Címke alapú listázás: NSZO

Interjú Saját Jánosné Erzsikével

– Istenhitben nőttél fel, vagy megtérés útján találkoztál az Úrral?

– Gyermekkoromban a katolikus hitre neveltek szüleim, aztán jött a tinikor, amikor nem jártam templomba, nem gyakoroltam a hitet évekig. 1969-ben férjhez mentem, egy gyönyörű lányunk született. A boldogság nem tartott sokáig, 3 évi együttlét után férjem és apósom autóbalesetben elhunyt. Akkor tértem vissza a hithez, abban találtam megnyugvást. De ez a hit olyan volt, hogy amikor becsukódott mögöttem a templomajtó, ugyanúgy éltem a világi életemet, mint más, így utólag látom, hogy ez kettősség volt.

1992-ben a lányom járt Budapesten a Sion pünkösdi gyülekezetbe. A TV-ben épp akkor láttam egy interjút, hogy a fiatalokat bizonyos vallási közösség arra sarkallja, hogy hagyják el a családjukat és csatlakozzanak a csoporthoz. Anyai aggodalmam arra indított, hogy menjek el és nézzek utána, hogy hová jár. Az alkalom jó benyomást keltett bennem, akkor fedeztem fel, hogy az „Isten alakú űr” betöltetlen még nálam. Megérintett az emberek közvetlensége, szeretete, Jézus közelsége, amit addig nem tapasztaltam. Egy kevés ideig jártam a katolikus templomba és a Sion gyülekezetbe is egyszerre.

Sírva kértem Jézust, mutassa meg melyik utat járjam.

Végül a Sion gyülekezetbe járva döntöttem Jézus mellett, mert élő hitre jutottam és elfogadtam Jézust Megváltómnak. Itt bemerítkeztem, és ahol csak tudtam, bizonyságot tettem Isten szeretetéről.

2000-ben a gödöllői helyi újságban olvastam, hogy Doug Batchelor végidei próféciáról szóló műholdas előadássorozata lesz, melyre férjemmel eljártunk. A sorozat végére kitisztult előttem, hogy Isten „hitből hitbe” vezet, így újabb döntés következett életemben, a gödöllői gyülekezet tagja lettem.

– Iskolai tanulmányaidra, fiatalkori éveidre hogyan emlékszel vissza?

– Jó diák voltam, jó átlaggal, megtanultuk a tanítóinkat, nevelőinket tisztelni. Elég szerény fiatalságom volt, nagyon meg kellett gondolni, hogy meddig ér a takarónk, mivel apukám súlyos operáción esett át, és tovább nem tudott dolgozni. Így nem nagyon tudtam a közösségi életet gyakorolni, nem tudtam táborokba járni. Az otthoni munkálatokban kellett segédkezni testvéreimmel együtt.

– Hogyan ismerkedtél meg a férjeddel?

– Az első férjemmel, Györggyel, Budapesten az Orion gyárban, ahol egy osztályon dolgoztunk, én mint adminisztrátor, ő mint műszaki munkatárs. Ahogy telt az idő és jobban megismertük egymást, jöttek a randik, majd a házasság.

A második férjemmel, Jánossal, Érsekvadkerten (Nógrád megye) ismerkedtem meg, akkoriban ott laktunk. Az első férjem és apósom halála akkoriban „nagy” téma volt, nagyon nehéz időket éltünk át, nehéz volt feldolgozni.

Hála Istennek, aki nem hagyott magunkra!

János barátja volt férjemnek, aki egyre többször keresett fel, segített, amikor férfimunkára volt szükség… mígnem barátság alakult köztünk, majd házasságot kötöttünk, melyből egy fiunk született.

– Hogyan lett a banki ügyintézőből egyházi kollegina?

– Több munkahelyem volt. Amikor 50 évesen már 10 éve banknál dolgoztam, megelégeltem a nyomást, ami nap mint nap megterhelt. A sok tréning, amely a változások miatt kellett, a munkatársak között kialakult versenyszellem arra késztetett, hogy a helyzetet imában Isten elé vigyem: „Uram, ha lehetséges még egy utolsó munkahelyet ha kaphatnék, nagyon megörülnék neki, segítenél ebben?!”

2000-ben Szabó László testvérünk volt az uniónál a Globálmisszió vezetője. Már nem bírta egyedül a feladatok elvégzését, ezért imádkozott egy munkatársért. Egy alkalommal találkoztunk és Laci nekem szegezte a kérdést: „Erzsike, lenne kedved a Globálmissziónál dolgozni?”

Kértem egy kis időt a válaszadásra, imádkoztam. Amikor a Jézus élete c. könyvet olvastam, a sorok között egyszer csak azt olvastam, hallottam: „Az Adventista Egyházhoz menj!”

„Micsoda, hiszen ez nem szerepelhet a könyvben!” – gondoltam. Akkor értettem meg, hogy ez a Szentlélek hangja volt. A két ima összefutott Istennél, így lettünk munkatársak Lacival Isten szolgálatában.

– Hogyan kerültél később a REK-hez?

– Nem sok idő múlva már egészen jól ment az együttműködés, Isten megáldotta közös munkánkat. Akkoriban indult el a gyülekezetalapítási projekt, az otthoni OIKOS csoportok elindulása, a sok-sok országos képzés, melyek odafigyelést, pontosságot igényeltek, az évenkénti táborok szervezése. A fejlesztésnek köszönhetően lett a GM-ből REK, ahol a stúdiófelvételekből sok DVD, CD készült, melyek a testvéri közösségeket és egyéneket segítették missziós szolgálatukban.

Sokat köszönhetek Lacinak, aki bevezetett a szervezés rejtelmeibe.

– Jelentett-e számodra valami lelki töltetet az Adventista Egyháznál dolgozni a korábbi világi munkahelyeidhez képest?

