüket?

– Én azt mondom, hogy nem szabad rágódni, hogy mi lett volna, ha… Mindig, ami van a mindennapokban, végiggondolva egyedül kell megoldani, nem szabad hagyni az embernek magát, hogy elbizonytalanodjon. A hit átsegít ezen az időszakon is. Mikor egyedül maradtunk Ingriddel, szerencsére mindent meg tudtunk beszélni, és ez nagyon sokat jelentett. Nehéz helyzetekben mindig eszembe jutott, hogy Karcsi mit mondana erre. Sokszor elbizonytalanodik az ember, de amikor Ingridnek segítettem különböző dolgokban, az rám is jó hatással volt.

– Az életünkben nemcsak szomorú időszakok vannak. Fel tudnál eleveníteni olyan eseményt, ami különösen boldoggá tett, amiért a mai napig hálás vagy?

– Nekem az életem legnagyobb élménye a Dallasi világkonferencia volt, hogy ott lehettem. Most az otthonban is volt alkalmam felidézni ezeket az emlékeket. Lelkileg is nagyon felemelő volt, emlékszem egy lelkészre, akinek az üzenete nagyon megragadott. A türelemről és a szeretetről beszélt… Ez az élmény végigkísérte az egész életemet.

– Visszatérve a jelenbe, milyen útravalót tudnál adni a most induló házasoknak, különösen a lelkészfeleségeknek?

– Nagyon sok türelmet kívánok. Megpróbálni megérteni a lehetetlent, mert sokszor számunkra ott a háttérben, nagyon sok probléma adódhat. A saját életemből is kiindulva azt mondhatom, hogy a családi életen belül is abból lehet a legnagyobb probléma, ha valaki elveszti a türelmét. Valakivel egyszer beszélgettem erről és megkérdeztem, hogy mivel csendesíti le magát, amikor nagyon ideges. Azt felelte, hogy nem kezd bele a perpatvarba, hanem magában elkezd szépen számolni. Ezt én is megtapasztaltam. Ha először gondolkodunk és csendeben vagyunk, számolunk magunkban, sokkal több mindent elérhetünk. Itt az otthonban is vannak néha olyan helyzetek, amikor el kell kezdeni számolni az embernek magában, és tényleg működik. Nem maga a számolás a lényeg, de el kell jutni oda, hogy a belső kontroll kialakuljon bennünk. Úgy gondolom, hogy a türelem és az állhatatosság az, amire a mostani időben a legnagyobb szükségünk van.

Szabó Tímea
NSZO munkacsoporttag

Isten hangja szól – Virágzó nők Isten kertjében

Cikksorozatunk célja, hogy minél több lelkészfeleség, lelkészcsalád történetét megismerjük, élettapasztalataikból erőt merítsünk. Deák Judit örömmel osztja meg kérésünkre történeteit. Én magam hihetetlenül feltöltődtem a két órahossza alatt, amíg beszélgettünk, bízom benne, hogy a kedves olvasónak is áldást fognak jelenteni az alábbi sorok.

 

– Kedves Jutka, beszélgessünk először kicsit a gyermekkorodról, kamaszéveidről!

– Nekem egy igazán szép, nyugodt, biztonságos, békés gyermekkort adott a jó Atya. Budapestre születtem, de a nyaraimat vidéken tölthettem a nálam másfél évvel idősebb nővéremmel együtt. A szüleim nagyon kedves emberek voltak, szépen éltek. Mivel igen keményen dolgoztak, sok időt töltöttünk a nagymamáinkkal. Volt egy ceglédi és egy budapesti nagymamám. Utóbbi tanítónő volt, és nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy figyeljen a nevelésünkre; a gondoskodáson túl a testvéremmel együtt a jellemünket is formálgatta. Tanulni nagyon szerettem, és a nagymamám irányítása alatt könnyen, és gyorsan tanultam. A tanulás mellett sportoltam is, 11 éves koromtól 21 éves koromig, mintegy tíz éven át kosárlabdáztam. Meggyőződésem, hogy a sport, a testmozgás nagyon fontos az egészségünk megőrzése szempontjából, és bizony önfegyelemre is nevel. A kosárlabdázás során csapatjátékot is tanultam: hogyan kell összedolgozni, egymásra figyelve, egymást segítve jó eredményeket elérni. A junior válogatottságba is belekóstoltam, de aztán mivel nem voltam eléggé magas, ezen a vonalon nem mentem tovább. Úszni is nagyon szeretek, de ezt csak amatőr szinten művelem.

