Bejegyzés

Női Szolgálatok Osztályának programajánlója

Olvassuk együtt!

Folytatjuk a Tapasztalatok és látomások c. könyv közös olvasását. Május hónapban a következő fejezeteket olvassuk: Függelék 109–112-ig.

Vezessünk olvasónaplót, jegyezzük fel gondolatainkat és kérdéseinket!

Imareggeli

A Női szolgálatok Osztálya a következő imareggelit május 2-án, vasárnap 8 órától 9 óráig tartja. Közösen olvassuk a Jézushoz vezető út c. könyvet. Megosztjuk gondolatainkat és együtt imádkozunk. Szeretettel várunk minden kedves részvevőt!

Részvételi szándékot a tmaria@adventista.hu e-mail címen kérjük jelezni! Így el tudjuk küldeni a linket, aminek segítségével tudtok csatlakozni.

Tapasztalatokat várunk…

az Adventista Nők a Nőkért Facebook-oldalunkra. Kérjük, hogy röviden megfogalmazva írjátok meg a veletek történt tapasztalataitokat. A beküldési cím: Szabó Zsuzsa, sz.h.zsuzsa@gmail.com, ill. Hegyes-Horváth Csilla, hegyescsilla@gmail.com.

A megosztott öröm dupla öröm!

 

 

Bodnár Zsóka
Női Szolgálatok Osztálya

Virágzó nők Isten kertjében

„Derék asszonyt kicsoda találhat? Mert ennek ára sokkal felülhaladja az igazgyöngyöket” (Péld 31:10).

Cikksorozatunk következő lelkészfelesége Körmöczi Marika.

 

– Milyen családból származol, adventisták voltak a szüleid?

– Háromgyermekes család elsőszülötteként, 1956 tavaszán, Szabadkán láttam meg a napvilágot. Öcsém két évvel később született, húgom 1966-ban. Édesanyám hívő adventistaként nevelt minket, édesapám nyugdíjazása után tért vissza az egyházba. Testvéreim, családtagjaikkal együtt az Urat szolgálják.

Gyermekkoromban szombatonként a szabadkai adventista gyülekezetbe jártunk. Egyetlen alkalmat sem mulasztottunk el, annak ellenére, hogy sokszor gyalog tettük meg az imaházba vezető hosszú utat.

Az általános iskola befejezése után szövetséget kötöttem az Úrral. Ezután még tartalmasabb, áldásosabb lett számomra a gyülekezeti élet: ifjúsági órák, kirándulások Palicsra, bibliai vetélkedők, kórus stb.

 

– Hogyan kerültél a Teológiai Főiskolára?

– Abban az időben Szabó István és Fehér István lelkész testvérek buzdításának eredményeképpen jelentkeztem és felvételt nyertem a Belgrád melletti, rakovicai teológiai iskolába. A középiskola elvégzése után a (volt) Jugoszláv Unió Északi Egyházterületénél dolgoztam. Szalma Sándor testvér és Szabados Marika testvérnő mellett, a magyar szerkesztőség tagja lettem: szerb és horvát nyelvről fordítottam magyar nyelvre.

 

– Mikor és hogyan ismerkedtél meg a férjeddel?

– Férjemmel, Miklóssal még a teológián ismerkedtem meg, majd egy ideig együtt dolgoztunk, az Északi Egyházterületen. Ő ugyanis ott töltötte lelkész gyakornoki éveit. 1976-ban házasodtunk össze, tulajdonképpen ekkor lettem lelkészfeleség.

 

– Mint fiatal házaspár hol kezdtétek közös szolgálatotokat?

– Közös életünket a vajdasági Bácstopolyán kezdtük. Hat ott töltött év alatt két leánygyermekünk született. Gabriella és Andrea.

Bácstopolyáról Zrenjaninba, majd Zentára költöztünk. Áldásos, szép évek voltak ezek! Zenta után Újvidékre kerültünk, ahol Miklós az egyházterület titkáraként dolgozott. Itt leginkább a vendégfogadásban tudtam támogatni férjemet. Mindig nagy jövés-menés volt otthonunkban, de korábban még a körzetekben is.