– Minden munkahelyemen igyekeztem a legjobbat, legtöbbet tenni azért, hogy jó munkát végezzek. A munkatársaimmal is igyekeztem jó kapcsolatban lenni. De, hogy jelentett-e számomra lelki töltetet, amikor az egyháznál dolgoztam? Ez nem kérdés! Nap mint nap azzal foglalkozni, ami a cél – az Isten szolgálata! Ez volt életem legszebb időszaka, sosem néztem hány óra, indulni kéne haza, boldogan, örömmel végeztem el feladataimat.

Sok-sok áldás kísérte munkánkat, ismeretekben is gyarapodtam. Jó és áldásos volt Isten szolgálatában az emberek javára munkálkodni. Az évente megrendezett táborok – eleinte a Missziókonferencia, majd a Találkozás Jézussal tábor –, minden évben feltöltődve, áldásokkal gazdagon térhettünk vissza.

– Mint önkéntes, hogyan tevékenykedtél Isten művében? Utólag visszatekintve, hogy érzed, tudtál-e virágozni mint Isten kertjébe ültetett virág?

– Megtérésem óta van egy mottóm: „Ha nincs is társam, én követem Jézust!” Ez elkísér életem minden napján. Ahol csak megfordultam utazás, orvosi rendelő, kórház, egyéb összejövetel…, próbáltam az alkalmakat megragadni és Jézusról, az örömhírről beszélni. Részt vettem OIKOS csoportban, ahol megélhettük Isten szeretetét, az egymás iránti szeretetet, és a megmentő szeretet is tudtuk gyakorolni, hiszen voltak vendégek is. Ezzel kapcsolatban van egy nagyon kedves alkalom, amelyre mindig szívesen gondolok vissza.

Amikor tudattam a többiekkel, hogy műtét vár rám, én a középen térdeltem, a többiek körém gyűltek, testvérek, vendégek, még gyerekek is, imádkoztak értem, nagyon megható volt, könnyekkel küszködtem.

Hála Istennek, sikerült a műtét, egészséges vagyok. Nagyon nagy öröm számomra, amikor Isten kertjében egy munkatárs lehetek. Mindig látom magam előtt a gyönyörű, sokszínű mezei virágcsokrot, ilyenek a megmentendő lelkek is Isten szemében: szépek, csodálatosak, illatozók.

– Mely gyülekezetek voltak a szolgálati helyeid?

– Gödöllőn kezdtem. Isten ajándéka számomra a misszió, a bátorítás, a különféle szolgálatokban való részvétel. Szinte minden evangelizációs szolgálatban segítő kéz lehettem, jó beszélgetések voltak a vendégekkel.

A következő Kaposvár volt. Lányunk Kaposvártól 28 km-re lakik, egy erdőben, kicsi településen, oda költöztünk pár évre.

Gondolkodtam, imádkoztam, hogy Isten adjon újabb lehetőséget a misszióra. Nem sok idő után megkérdeztem lelkészünket, hogy lenne-e ereje, ideje, eljönni hetente erre a helyre?

Az igen válaszra elindítottunk egy bibliatanulmányozó csoportot, ahol 8-12 fő rendszeresen részt vett. Mi már elköltöztünk onnan, de hála Istennek, a csoport tovább működik, én is részt tudok venni tovább is online módon.

Dunaújvárosba 2017-ben költöztünk, ott egy kedves kis csoport van, ahol szintén be tudtam kapcsolódni a missziós tevékenységbe.

2021-ben újra Gödöllőre való költözésünk óta, az itteni gyülekezetet támogatom.

– Hogyan élted meg a nyugdíjas kort? Megviselt?

– Visszaemlékezve, az 50. életkor elérése viselt meg, a nyugdíjazást el tudtam fogadni. Az egyháznál megvan a lehetőség arra, hogy nyugdíjasként is tudtam tovább dolgozni, ami nagy lehetőség volt az átállásra. Először folytattam a REK-es munkát, majd a kiadóhoz kerültünk át, ahol a pénztárral is kibővült a feladatom. Meg kellett szoknom az új helyet, feladatot, de mint mindenben, Isten mindenkor a segítségünkre siet, nem hagy sosem magunkra.

– Jelenleg hogy telnek a hétköznapjaid? Mit gondolsz, lehet idős nőként is virágzó életet élni?

– Hogyan telnek? Csendes életet élünk. Magamban arra gondoltam, hogy ha elérjük a 65 éves kort, bejárjuk az országot. Sajnos ez csak álom maradt, ugyanis férjem 2011-ben stroke-ot kapott, hamarosan a munkát is abba kellett hagynom. Pár éve rosszabbodott az állapota és őt ápolom. Hiányzik a mozgalmasabb élet, feltettem a kérdést mennyei Atyámnak: „MIÉRT?”

Rá kellett jönnöm, hogy nagyon sok minden van még, amit a Szentléleknek ki kell formáljon bennem: türelem, jóság, szelídség, önzetlenség… – soroljam még? Bizony, amikor az indulat környékez, nagyon nagy szükségem van Jézus erejére.

Csodálatos Isten kezében lenni, hiszen ahogy nyesegeti a vadhajtásokat, fájdalmas ugyan, de „akik Istent szeretik, minden javukra van!” Hiszem, hogy ez az állapot is mindkettőnk javára van, sokkal jobban megtapasztalhatjuk Isten jelenlétét az életünkben, amikor segítő kezét nyújtja felénk, mint amikor minden „rendben” van.

Igen, lehet idős nőként is virágzó életet élni. „Még a vén korban is gyümölcsöznek; kövérek és zöldellők lesznek; Hogy hirdessék, hogy igazságos az Úr, az én kősziklám…” (Zsolt 92:15–16).

Idős nőként is lehetünk olyanok, mint a víz mellé ültetett fa, aminek levele nem hervad el, gyökere mélyen a vízbe nyúl, ahonnan az élet ereje származik. A mi forrásunk Jézus! Örülök, hogy jelenleg hetente egyszer részt tudok venni az aluljáró misszióban, itt is megtapasztaljuk Isten jelenlétét és áldásait. Istennél nincs nyugdíjaztatás, amíg lehelet van orrunkban, szolgálhatjuk Őt.