 

– Nagyon kíváncsian hallgatom, ha elmondod, miként kezdett vezetni a jó Isten.

– Ha szívesen meghallgatod, több tapasztalatot is elmondok, nagyon szeretem ezeket felidézni, hiszen a jó Isten ez által szólított meg, és emelt ki a „pogány világból”. Ezeket gyerektörténetként is el szoktam mondani. A szüleim korábban nagyot csalódtak a papokban, ezért nem voltak gyakorló hívők, így tőlük materialista szemléletet kaptam. Viszont, a nagymamáim, mindketten hívők voltak, és ők – ha nem is nyíltan, mert azt ugye, nem lehetett a szüleim miatt – óvatosan válogatott szavaikkal és életpéldájukkal mégis bemutatták nekem az Istenbe vetett hitet. 14 éves voltam, amikor az első tapasztalatom történt, egy balatoni nyaralás alkalmával. Kaptam a szüleimtől egy órát, ami nagyon értékes volt számomra, és elvesztettem, valahogy leesett a karomról. Nem találtam, és nagyon szomorú voltam – akkor mondtam el egy akaratlan fohászt az Isten felé. Nem sokkal ezután a Balaton partján sétáltam, amikor egy ismeretlen fiú a parti kövek közül éppen akkor emelte ki a kissé vizes órámat. Kérdezte, hogy ez kié, és én rögtön mondtam, hogy az enyém, ő pedig elhitte, és visszaadta. Ez az élmény nagyon megmaradt bennem. Egy másik balatoni emlékem már későbbről való, 19 éves koromból. Balatonfüreden, táborban voltunk és az egyik kosárlabdaedzés után egyedül mentem úszni. Már távol voltam a parttól, amikor begörcsölt a vádlim, de úgy igazán. Még rá sem eszméltem, hogy mekkora bajban vagyok, amikor megszólalt a hátam mögött egy hang, egészen közel hozzám: „Segíthetek?” Egy ismeretlen férfi szólt hozzám egy vitorlásról, és pillanatok alatt felhúzott a hajóra, majd kivitt a partra. Megmentette az életemet! Eltűnt, soha többé nem láttam. Két évvel később újabb csoda történt velem, ez is a vízhez kötődik. 21 éves voltam, amikor első fizetésemből egy barátnőmmel együtt nagy útra vállalkoztunk: Dubrovnikban töltöttünk 17 napot. Nagyon vékonyan jöttünk haza, mert a szállást kifizettük ugyan, de az étkezésre nagyon kevés pénzünk maradt. Ez akkor nem számított, gyönyörű volt a tenger! Minden nap sokat úsztam az öbölben – a barátnőm nem tudott úszni, ő csak napozott –, legtöbbször rengeteg volt a fürdőző. Ezért is csodálkoztam az egyik nap, hogy senki sincs, teljesen üres volt az öböl. Annál jobb, senkit sem kell kerülgetnem – gondoltam magamban, és úsztam egy jót. Már messze jártam a parttól, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy férfi torkaszakadtából kiabál utánam. Nem hagyta abba a kiabálást, minden nyelven próbálkozott, ami csak eszébe jutott, mire végül a német szavaiból megértettem, hogy cápa van az öbölben. Én akkor, valószínűleg minden rekordomat megdöntve úsztam ki a partra, a saját árnyékomat is cápának láttam. Amikor lehiggadtam, a férfi megmutatta nekem az újságcikket arról, hogy előző nap egy német fiú valahogy átmászott a cápahálón, és éppen felénk, a szabadstrand felé úszott, amikor megtámadta egy éhes cápa, és ez a cápa pedig még mindig itt tartózkodott. Ezért nem volt egy fürdőző sem ekkor az öbölben.

