AdventInfo

Kiss Jánosné Jolika Cikksorozatunk célja, hogy minél több idős lelkészfeleség élettörténetét megismerjük, élettapasztalataikból erőt merítsünk. Jolika örömmel osztja meg kérésünkre történeteit. – Milyen családból származol, adventisták voltak a szüleid? – Hála a jó Istennek, hogy adventista szülői nevelésben volt részem. Példájukat látva, nem volt nehéz döntés a hitelveink elfogadása, a keresztségre való felkészülés, amit 16 éves koromban történt. Itt megemlítek egy gyermekkori történetet. Én kis elsős voltam, Vera, a testvérem harmadikos volt, amikor apukánk azt mondta: „Minden egyes zsoltár megtanulásáért kaptok egy-egy pengőt.” (Akkor ez volt a fizetőeszköz.) Mikor már néhány zsoltárt könyv nélkül tudtunk, pengőinket az asztalra raktuk. Ezek a pengők az asztalon véletlenül összekeveredtek, de a fejünkben is valami hasonló történt. Vera nekem ugrott, és a karomba csípett, meg a bőrömön is csavart egyet-kettőt. Nagyon fájt! Én meg az éles körmömmel az ő karján húztam egy csíkot. Egyik-másik csíkból kiserkent a vér. Ő ordítva rohant anyukához, hogy mit tettem vele. Erre előkerült a kis vékony vessző, és néhány sujtás érte a lábamat. Vera nem kapott ki, mert a csípés csak másnap volt kék- zöld. De azért velem sírt, hogy ne bántson anyukám, én meg kiabáltam, hogy: „Szeretlek, nagyon szeretlek anyukám!”. A sebek már rég begyógyultak, már nem fájnak, de a Pengő még mindig visszacseng (lásd Péld 22:6)!   – Hol és hogyan ismerkedtél meg a férjeddel? – 20 éves koromban ismerkedtem meg „Kiss bácsival”, lelkész, grafikus és festőművésszel. Kérdezte, hogy ülnék-e modellt? Igent mondtam. Ekkor súgta a fülembe, hogy szeret, és adott egy puszit a homlokomra. Így kezdődött a mélyebb kapcsolat. 10 évig leveleztünk. Munkahely miatt Budapestre kerültem dolgozni. Ócsai József lelkész sógoroméknál laktam Rákoscsabán. Kiss János az uniónál dolgozott titkárként. Gyakran találkoztunk, esténként a munkahelyemre jött és hazakísért. Sokat vívódott szegény, mert az Úr Jézust és az Ő művét nagyon szerette, és engem is. Sokszor elbúcsúztunk egymástól, hogy nem találkozunk…, nem akart senkit sem megbotránkoztatni. De továbbra is gondolkodtunk. Egyszer elmentünk a kerepesi temetőbe. Ott leültünk egy gyönyörű „Édesanyám” nevű szobor sírkövére. Az ölembe hajtotta a fejét, és telesírt egy zsebkendőt. Ezt az értékes vásznat elkértem, és ma is relikviaként őrzöm. Végül döntött, és az Egyháztanács  áldását adta ránk. 1963. január 26-án volt az esküvőnk az Óbudai Gyülekezetben. 1973. január 26-án, házasságunk 10. évfordulóján született a legdrágább ajándékunk Éva, akit az Úrnak neveltünk.   – Milyen tapasztalataid voltak mint lelkészfeleség? – János egy fiatal házaspárt készített keresztségre akiknek mi ketten voltunk a lelkigondozói. Gyakran látogattuk őket közösen is és külön-külön is. Később megélhetési gondjaik voltak és elvállaltam a látogatásukat. Emlékszem, nagyon fájt a fejem és nem lehetett halogatni a látogatást, ezért megkérdeztem Jánost, hogy ilyen esetben mit lehet mondani. Imádkoztunk és ilyen szavakkal bátorított: „Majd megadja az Úr, hogy mit kell mondani.” Ez a család már a szakítás szélén volt. Az Úr valóban megadta, hogy mit kell mondanom, a család pedig egyben maradt, és a gondjaik is megoldódtak. Sokszor voltam az Úr eszköze. Volt olyan időszak, amikor külföldről semmilyen iratot nem volt szabad az országba behozni, így szombatiskolai tanulmányt sem. Ezért az Unióbizottság Jánost kérte meg, hogy készítsen tanulmányt. Ő fogalmazta meg, én gépeltem le. Amikor a lányunk még kicsi volt, nem mentem a férjemmel azokba a gyülekezetekbe, ahol ő szolgált. De amikor már karonülő volt, más gyülekezetbe is mentünk, ahol szeretettel fogadtak minket. Budai Anna, a „B” gyülekezet tagja egy verset is írt nekem „Szeretett Kiss testvérnőnk” címmel.   – Milyen nehézségeitek voltak? – Voltak kihívások, de ezekre sem én, sem János nem reagáltunk. Olyannak vettünk mindenkit, amilyen.   – Milyen emlékezetes örömöd volt? – A legnagyobb örömünk az volt, amikor Jézusról bizonyságot tehettünk. A lehetőség adva volt, mert olyan társaságban forgolódtunk, ahol ezt megtehettük. A szomszédomban például hosszú ideig ápoltam és etettem egy súlyos beteget, szeretetből. Mikor már senkit sem ismert meg, megkérdeztem: „Megismersz, Jutka?” Ő erre így felelt: „Nem tudom ki vagy, de az, aki szeret.” Gondolkodóba ejtett ez a mondat. Hogy van az, amikor az emlékezetből minden kiesik, de a szeretet megmarad?! A család a temetési beszéddel engem kért meg, megadva az alapgondolatot, hogy a szeretetről mondjak sokat. A másokért való élést, a szeretetet a férjemtől tanultam meg, mert ezt tartotta a legfontosabbnak.   – Mit tanácsolsz a mai lelkészfeleségeknek? – Minden lelkészfeleségnek, testvérnőnek ez lenne a tanácsom: a gyakorlatban valósítsuk meg 1Korinthus 13. szerinti szeretetet, mely soha nem múlik el.   Bodnár Zsóka Női Szolgálatok Osztálya