– Mi a titka az örökké tartó lelki fiatalságnak?

– Így idősen már tényszerűen tudom mondani, hogy a lelkünk, a szívünk nem öregszik. Ugyanaz, ami fiatalkorunkban, nem érzi az évek múlását. Isten azt mondja magáról: „Én vagyok a VAGYOK!” – jelen időben. Akik megtértünk, akik átéltük a szabadulás örömét, akik nem engedjük el Jézus kezét, akiknek élő reménysége Jézus visszajövetele és az örök élet, azok mindennap ezzel a belső örömmel élnek. A test elfárad, elhasználódik, hol itt, hol ott fáj, meggörnyed, de a lélek száll, mint a sasmadár, magasan, szabadon, Krisztusban elrejtőzve.

– Milyen bátorító szavakat üzensz azoknak a testvérnőknek, akik az Úr kertjében virágozni szeretnének?

– Válasszák ki a számukra legkedvesebb virágot és képzeljék el Isten kertjét, ahol  számtalan szebbnél szebb virág virít, és ez a virág is közte van. Hát nem boldogító és felemelő érzés ennek tudatában lenni, hogy én is ott virítok Isten csodálatos kertjében, és ő gyönyörködik minden egyes virágszálban, így bennem is? Sokszor köszönöm és dicséretet mondok Istennek, hogy Jézust megismerhettem, Sion legszebb rózsájának, gyönyörűséges Jézusnak mondhatom.

Ahogy az emmausi tanítványok szíve repesett Jézus jelenlétében, most én is ezt érzem az interjú végeztével. Öröm és hála van szívemben, hogy én is egy virágszál lehetek Isten kertjében. Nőként sok problémával, küzdelemmel nézünk szembe, de ha Jézussal járunk, kezét fogjuk, minden nehézségen át tud vezetni bennünket. Lehet, évekig tart a nehézség, de ez az örökkévalósághoz képest csak egy csettintés. A 121. zsoltár nekem, nekünk szól, Isten az erősségünk, bizton élhetjük életünk minden napját Jézus jelenlétében, a Szentlélek vezetésével! Jézus szereti a nőket, és mi is szeretjük Őt, jó eszközök lehetünk, meghosszabbított kezeiként és lábaiként, amire Lelke indít, arra boldogan, örömmel mondhatunk igent.

Szőllősyné Nagy Annamária
NSZO munkacsoporttag

Tettre kész, értelmes, családszerető hölgyet ismertem meg Magdi néni személyében, aki egyházunk székházában (Budapest, VI., Székely Bertalan utca 13. sz.) titkárnőként dolgozott és szinte egyedülálló volt az adminisztrátorok körében az idegen nyelv ismerete miatt hosszú éveken át. Szépen csengő hangjával – a Központi Kórus tagjaként – mindig hűségesen és pontosan végezte szolgálatát. Intelligenciája és protokollismerete figyelemfelkeltő még ma is. Megfontolt, értelmes beszéde lenyűgöző. Műveltségénél talán a szerénysége nagyobb, ami Istenbe vetett erős hitén alapul. Számára igazi feltöltődést jelent a gyülekezet, ahol lelkileg megnyugszik, békét talál, mert érzi Isten gondoskodó közelségét az életében.

Magunk között Szopkó Magdi néninek hívjuk őt és miközben kimondjuk a nevét, rögtön mély tiszteletet érzünk iránta. Ismerjük meg életét közelebbről, hadd legyen bátorítás a kitartása és élettapasztalata a kedves Olvasónak is!

– Tudom, a saját életemet csak a magaméhoz tudom mérni, többet értem el, vagy kevesebbet, mint a másik. Milyen értéket jelent számodra, hogy egyházunkban szolgáltál, mint titkárnő? Milyen eredményedre vagy a leghálásabb Istennek?

– Az életem egyik nehéz időszakában kerültem az egyházunk elnökségére. Egyedül, két kis gyermekkel, állás nélkül voltam. A testvérek között békében, szeretetben dolgozhattam. A szombatnap megünneplése természetes volt, pénteken délben hazamehettünk, hogy nyugodtan elkészülhessünk a szent szombatra.

Később, amikor nem dolgozhattam tovább az unió elnökségénél (létszámleépítés történt, állami rendelkezésre) bizony komoly gondot jelentett, hogy a szombat is munkanap volt. A Mindenható megsegített, hogy egy nagyvállalat vezérigazgatója és személyzeti osztályvezetője engedte a szombati nap munkáját hétköznapokon, túlórában ledolgozni.

Nagy öröm volt számomra, hogy később újra lehetőséget kaptam egyházunk elnökségén dolgozni. Bár a nagyvállalat nehezen engedett el, mégis megértették, hogy számomra mennyire fontos a testvérek közötti szolgálatteljesítés.

– Kinek a prédikációja kötötte le a figyelmedet legjobban fiatal korodban, és miért?

– Michnay László testvér prédikációja (Lk 17:20–37) volt az első, ami különösen megragadott. Amikor meghallgattam az igehirdetését, rögtön tudtam, hogy jó helyen vagyok.

Bajor László testvér igeszolgálatai felnyitották a szememet, ugyanis megértettem, hogy mi Isten akarata velünk, emberekkel. A nagy küzdelem megértése, Krisztusunk melletti elköteleződés innentől kezdve számomra egyértelmű volt.

Pechtol János testvér igen komoly, lelkeket megérintő prédikációit is nagy figyelemmel hallgattam. Úgy éreztem, mindig nekem szólt.

– Kérlek, beszélj egy kicsit a szüleidről és a családodról, a gyermekeidről!