1996-ban Pécsre költöztünk. Itt egy kedves, aktív közösséget találtunk. Az imaház építésével kapcsolatos nehézségek alaposan megtépázták a testvéreket, de hosszú évek eltelte után, elkészült az új imaház.

Időközben Miklós a bajai körzet testvéreit pásztorolta.

 

– Milyen közös élményeitek vannak, amelyekre szívesen emlékszel vissza?

– Mindig kedveltem az evangelizációkat. Amíg kisebbek voltak a lányaink, egész estés „programokat” gyakoroltunk be. Énekeltek, verset mondtak, én pedig kísértem őket orgonán. De nemcsak ők járultak hozzá az istentiszteletek ünnepélyességéhez, kis kórusokat szerveztem, melynek tagjai tehetségükhöz mérten megadták az evangelizációs estek hangulatát.

 

– Szeretteidről, most már unokáidról mint nagymama, mondanál valamit?

– Amint említettem, az Úr két leánygyermekkel ajándékozott meg minket. Lányaink férjhez mentek, és hála az Úrnak családjukkal együtt ők is néki szolgálnak.

 

– Mint családanya, feleség, lelkészfeleség milyen kihívásaid voltak?

– Lelkészfeleségnek lenni valóban nagy kihívást jelent, különösen akkor, ha nagyobb körzetben végezzük szolgálatunkat. Egy egyszerű példa: még az olyan apró dolgokra is oda kell figyelni, hogy kivel milyen hangnemben beszélgetünk.

Az igazi kihívást mégis a gyakori költözés jelentette. Miklós aktív lelkészi szolgálata alatt több mint tízszer költöztünk.

 

– Milyen szolgálataid vannak a jelenlegi gyülekezetedben?

– Nem tartom magam aktív „szónoknak”, ezért inkább „háttérmunkát” vállaltam. Fiatalabb koromban a vendég lelkészek elszállásolása, megvendégelése volt a fő feladatom, de hosszú éveken át voltam gyermekiskola-vezető, traktátkezelő, orgonista a gyülekezetekben. Az utóbbi időben – sok hittestvérrel együtt – azzal is elégedett lennék, ha jelen tudnék lenni egy istentiszteleten.

Mindannyiunkat próbára tesz a járvány okozta „kényszerszabadság”.

 

– Mit üzensz a mai lelkészfeleségeknek?

– Szeretettel üzenem nekik, hogy kitartással és buzgón végezzék a rájuk bízott feladatokat! Az Úr közel!

 

Bodnár Zsóka
Női Szolgálatok Osztálya

 

Virágzó nők Isten kertjében: Somi Lajosné Farkas Katalin

A Női Szolgálatok Osztályának interjúja Somi Lajosné Farkas Katalinnal

 

Somi Lajosné Farkas Katalin a Nyíregyházi Gyülekezet tagja. 2000-ben került ide, amikor a férjét, Somi Lajos lelkészt ide helyezték. Kati néni most 85 éves, 2005 óta özvegy. Jelenleg Kati lányával él, ő visel rá gondot.

A járvány miatt nem tudtam őt személyesen meglátogatni, telefonon beszélgettünk.

 

– Kedves Kati néni, hogyan, mikor találkoztál először az adventizmussal?

– Budapesten éltem, a főügyészségen dolgoztam, katolikus voltam. Nem tetszett ez a vallás, úgy gondoltam, hogy a papok engem nem oldozhatnak fel a bűneim alól. Ismerősök által találtam rá az adventizmusra, és Hangyás László szülei, Hangyás István készített fel a keresztségre. 19 évesen megkeresztelkedtem.

 

– Hogyan lettél lelkészfeleség?

– Az „A” gyülekezetben ismerkedtünk meg a férjemmel. Akkor még nem volt lelkész. Együtt jártunk tanulni a Vidó tanyára, ahol Bajor bácsi oktatott a többi lelkésszel együtt. Én is igehirdető lettem. A férjem még tovább is tanult, lelkész-teológus lett. 1958-ban házasodtunk össze, két gyermekünk született, két lányunk, Jutka és Kati.

 

– Hogyan emlékezel vissza a férjedre?