Ezek a tapasztalatok mélyen bennem maradtak, de egészen 30 éves koromig nem kötöttem ezeket az élményeket a jó Isten gondviseléséhez. Ekkor még úgy gondolkodtam, hogy csak a vallásosan nevelteknek és a gyengéknek van szükségük Istenre, hogy legyen valami kapaszkodójuk. De én ekkor még nem hittem abban, hogy létezik az Isten.

Aztán hirtelen történt valami. Az egyik unokatestvérem akkoriban tért meg: katolikusból lett adventista. Ő elsődleges „misszióterületének” tekintett engem, böjtölt és imádkozott értem. Korábban adott egy szombatiskolai tanulmányt, és csak annyit kért, hogy mindennap olvassam el a Bibliából a reggeli dicséret szövegeit. Félretettem a leckét, hogy erre nekem nincs időm – akkor éppen a Belkereskedelmi Minisztériumban dolgoztam és a munka mellett szakközgazdásznak tanultam az egyetemen. Közben neveltem a kisfiamat, az akkor 6 és fél éves Zsoltikát. 1982. április első szombatján este várható volt, hogy jön az unokatestvérem és nem akartam, hogy szomorú legyen, ezért szombat délelőtt mégis a kezembe vettem a tanulmányt és a Bibliát is. Elkezdtem olvasni, és annak ellenére, hogy egyáltalán nem ismertem a Bibliát, szinte majdnem mindig rányitottam a keresett igehelyekre. Biztosan ott volt mellettem az angyalom, akiről persze még nem is tudtam, hogy létezik. A reggeli dicséretben az utolsó, még elolvasott ige előtt ez a felszólítás állt: „Beszélgess Istennel!” Magamban gondoltam, hogy „Én beszélgetnék Vele, de hol van?” Felálltam, de még két lépést sem tettem, amikor nagyon messziről sok apró hangrészecskék érkeztek a fejembe, és belül összeállva mintegy sztereóban gyönyörű, bársonyos hangot hallottam, olyan otthonos volt: „ÉN ITT VAGYOK!” Megdöbbentem. Rögtön megszólalt az ördög hangja is, akiről szintén nem tudtam, hogy létezik: „Deák, te megbolondultál! Fél órát olvasod a Bibliát, és már hallucinálsz!” Kiléptem az előszobába, amikor a nagymamám szinte futva jött felém, és megkérdezte: „Mi volt ez a nagy hang?” Tehát ő is hallotta. Gondolom, ő is belülről, ugyanazon a mennyei csatornán keresztül. Aznap este az unokatestvérem megmutatta Jel 1:15-ből, hogy milyen az Úr Jézus hangja. „… hangja pedig olyan…, mint sok vizek zúgása.” Ilyen szép költői megfogalmazás nekem nem jutott az eszembe. Nem voltam másként elérhető.

A pogány közgazdászt csak ilyen jelek és csodák által tudta Isten megszólítani. Ez után az eset után „faltam” az Igét, és Ellen G. White összes nagy könyvét. Az Újszövetséget 2 hét alatt olvastam ki egy balatoni nyaralás alkalmával. Ott is volt egy hihetetlen tapasztalatunk: a kisfiamtól elkérték az úszószemüvegét, és más gyerekek beljebb bedobták a vízbe. Akkor már ismertem valamennyire Istent, és imádkoztam, de Ő úgy látta jónak, hogy csak 3 nappal később, 3 napi vihar után adja vissza nekünk, mégpedig úgy, hogy úsztunk a Balatonban, és éppen annak a kislánynak a lába akadt bele a szemüvegbe, aki elkérte a fiamtól, és akit jól megbüntetett az apja! Ez a két hét nagyon sokat segített nekem a jó Isten megismerésében.

 

– Hallottad-e még a későbbiek során is Jézus hangját?

– Igen, még párszor. Például 1983-ban, még a keresztségem előtt nem sokkal. Nappal a szobámban egy csodálatos angyali kart hallottam énekelni, és a nevemet, Jézus hangján: „Jutka!” Ezt követően a keresztségemen pedig ezt az igeverset kaptam: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Mikor vízen mész át, veled vagyok, és ha folyókon, azok nem borítanak el. Ha tűzben jársz, nem égsz meg, a láng nem perzsel meg téged” (Ézs 43:1–2).