– Egész korán egyedül maradtam édesanyámmal, aki gondos, jótékonykodó asszony volt, mindenkin segített, akin tudott. Az is igaz, hogy rajtunk is sokat segítettek a szomszédok, jó barátok, ismerősök. Sajnos a súlyos szívbeteg édesanyámat a második világháború alatt elveszítettem. Ekkor én már dolgoztam a Telefongyár adminisztrációján Zuglóban. Később megismertem a férjemet, és nagy örömünkre két szép gyermekkel (egy fiú, egy lány) áldott meg a Mindenható bennünket.

Az 50-es évek sajnos sok nehézséget jelentettek számunkra, férjemet meggyőződése miatt többször meghurcolták, ezért végül 1956-ban külföldre (Anglia) emigrált. Bár többször próbálkoztunk családegyesítési kérelemmel, a hatóság minden esetben elutasította kérésünket. Bele kellett törődnöm, hogy egyedül kell nevelnem a két gyermekemet. Férjem a távolból – kezdetben – igyekezett segíteni, de a szigorodó előírások egyre nehezebbé, végül lehetetlenné tették a támogatás gyakorlati megvalósítását. Fiam 1964-ben kijutott Angliába édesapjához, s később nem tért haza. Ezt követően Enikőt egyedül neveltem.

– A pihenés és az egyedüllét Istennel, a közösséggel, békével tölti el az embert. Melyik szombatnap maradt emlékezetes számodra?

– Életem legfontosabb napja, szombatnapja, 1956. március 26-a volt, amikor megkeresztelkedtem. Zarka Dénes testvér Jel 2:10 versével indított el a hívő élet útjára. Ez mind a mai napig vezérlő mondatom: „Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját.”

Még egy igen fontos szombatnap, amikor lányom (ma már nagymama) 1972. március 26-án megkeresztelkedett. Őt pedig Fehér János testvér Jel 3:5 versével tanácsolta: „Aki győz, az fehér ruhákba öltözik.”

Egész életemben a szombatnapok szolgáltak feltöltődéssel, a küzdelmeimet, a nehézségeket letettem az Úr lábához, erőt merítettem az igeszolgálatokból, lelkem felüdült a zeneszámok hallgatásával és a kórusban a személyes részvétellel.

– Az adventista közösség ismert vendégszeretetéről. Régebben gyakrabban hívták meg szombaton ebédre egymást a testvérek. Bizonyára a ti otthonotok is nyitott volt a testvérek előtt. Mi volt a legfinomabb étel, amit elfogyasztottál?

– Nagyon sok kedves emlék fűz azokhoz a szombatnapokhoz, ami az 50-es évek végén történt, amikor az unió elnökségén dolgoztam. A Székely Bertalan utcai kápolna utcai épületében folyt a misszióiskola kezdeti éveinek oktatása. Hartl Leó testvér, Lenk Lajos testvér, Koroknai László atyafi szigorú kézzel vezették a vidékről érkezett fiatalok képzését. Mi, az elnökségen dolgozó édesanyák, tudtuk, hogy a fiatal lelkésztanuló csapat tagjai mindig éhesek. Szombatnapokon hol Halász István testvér és felesége, Márti, hol Pechtol testvér leányai közül, akik férjnél voltak (Médi, Ibi), hol az én otthonom, hol Koroknai László testvér felesége és édesanyja traktálta az otthonról eljött fiatalokat. Ezek az áldott napok mindig imával kezdődtek, sokszor csak krumplileves jutott kis főzelékkel, vagy valamilyen tésztaféle főételként. De mindig hálaadással köszöntük, hogy mindenkinek jutott étel.

Mikor bennünket hívtak vidéki kórusszolgálatra, életemben először ettem nyírségi töltött káposztát, ami bizony nagyon finom volt.

– Az ember úgy talál magára, ha egy tágabb képet lát meg a világból. Volt-e alkalmad külföldre utazni?

– Én mindig inkább otthon szerettem lenni, egyébként is a külföldre menetel anyagi nehézségeket jelentett számomra abban az időben. Ezért örültem nagyon annak, hogy 1975-ben kijutottam Bécsbe a Generálkonferenciára. Eljutottam még Svájcba az adventista nőküldöttség tagjaként.

Kijutottam fiamhoz Angliába akkor, amikor első gyermeke született. És eljutottam Enikővel együtt Írországba, ahol a fiam a feleségével jelenleg él.

– Mi a legkedvesebb, egyházunkhoz kapcsolódó emléked?

– Kedves emlék számomra a szombatiskolai leckék tananyagának, Ellen G. White testvérnő írásainak fordítása, gépelése, stencilezése és állami engedéllyel történő terjesztése. Igazi nyomdai hőskor volt ez az 50-es évek vége felé, amire azért került sor, mert az egyházunk nyomdáját a hatóság bezáratta.

– Valószínűleg sokaknak segítettél a hit útjára lépni, és a lelki életben járni. Van-e olyan történeted, amit őrzöl magadban, és úgy érzed, szívesen megosztanád az olvasókkal?

– A gyermekparalízis hazai járványa idején, az ötvenes évek táján, a szomszédunkban lakó család egyik tagja kisgyermekként súlyos bénulást szenvedett. Igazi próbatétel volt az ellátása, sajnos a család nem sokat segített, így a lehetőségeim szerint igyekeztem az édesanyát és a beteg kisgyermeket segíteni. Nagy öröm volt számomra, hogy az édesanyja és később felnőttkorában a leánya is hívő útra lépett és a gyülekezetünkhöz csatlakozott.

– Mi volt a legnagyobb álmod, kérésed Istentől, ami megvalósult?

– Mint minden szülőnek, nekem is első helyen az volt a kérésem, hogy gyermekeim becsületes, rendes emberek legyenek. Ez teljes mértékben megvalósult. Fiam – bár távol Magyarországtól – becsületes munkával keresi kenyerét és tartja el a családját. Nagyon örülünk annak, hogy időnként már haza is tud látogatni. Enikő elvégezte az orvosi egyetemet, belgyógyászként dolgozott sokáig, majd háziorvosi munkakört látott el egészen nyugdíjazásáig. Férjét is a munkahelyén ismerte meg, két gyermekük született (Ágnes, Ádám), akik mára már felnőttek, szintén orvosok, házastársuk is szakmabeli, szóval a tágabb családban mindenki orvosként dolgozott/dolgozik. Enikő férje még aktív, Enikő főállásban már „csak” nagymama. Nagy szükség van erre, miután az unokák (nekem dédunokák) száma az elmúlt évben öt főre (3 fiú, 2 leány) emelkedett.

– Mit üzensz a testvérnőknek, az olvasóknak?

– Minden testvéremnek üzenem Zsoltárok könyve első fejezetének szavait: „Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók székében nem ül; Hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az Ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal. És olyan lesz, mint a folyó vizek mellé ültetett fa, amely ideje korán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el, és minden munkájában jó szerencsés lészen” (1–3. vers).

Köszönöm a beszélgetést. Kívánunk további sok erőt és jó egészséget, Isten áldását Magdi néni és kedves családja életére!

Tokics Marika
NSZO munkacsoporttag

„Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.”
(Reményik Sándor)

Kedves Olvasó! Egy olyan nő életét szeretném bemutatni, aki kedves és elfogadó személyiségével hűségesen szolgálta Istent, férje oldalán. Oláhné Horváth Melinda neve a gyülekezetet látogatók számára ismerős lehet, szeretetet vált ki azokból az emberekből, akik munkájuk során kapcsolatban állhattak vele.

– Kedves Melinda, mesélj a gyermekkorodról, szüleidről és arról, hogy milyen családban nőttél fel?

– 1960-ban születtem Győrben. Azóta is itt élünk és szolgálunk Istennek. Szüleim egyszerű emberek voltak. Apám kis műhelyében férfiszabómesterként dolgozott, édesanyám, mint varrónő segítette munkáját. Szerényen éltünk, de nem szenvedtünk hiányt semmiben bátyámmal, aki négy évvel idősebb nálam. A hétköznapi, becsületes emberek életét éltük. Vallási kérdések nem igazán foglalkoztattak minket, bár mint amolyan átlag katolikusok, jártunk templomba.

– Hol végezted tanulmányaidat, milyen pályára készültél?

– Szorgalmas, jó gyerek voltam, igyekeztem mindig minden leckémet megtanulni. Kislány koromban sokszor szerettem otthon „boltost” játszani, talán ezért kerültem egy közgazdasági és pénzügyi szakközépiskolába. Itt már az első évben kiderült, hogy ez nem az én utam. De akkor vajon merre induljak el? Még érettségihez közeledve sem tudtam. Végül a Győri Tanítóképző Főiskolára adtam be a jelentkezésemet. A felvételire már nem került sor, ugyanis leendő sógornőm hívott, hogy nézzem meg az óvodájukat, ahol dolgozik. Nagyon húzódoztam, de végül elmentem. Egy napot töltöttem ott, és teljesen elvarázsolt az a világ. 1979 augusztus elsejével kezdtem el a munkát, és 43 év után, ez év szeptemberében tettem le. A Soproni Óvónőképző Intézetben munka mellett, levelező tagozaton szereztem diplomát. Tudom, hogy kevesen mondhatják el: az első munkahelyükről mehettek nyugdíjba. Nem fárasztott a munka, remek kolléganőim voltak, a gyermekek pedig bearanyozták a mindennapjaimat. Isten már akkor vezetett, mikor még nem is tudtam róla. Nagyon hálás vagyok ezért neki.

Amikor később, a kilencvenes évek elején kezdtünk szombatot ünnepelni, ezt a vezetőim és a munkatársaim könnyen elfogadták, mert látták, hogy ez nekem fontos. Sokszor év elején még ők figyelmeztettek, hogy tegyek félre szabadságot a szombati munkanapokra. Az étkezéssel kapcsolatban szintén megértőek voltak. Nyilván, ha a „háttérben” Isten nem munkálkodik, ez nem így történik, de Ő nagyon jó volt hozzám.

– Milyen módon készített fel Isten, hogy vele szorosabb kapcsolatba kerülhess?

– A versek, a szépirodalom végigkísérte életemet. A Teremtő adott tiszta, érthető beszédet, jó orgánumot és sok-sok lehetőséget és sikeres szerepléseket. 16 évesen egy megnyert prózamondó verseny után megkeresett egy ismert, győri amatőr színjátszó csoport vezetője, hogy csatlakozzam a társulathoz. Az én csendes, visszafogott életem hirtelen kiszínesedett. Sokfelé jártunk, még Monacóban is tapsoltak nekünk az Amatőr Színjátszók Világfesztiválján. Úgy vélem, ez az amatőr „előadóművészi” gyakorlat, a valamilyen közösséghez tartozás, (még ha ez nem is vallási közösség,) később természetesebbé tették a gyülekezeti életben való részvételemet.

– Hol ismerkedtél meg férjeddel? Mesélj a közös életetekről!

– Férjemmel, Oláh Lászlóval egy szavalóversenyen ismerkedtünk meg. Ő egy nyolcgyermekes családban nőtt fel, ahol a katolikus hitet nagyon aktívan élték meg. Később a győri bencés gimnáziumban érettségizett, majd édesapja nyomába lépve órásmester lett. Egyébként a versmondás szeretetét is tőle tanulta. A versmondás, az időnkénti közös fellépések, a szép, a nemes értékek közlésének vágya már a megtérésünk előtt is jellemezte életszemléletünket. Mikor már házasok voltunk, évekig rendszeresen jártunk „hivatalosan”, a városházára esküvőkön verseket előadni, ezzel is ünnepélyesebbé téve az alkalmakat.