Egy másik ilyen „hallomásom” 1999 utolsó szombatján történt. Előzőleg péntek este leborultam imádkozni, és a másnapi prédikációból személyes üzenetet kértem Istentől és azt, hogy amikor megkapom, tudjam, hogy ez az. Erről azonban másnapra elfeledkeztem. A lelkész a prédikáció végén letette a Bibliáját, de aztán hirtelen újra kézbe vette, és felolvasta belőle 1Thessz 4:16–17. versét. Majd hozzátette: „Néhányan, akik itt vagytok, megélitek Jézus eljövetelét élve!” És abban a pillanatban, közvetlenül mellettem megszólalt egy hang, ami nem embertől származott: „Személyes üzenet, ez az!” Isten azóta is őrzi és erősíti bennem az ebbe vetett hitet: meglátom élve Jézus eljövetelét.

 

– Úgy legyen! Hiszem én magam is. Mely gyülekezetekben szolgáltál?

A Keresztény Advent Közösségben 1988-tól 1997-ig Székesfehérváron, Szentgálon, környékén, Budapest Őrjárat utcában, majd sok alföldi városban. 1997-től a Hetednapi Adventista Egyházban Baján, Kiskőrösön, Kiskunhalason, Újpesten, Rákospalotán, Gyömrőn, majd 2005-től dupla megbízatással gazdasági vezetőként is, emellett Budapest Práter utcában, Zuglóban, Pesterzsébeten, Csepelen, Sashalmon, Kecskeméten, Cegléden lelkészként is szolgáltam. Bocsánat, ha valamelyiket kihagytam.

 

– Jelenleg hogyan éled meg mindennapjaidat?

2014-ben mentem nyugdíjba, azóta csendes életet folytatok – Jézus szavai szerint. Örülök családomnak, akik Biatorbágyon élnek: fiamnak, Zsoltinak, menyemnek, Juditnak, és a két gyönyörű unokámnak, a 12 éves Majának és a 9 éves Hannának. Kiscsoportos munkában veszek részt, több szombaton igét is hirdetek. Emellett ún. szemlélő körben szolgálok, ahol a Jézus élete c. könyvet vesszük át a bibliai szakaszokkal együtt, nagyon lassan, átbeszélve, átgondolva, végig imádkozva minden részletet. Naponta imasétát teszek, és éjjel is, ha nem tudok aludni, imádkozom a most születőkért, a most távozókért, az ismerős pici gyermekekért, a fiatalokért, az Isten szolgáiért, az adventi népért és vezetőiért, a volt gyülekezeteimért, tanítványaimért, és minden emberért a világon. És persze külön azokért, akik már az imakönyveimben vannak. Ez az „imaséta” Istentől kapott szolgálatom, ezért egyetlen napon sem hagyom ki.

 

– Ez áldott szolgálat, biztosan sok csoda történik az emberek életében kitartó imáid hatására! Mit üzennél a mai lelkészfeleségeknek, lelkészcsaládoknak?

Azt, hogy tegyetek félre minden felesleges dolgot! Nincs sok idő hátra! Annyi emberrel legyen kapcsolatotok, amennyit fenn tudtok tartani! Figyeljetek a Szentlélekre! Ha így tesztek: nem fáradtok el, nem égtek ki, nem veszítitek el a reményt. Végül még egy kedvenc igeversem számotokra: „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben” (1Jn 4:18).

 

– Hálásan köszönöm a beszélgetést! Áldás és öröm kísérje az életedet!

 

Hegyes-Horváth Csilla

NSZO munkacsoporttag

 

A hűség hősnői

Nők Kiemelt Napja, 2022. június 11.

 

A Generálkonferencia minden évben három szombatot különít el a nők részére. Egyik elkülönített nap minden év június második szombatja. Így ebben az évben is június 11. világszélesen a Nők Kiemelt napja.

Ez a szombat minden adventista nő számára különleges ünnepnap, amelyen egységes igei gondolatok által erősítjük a nők lelki éltét. A Generálkonferencia Női Szolgálatok Osztálya erre a napra egységes anyagot készít. Így több millió nő együtt, ugyanabban a témában tartja meg ezt a napot. A 2022. évi témánk: A hűség hősnői, akik szilárdan kitartottak meggyőződésükben és Istenbe vetett hitükben.

Kik ezek a nők? Mikor és hol éltek? Milyen hőstettet vittek végbe? Miben példaadóak ezek a nők? – Mindezekre a kérdésekre a választ megkapjuk ezen a napon.

A prédikáció mellett szemináriumi anyag is segít, az istenfélelmünk fejlesztésében. A szemináriumi anyag segítség a kiscsoportos beszélgetéshez, ami lehetőség egy délutáni alkalom megszervezéséhez.

A teljes anyag letölthető a Hetednapi Adventista Egyház Női szolgálatok Osztálya oldalról (www.adventista.hu).

Ezen a napon is fejezzük ki köszönetünket az Úrnak bátorításáért, hogy mi is legyünk ebben a korban „hős nők”!

A Női Szolgálatok Osztálya ezt a napot az Orosházi Gyülekezetben tartja.

Tegyük ezt a napot kiemeltté és valóban ünnepélyessé!

 

Bodnár Jánosné
NSZO vezető

„Isten megajándékozott optimista, pozitív, nyitott, személyiséggel!” – Virágzó Nők Isten Kertjében – Interjú Molnárné Kaposi Ildikóval

Interjú Molnárné Kaposi Ildikóval

– Milyen családból származol, hogyan emlékszel vissza gyermekkorodra, fiatalságodra?

–  Ateista családban nőttem fel, anyukám szociális gondozónőként, apukám villanyszerelőként dolgozott. Van egy bátyám, ő 3 évvel idősebb nálam. A családunkból nagymamám volt csak akkoriban hívő. Ő katolikus, de olyan cselekvő hittel és szeretettel rendelkezik mind a mai napig, ami igazán példamutató! Ha lehet emberi példaképet választani, számomra ő az. Minta az élete, a házassága – amely 69 évig nagy-nagy szeretetben tartott –, a családhoz való viszonya, az önzetlensége. Azt hiszem, hogy Istenről őáltala már egészen kicsi koromban tanulhattam – bár nem beszéltünk róla, a nagymamám életében Őt láthattam.

 

– Milyen esemény volt az, ami mozgáskorlátozottá tett, és ez milyen változást hozott az életedben?

– Fejlődési rendellenességgel születtem, melynek következtében a bal lábam hiányzik. Úgy gondolom, hogy szerencsés helyzetben vagyok azokkal szemben, akik valamilyen traumát éltek át és azáltal váltak mozgáskorlátozottá. Nekem nem volt ilyen törés az életemben. Anyukám egész kicsi koromtól önállóságra, önmagam elfogadására és elfogadtatására nevelt, amiért nagyon hálás vagyok neki. Integrált közegben tanulhattam, nyílt, mások felé érdeklődő, barátságos személyiséget kaptam az Úrtól, így a beilleszkedéssel többnyire nem volt problémám.

 

– Mikor és hogyan ismerkedtél meg férjeddel?

– Éppen ma van az első találkozásunk 28. évfordulója! 13-14 évesen ébredtem rá arra, hogy sok sorstársam mennyire elszigetelten él, nehezen barátkozik, nem találja a helyét a világban. Arra gondoltam, hogy valahogyan segítenem kellene. Létrehoztam hát egy levelezőklubot, ennek hírét több újságban meg is hirdettem, és nagy örömömre kedvező fogadtatásra talált az ötletem. Egyre gyarapodtunk, mély és tartós barátságok születtek ép és sérült fiatalok között. Miklós akkoriban gyógypedagógiát szeretett volna tanulni, olvasta a klub hírét az egyik magazinban, és írt nekem. Elkezdtünk levelezni, aztán levelezésből találkozás lett, amit még több találkozás követett, ebből pedig szerelem és házasság lett!

 

– Mikor és hogyan döntötted el, hogy megkeresztelkedsz és adventista leszel?