Egyébként 1980-ban tartottuk a páros esküvőnket a már említett sógornőmmel és férjével. Idén nyáron volt a 42. házassági évfordulónk. Közös életünket is a nyugalom, harmónia és biztonság jellemezte. Két fiúnk született, akik most 37 és 39 évesek. Nagy örömünkre megtalálták a hozzájuk illő társat. Az ő életükben valóra vált Isten ígérete: „…szerzek néki segítő társat, hozzá illőt” (1Móz 2:18). A kisebbik 7 éve Stockholmban él feleségével és kétéves kis unokánkkal, Brúnóval. Idősebb gyermekünk kislánya, a 3 hónapos Nóra itt lakik a közelünkben. Nagyon sok örömünk van fiaink családjában, érezzük és tapasztaljuk, hogy tisztelnek, szeretnek bennünket.

– Hogyan kerültetek az adventista közösségbe?

– Laci találkozott az utcán könyvet árusító adventistákkal, akik kérésünkre, nagyon készségesen beszerezték nekünk Maria Treben gyógyfüves könyvét. Nagyon érdekelt minket a természetgyógyászat. Gyakran látogattunk ilyen témájú előadásokat. Ezt az is indokolta, hogy szüleimet korán elveszítettem. Édesanyám rákban, édesapám szívinfarktusban halt meg. A megelőzés miatt kerestük az egészséges életmód lehetőségeit, ezért előbb ismertük meg és gyakoroltuk a reformtáplálkozást, minthogy a Bibliát egyáltalán kezükbe vettük volna. 27 éve daráljuk itthon a tönkölybúzát és sütjük a teljes kiőrlésű kenyerünket. Kezdettől fogva naponta friss ételt főzök, keresztségünk óta vegetáriánusok vagyunk. Fő közlekedési eszközöm a kerékpár, de kedveljük a nagy sétákat is.

De szerepe volt ebben a versmondásunknak is. Laci egyik nővére zongoraművész volt, így az ő koncertjein rendszeresen adtunk elő. Közben más, győri zenészek koncertjein is szerepeltünk. Egy alkalommal a Győri Zenei Műhely egy nagyszabású koncertre készült, de még nem találtak előadót az Ószövetség igéinek megszólaltatásához. A műhely zenészei között volt egy adventista házaspár. Ők kérdezték férjemet, hogy elvállalná-e. A beleegyezése után az illető felajánlott az értő tolmácsolás érdekében egy kis bibliai beszélgetést. Hosszú, tartalmas eszmecsere indult el kettőjük között, hiszen Lacinak akkor még alig volt ismerete a Szentírásról. Egyébként a fent említett műsorral a Filharmónia szervezésében bejárták Észak–Dunántúlt. Ezt követően Szabó Attila evangelizációs előadásain férjem mondta a verseket, irodalmi idézeteket éveken keresztül. Rövid idő elteltével én is ezeket hallgattam, és nem tudtam betelni velük. Megnyílt előttem egy addig ismeretlen világ.

1991-ben mentünk az első bózsvai Bibliatáborba. Emlékszem, az éjszakába nyúló beszélgetésekre, a hatalmas élményre, ahogy kezdtük megismerni Jézust, mint személyes Megváltónkat. Életünkben megélt tapasztalat lett ez az ige: „És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem” (Jer 29:13). Ezt követően két év múlva együtt keresztelkedtünk meg Zugligetben. Férjem 1996-tól lelkészként szolgált. Szombatonként többször el is kísértem, de hét közben is fontosnak tartottam, hogy nyugodt hátteret biztosítsak számára.

– Milyen szolgálatot végeztetek?

– A versmondás ma is a szolgálataim közül az egyik legkedvesebb, továbbá az egészséges életmód bemutatása is szívügyem maradt. Sok gyülekezeti esküvőn mondtuk el az Énekek Éneke rövidített változatát. Számtalan ételbemutatót tartottam óvodákban, evangelizációs előadásokon. Gyülekezetünkben évekig tanítottam a gyerekeket, és nyaranta gyermektanítást vállaltam a bibliatáborokban. Jelenleg szombatiskola–tanító, diakónusvezető vagyok, és férjemmel a könyvek árusításával kapcsolatos feladatokat is igyekszünk ellátni.

– A nehézségek között mi adott újra és újra erőt?

– Szervezetem gyenge pontja a tüdőm. Ötször volt tüdőgyulladásom. 2015-ben különösen megpróbált engem és egész családomat. 32 napig nem ment le a lázam. Kiváló orvosaim is nehezen derítették ki ezt a ritka, gombás eredetű fertőzést. Fél évig tartottak táppénzen. Hát… nem jó betegnek lenni, de az Istennel megélt számtalan tapasztalatom felbecsülhetetlen. Nagyon közel kerültem hozzá, és igen hálás vagyok a teljes gyógyulásért. Sokszor imádkoztam ezekkel a szavakkal: „Gyógyíts meg engem Uram, hogy meggyógyuljak, szabadíts meg engem, hogy megszabaduljak, mert te vagy az én dicsekedésem!” (Jer 17:14). Hálás voltam azoknak, akik ebben az időszakban imájukkal támogattak engem.

Ebben az időben történt az egyházhoz való csatlakozásunk: 2015. június 6-án. Az elmúlt 7 év során itt is sok kedves, istenfélő testvért ismertem meg. Közösen szervezzük a programokat, keressük a lehetőségeket. Azt gondolom, úgy segíthetek környezetemen, ha becsületesen vívom saját hitharcomat. A békét nem a gondok hiánya, hanem Isten jelenléte adja. Ebben az időben legfontosabb feladatunk az, hogy mutassuk be Krisztust az embereknek, és engedjük, hogy Ő gyógyító szeretetével magához vonzza őket. Goethe szavait én is magaménak vallom: „A tökéletesség az égiek mértéke, az emberé az arra való törekvés.”

– Milyen bátorítást mondanál azoknak, akik olvassák ezt az interjút?

– Ezzel az igével szeretném megszólítani őket: „Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért” (Zsolt 107:15).

Kedves Melinda, nagyon köszönöm, hogy bepillantást engedtél életed történetébe. Kívánok nagyok sok áldást az életedre, hogy minél tovább ilyen hűségesen szolgálhasd Istent!