– Ahogy említettem, én ateista családban nőttem fel. Miklós pedig 3. generációs adventista. Általa ismertem meg ezt a vallást, a közösséget. Legelőször Kelenvölgybe vitt el gyülekezetbe, ahol első pillanattól kezdve nagyon jól éreztem magam. Olyan szeretetet, befogadó közeget és Isten érezhető jelenlétét tapasztaltam, ami megragadott. Eleinte csak akkor jártam szombatonként gyülekezetbe, amikor a párom jött és elvitt, aztán úgy éreztem, hogy minden héten ott a helyem. Akkor a családi kupaktanács döntése értelmében eljött velem a nagymamám, hogy megnézze, mégis hova, kikhez járok, és mivel ő is jókat tapasztalt a gyülekezetben, megkaptam az áldásukat, és attól kezdve járhattam rendszeresen. Ahogy telt az idő, úgy indított a Szentlélek arra, hogy keresztelkedjek meg, ami 1998. január 18-án meg is történt.

 

– Hogyan lettél és mióta vagy lelkészfeleség?

– Az udvarlási időszak nálunk picit hosszúra nyúlt, mert még mindketten tanultunk, Miklós már teológiára járt, én pedig érettségi után egészségügyi operátor-képzésben vettem részt. 1999. július 11-én kötöttük össze az életünket, az esküvőnk csodálatos volt (persze tudom, a sajátja mindenkinek az), én repdestem a boldogságtól! Pici kislánykorom óta arról álmodoztam, hogy menyasszony leszek, feleség, majd anyuka. A jó Isten kegyelméből mindez megadatott nekem, amiért végtelenül hálás vagyok! A házasságkötésünkkor már tudtuk, hogy lelkészfeleség leszek, amitől az elején picit meg is rettentem, mert túl nagy felelősségnek és nehézségnek éreztem. A közös hitünk, az Istenbe vetett bizalmunk és a férjem megnyugtató, erőt és biztosságot mutató magatartása azonban átsegített ezen a szakaszon.

 

– Milyen szolgálati területetek volt és van?

– Az iskoláink befejezése után Bózsvára költöztünk, ahonnan először a Telkibányán és Nyíriben lévő gyülekezetekben kellett szolgálnunk, majd a KERAK-ból való csatlakozásunk után Göncöt, Sátoraljaújhelyet és Szerencset is megkaptuk. Különleges helyzetben voltunk, hiszen 19 évig élhettünk Bózsván. Elméletben többször is felmerült a költözés gondolata a vezetőségben, aztán az Úrnak mégis más terve volt. 2019 őszétől viszont új lakhelyünk van, Mályiban élünk, Miklós lett a lelkész a Miskolc B gyülekezetben, Bükkszentkereszten, Izsófalván, Kazincbarcikán és Ózdon.

 

– Gyermekeitek milyen korúak és hányan vannak, mit tanulnak?

– Vivien 20 éves, a Miskolci Egyetemen gyógypedagógiát tanul, most elsőéves. Bálint 17 éves, Miskolcon, a Zeneművészeti Szakközépiskolában harsona-szakon most 11. osztályos, jövőre fog érettségizni. Veronika 15 éves, szintén Miskolcon tanul, egy evangélikus gimnáziumban pedagógia szakra jár. Sebestyén 14 éves, a helyi általános iskolában 8. osztályos. Épp most zajlik a felvételi eljárás, így még nem tudom, hogy szeptembertől hová megy. Nem igazán tudja még, hogy mi érdekli, mi szeretne lenni, ez egy kicsit nehéz időszak, de ahogy a testvéreinél is kialakult, biztos vagyok benne, hogy ő is megtalálja a maga útját.

 

– Miben tudod férjedet segíteni?

– Elsősorban abban, hogy igyekszem elég jó feleség és anya lenni, minél kevesebbet zsörtölődni. Aztán persze a szolgálatában is igyekszem aktívan részt venni, bár nekem a „háttérmunka” megy jobban. Szeretek az emberekkel beszélgetni, sokszor tapasztaltuk, hogy akik nem annyira közvetlenek, nekem talán jobban megnyílnak – így gyakran olyan jól kiegészítjük egymást.

 

– Mindig mosolyogni látunk, ki és hogyan ad erőt neked a mindennapi gondokban, a családban?

– Azt hiszem, hogy Isten megajándékozott engem egy alapvetően optimista, pozitív, nyitott személyiséggel. Emellett pedig már eddig is annyi, de annyi áldását élvezhettem, hogy képtelenség lenne hálátlannak, búskomornak lennem! Amióta az eszemet tudom, most már tisztán látom, hogy Ő vezetett, egyengette az utamat, és egészen biztos vagyok benne, hogy az életemben minden, de tényleg minden a lehető legjobban alakult. Az Úr adta az életemet, Ő adja minden naphoz az erőt, Ő mutatja meg, merre nézzek, merre haladjak, Ő adta a világ legjobb férjét és a legszuperebb gyerekeket nekem. Ha ezekre gondolok, akkor pedig mosolyra szalad a szám.

 

– Mit üzensz a mai lelkészfeleségeknek?

– Azt, hogy mindig haladjatok egy úton, szerintem ez a legfontosabb! Ha közös a cél, a feladat, akkor az akadályokat is könnyebben vesszük, jobban meg tudjuk érteni a férjünket, ezáltal hatékonyabban tudunk segíteni neki. Nem kell tökéletesebbnek lennünk, mint Isten bármely gyermekének, ha ezt a terhet le tudjuk rakni, máris könnyebbek lesznek a mindennapok.

Ha megengedtek egy ajánlást, akkor olvassátok el dr. Emerson Eggerichs: Szeretet és tisztelet című könyvét! Mi most olvassuk (a gyülekezetünkben férfi és női imakör is alakult ezzel kapcsolatban), és rengeteget tanulunk belőle. Hiszem, hogy akik a benne olvasottakat igyekeznek beépíteni a mindennapjaikba, azok házasságát különlegesen megáldja Isten, és a kapcsolatuk még mélyebb, bensőségesebb, szerelmesebb lesz.

 

Bodnár Zsóka
NSZO vezető

 

Hogyan imádkozzunk az utolsó napokban?

Nők Nemzetközi Imanapja, 2022. március 5.

A Női Szolgálatok Osztálya minden évben kiemelten kezeli ezt a napot. Nagyon fontos ez a nap, hiszen világszéles viszonylatban mi nők ilyenkor együttesen, közös imacélokat tárunk Isten elé. Az igazi egység akkor jön létre, amikor egy akarattal és őszinte szívvel imádkozunk.

Az idei imanapunk témája: Hogyan imádkozzunk az utolsó napokban?

A választ megtaláljuk a készített anyagban, amihez Power Pointos vetítés és szemináriumi anyag is készült.

A téma nagyon aktuális és fontos.

Az imanapi anyagot elküldtük a Női Szolgálatok Osztály vezetőinek és a lelkészeknek. Ugyanakkor letölthető az egyház „Szolgálat és küldetés” NSZO oldaláról is.

Ellen G. White tanácsa így szól: „Imádkozzatok, igen imádkozzatok, ahogy még soha, hogy ne tévesszenek meg benneteket Sátán mesterkedései, nehogy eluralkodjon rajtatok egy hanyag, óvatlan hiú szellem, amivel lelkiismeretetek megnyugtatására végzitek hitbéli kötelességeiteket” (BT 2. 1440).

A Női Szolgálatok Osztálya az imanapot, a Budapest-Terézvárosi Gyülekezetben tartja, amelyre szeretettel várunk mindenkit!

Kívánjuk, hogy legyen bőséges áldásban része mindenkinek ezen a napon!

1  - Nők Nemzetközi Imanapja Márc 5.
1 - Nők Nemzetközi Imanapja Márc 5.
1.-Nok-Nemzetkozi-imanapja-marc-5..docx
122,7 KiB
130 Downloads
Részletek
2  - Prédikáció - Diavetítés
2 - Prédikáció - Diavetítés
2.-Predikacio-diavetites.pptx
1,3 MiB
120 Downloads
Részletek
3  - Szeminárium - Diavetítés
3 - Szeminárium - Diavetítés
3.-Szeminarium-diavetites.pptx
10,6 MiB
108 Downloads
Részletek

Bodnár Zsóka
NSZO vezető