Tonhaizer Anikó

NSZO munkacsapattag

Szikrázó napsütéses őszi délután volt, amikor meglátogattam Oláh Károlyné Ilikét egy 11. kerületi idősek otthonában. Mosolyogva fogad: „Már megtettem a körömet” – mondja. Hiszen mindennap igyekszik sok időt tölteni és sétálni a friss levegőn. Bejárjuk a virágoskertet, majd egy napsütötte padon beszélgetünk a tuják és a rózsabokrok társaságában. Ili nénit még gyermekkoromból ismerem, hiszen a Nagy Ignác utcai gyülekezetbe jártunk mi is a családommal.

– Kedves Ilike! Mi még a régi „B” gyülekezetből ismerjük egymást. Említetted, hogy édesanyámmal munkatársak is voltatok.

– Igen a Képcsarnok Vállalatnál dolgoztunk együtt. Jó érzés volt, hogy nem voltam egyedül, hogy egy hittestvérrel dolgozhattam együtt.

– Örültem, hogy láttalak az úrvacsorán.

– Nagyon örültem, hogy Imre felajánlotta a segítségét, neki nem nagy kitérő, hogy erre kanyarodjon szombatonként.

– Hogy vagy, hogy telnek a napjaid?

– Elég változóan vagyok. Vannak jó napok és vannak rosszabbak. Az utóbbiak általában abból adódnak, hogy az ember hiányolja a megszokott otthoni dolgait, hiányolja a családtagjait. Vannak jó napok, amikor sikerül embereket megismerni, én eléggé barátkozó típus vagyok, sok beszélgetőtársam van, és mindig találok valami elfoglaltságot. Azt nagyon nehéz feldolgozni, hogy eljön az ember otthonról. Itt is jól érzem magam, de ez nem ugyanaz. Péntek délután általában hazavisz Ingrid és vasárnap délután jövök vissza. Közel van a lakásom, amit fenntartottam, de látom, hogy nem nagyon lesz más lehetőség, fel kell adni dolgokat és meg kell szokni az itteni helyzetet, ki kell építeni kapcsolatokat. Még nagyon az elején vagyok, most rázódom bele.

– Most repüljünk kicsit vissza az időben. Van-e olyan gyermekkori emléked, ami meghatározó volt és ami kihatással volt az életedre? Úgy tudom adventista családban nőttél fel. Mennyiben határozta meg ez a gyermekkorodat?

– Igen, az édesanyám, édesapám testvére, meg a nagymamám volt adventista. Ebben a furcsa háromszögben nőttem fel, egy vidéki kis faluban Csongrád megyében, Szegváron, ahol volt egy 10-15 tagból álló kis gyülekezet, ahova rendszeresen jártam a nagymamámmal és a nagynénémmel együtt. Szerettem ezt a kis gyülekezetet, nagyon jó hangulat és légkör vett körül. Farkas Dánielnek hívták a lelkészünket. Családon belül soha nem volt probléma a vallási hovatartozás miatt. Nyugodt és kiegyensúlyozott családból tudtam elindulni és azt is vittem magammal. Középiskolásként a Szentesi Gyülekezetbe jártam, mivel ott volt a kollégium és ott részt vettem a gyülekezeti szolgálatokban is. Nagyon szép emlékeim vannak ebből az időszakból is. 1957-ben végeztem a Közgazdasági Technikumban Szentesen. Mivel álláshiány volt, én egy nagy kanyarral Budapestre jöttem. Isten csodálatos gondviselésének a következtében édesanyám is feljött Pestre, és a lakáskérdés is megoldódott.

– Hogy ismerkedtetek meg Karcsi bácsival? Hogy indult a közös szolgálat? Hol töltöttétek az első éveket?

– Amikor felkerültem Pestre a Nagy Ignác utcai gyülekezetbe kezdtem járni, itt ismerkedtem meg egy új lelkésszel, akit akkor helyeztek oda: Oláh Károlynak hívták. Mielőtt összeházasodtunk volna elhelyezték Debrecenbe. Úgy döntöttem, hogy követem őt a szolgálatban. Összeházasodtunk, és az első közös éveinket már Debrecenben töltöttük. Ott indult a házasságunk és a szolgálatunk is. Egy csodálatos, áldott gyülekezetet kaptunk, ahol nagy szeretettel fogadtak. Igen emlékezetes hét évet töltöttünk itt. Ebben az időszakban született Ingrid is. Hatalmas körzet tartozott hozzánk: Nyíregyháza, Tunyogmatolcs, Debrecen, Hajdúszoboszló. Nagyon szép és eredményes évek voltak ezek.

Munkalehetőség híján varrogatni kezdtem. Először csak kis gyerekruhákat, aztán már a szomszédasszonynak, a barátoknak, ismerősöknek is, és szép lassan mellékfoglalkozásom lett a varrás. Anyósom már a kilencvenes éveiben járt, betegeskedett, őt is segítettük. Nehéz, de nagyon szép és eredményes évek voltak azok, Debrecenben.

– Úgy tudom, férjed vezető tisztséget töltött be az egyházban. Milyen volt ez az időszak és te hogyan élted meg, mint lelkészfeleség?

– Mikor visszakerültünk Budapestre és jöttek a választások, uniópénztárosnak választották. Mozgalmas időszak volt. Állandó távollét, sok utazással. Nehéz volt, Ingridnek is hiányzott az apukája.

– Úgy tudom, Te is aktívan szolgáltál a gyülekezetben. Milyen tisztséget láttál el a Nagy Ignác utcai gyülekezetben?

– Pénztáros és diakónus voltam hosszú évtizedeken keresztül.

– Volt-e olyan időszak az életetekben, ami különösen nehéz volt, hogyan élted meg, mint lelkészfeleség?

– Talán az volt a legnehezebb időszak, amikor Ingrid még nagyon kicsi volt. Sokat voltam egyedül, mert Károly sokat úton volt; távoli, a román határhoz közel eső kis gyülekezetekbe ment. Ilyenkor mindig több napra ment, és több gyülekezetet is bejárt. Ez egy nagyon nehéz időszak volt, hiszen Ingrid is kicsi volt még.

Pest pedig az állandó készenlét időszaka volt. A háttér biztosítása, ugyanakkor ott volt édesanyám, akit akkoriban műtöttek. Lelkileg nagyon nagy segítség volt a család, nagyon összetartó család volt a mienk, különösen édesanyám, aki mindig ott volt, amikor nagy szükségem volt rá.

Az egész életemet végigkísérte az, hogy a testvéri szeretetet éreztem, különösen Debrecenben. Ha valami problémánk volt, valaki a gyülekezetből biztos, hogy ott volt és megkérdezte: „Miben segíthetek?”

– A szakadás időszaka az egyházban különösen nehéz időszak volt. Te, hogy élted ezt meg mint lelkészfeleség?

– Nehéz volt, különösen a debreceni barátainknál. Mikor megbillent az egyensúly, akkor Karcsi ment le és próbált segíteni, ment tüzet oltani. Hála Istennek ezek a barátságok megmaradtak az egyházban.

– Mit szólsz ahhoz, hogy mintegy hat éve nagyon sokan a kiszakadt testvérek közül a visszatérés mellett döntöttek?

– Magyon örültem neki, és mindig úgy gondoltam, hogy nekünk az a dolgunk, hogy türelemmel viseljük ezt a helyzetet, és ne akarjunk ítélkezni. Legyünk türelmesek, és Isten majd elrendezi a dolgokat úgy, ahogy az a legjobb lesz. Én mindig azon a véleményen voltam gyülekezeti ügyekben is, hogy talán egy kicsit mindig érdemes várni és türelemmel lenni, és meghallani a belső hangot, mert lehet, hogy az a jó megoldás. Én nem szeretek rögtön véleményt mondani és ítélkezni.

– Emlékszem Ingridre a gyermekkoromból. Mindig énekelt a gyülekezet kórusában. Ennyi év után hadd kérdezzem meg, miért pont Ingridnek neveztétek el? Nagyon szép és különleges név, viszont nem túl gyakori. Miért esett erre a választásotok?

– Igen ennek története van. Amikor Dallasban voltunk a generálkonferenciai ülésen, összetalálkoztunk régi barátainkkal is, egy szlovák házaspárral. Nekik volt egy Ingrid nevű, szőke, kék szemű kislányuk. Nagyon különleges, okos kislány volt, és akkor elhatároztam, ha nekem lányom lesz, Ő is Ingrid lesz. Mikor aztán lányom született, ő is szőke lett és kék szemű, és természetesen csak Ingrid lehetett. Később, mikor Ingrid nagyobb lett, megkérdeztük tőle, hogy szeretne- e másik nevet is, de neki nem kellett másik, szerette ezt a nevet.

– Már évek óta egyedül élsz. Hogyan tudtad feldolgozni férjed elvesztését?

– A halála előtt hosszan betegeskedett. Eleinte otthon ápoltuk, aztán kórházba került. Szerencsére nagyon jó helyet sikerült találni az Amerikai úton. Ez is egy hosszú időszak volt… Köztünk nagy volt a korkülönbség, de ebből soha nem volt probléma, a gyermeknevelés tekintetében sem.

– Hogy tudnád tanácsolni az egyedülálló özvegyeket? Mivel tudnád bátorítani azokat, akik elvesztették a férjüket?

– Én azt mondom, hogy nem szabad rágódni, hogy mi lett volna, ha… Mindig, ami van a mindennapokban, végiggondolva egyedül kell megoldani, nem szabad hagyni az embernek magát, hogy elbizonytalanodjon. A hit átsegít ezen az időszakon is. Mikor egyedül maradtunk Ingriddel, szerencsére mindent meg tudtunk beszélni, és ez nagyon sokat jelentett. Nehéz helyzetekben mindig eszembe jutott, hogy Karcsi mit mondana erre. Sokszor elbizonytalanodik az ember, de amikor Ingridnek segítettem különböző dolgokban, az rám is jó hatással volt.

– Az életünkben nemcsak szomorú időszakok vannak. Fel tudnál eleveníteni olyan eseményt, ami különösen boldoggá tett, amiért a mai napig hálás vagy?

– Nekem az életem legnagyobb élménye a Dallasi világkonferencia volt, hogy ott lehettem. Most az otthonban is volt alkalmam felidézni ezeket az emlékeket. Lelkileg is nagyon felemelő volt, emlékszem egy lelkészre, akinek az üzenete nagyon megragadott. A türelemről és a szeretetről beszélt… Ez az élmény végigkísérte az egész életemet.

– Visszatérve a jelenbe, milyen útravalót tudnál adni a most induló házasoknak, különösen a lelkészfeleségeknek?

– Nagyon sok türelmet kívánok. Megpróbálni megérteni a lehetetlent, mert sokszor számunkra ott a háttérben, nagyon sok probléma adódhat. A saját életemből is kiindulva azt mondhatom, hogy a családi életen belül is abból lehet a legnagyobb probléma, ha valaki elveszti a türelmét. Valakivel egyszer beszélgettem erről és megkérdeztem, hogy mivel csendesíti le magát, amikor nagyon ideges. Azt felelte, hogy nem kezd bele a perpatvarba, hanem magában elkezd szépen számolni. Ezt én is megtapasztaltam. Ha először gondolkodunk és csendeben vagyunk, számolunk magunkban, sokkal több mindent elérhetünk. Itt az otthonban is vannak néha olyan helyzetek, amikor el kell kezdeni számolni az embernek magában, és tényleg működik. Nem maga a számolás a lényeg, de el kell jutni oda, hogy a belső kontroll kialakuljon bennünk. Úgy gondolom, hogy a türelem és az állhatatosság az, amire a mostani időben a legnagyobb szükségünk van.

Szabó Tímea
NSZO munkacsoporttag