– Komoly, istenfélő ember volt. Nemcsak én, mások is igazságos és becsületes embernek tartották. Bátor kiállású volt. Sokat dolgozott. Igyekezett mindent megtenni a testvérekért. Nagyon talpraesett ember volt, olyan, aki a gyakorlati munkától sem riadt vissza. Emlékszem, a lovasberényi gyülekezet felújításánál még a tetőre is felment segíteni. Jól harmóniumozott, énekelt. A bécsi Generálkonferencián énekelt a férfikórusban. A munka mellett volt ideje a családjára.

 

– Miben tudtatok együtt munkálkodni?

– Mindenben. Tudtunk egymáshoz alkalmazkodni. 20 évig dolgoztam az egyháznál, mindig ott, ahova helyeztek bennünket. Először sokat gépeltem. Ellen White könyveit is be kellett gépelni. Más volt még a technika. Igét hirdettem.

 

– Mi volt a legnehezebb a közös életetekben, és mire emlékezel vissza szívesen?

– A legnehezebb a sok költözködés volt, különösen a gyerekek miatt. Budapestről Békéscsabára, onnan Miskolcra, majd Pécsre kerültünk. Aztán Siófok következett, majd utolsó állomásként Nyíregyháza.

A legszívesebben a testvérekkel való közösségre, kapcsolatokra emlékezem vissza. Természetesen mindenhol voltak jó és rossz tapasztalatok is, de a testvérek mindig sokat jelentettek. Békéscsabán szombatiskola-vezetőnek választottak meg, Miskolcon ifjúsági vezető voltam. Nagyon szerettek a fiatalok, pedig én már akkor idősebb voltam. Ezekre pl. szívesen emlékezem vissza.

 

– Mit jelent neked Jézus?

– Mindent. Mind a három isteni személy sokat jelent nekem. Nagyon sok tapasztalatot szereztem Istennel. Minden nehézségben megsegített. A férjem külföldön is hirdetett Igét. Betegen is el tudtam kísérni, Isten megerősített. Életem során sok műtétem volt. Egyik alkalommal már a műtőasztalon feküdtem az injekcióra várva. Imádkoztam, azt kértem, hogy Isten irányítsa az orvos kezét. Amikor beadta az injekciót, a fülem hallatára azt mondta: „Olyan volt, mintha valaki fogta volna a kezemet.”

 

– Mit tartasz a legfontosabbnak a hitéletedben? Miről beszélnél szívesen?

– Nagyon fontosnak tartom az imádságot. Mint a barátommal, úgy beszélgetek az én Istenemmel. Elé viszem a testvéreket, könyörgök értük sokat.

 

– Mit üzensz a mai lelkészfeleségeknek, a fiatal asszonyoknak?

– Azt, hogy szeressék a testvéreket, nagyon, mert az utolsó időben egyre fogy a szeretet és a hit, és őket nagyon kell szeretni és erre nevelni, és hogy használják Istentől kapott talentumaikat.

 

– Kati néni, nagyon köszönöm az interjút. Isten áldja továbbra is életedet!

 

 

Szabó Attiláné Horváth Zsuzsanna
NSZO munkacsoporttag

 

Virágzó nők Isten kertjében

„Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” (József Attila)

A Női Szoláglatok Osztályának interjúja Kárpáti Petronellával

 

Kedves Olvasó! Egy olyan nő életét szeretném bemutatni, aki egész életét Isten szolgálatára szánta. Kárpáti Petronella neve sok gyülekezeti tagnak ismerős lehet, tiszteletet és szeretetet vált ki azokból az emberekből, akik ismerték és munkájuk során kapcsolatban állhattak vele.

 

– Kedves Nellike, mesélj a gyermekkorodról, szüleidről. Milyen családban nőttél fel?

– Az ember számára egy életre meghatározó az otthon légköre. Adventista családban nőttem fel, szerető szüleim voltak, akikre csak hálával tudok visszagondolni. Isten rendkívüli ajándékának tartom őket, mivel az életük mindenben példa volt számomra. Szüleim fiatalkorukban könyvevangélisták voltak, hűségük, becsületességük, imaéletük, a Mindenható Istennel szerzett tapasztalataik felejthetetlenül belém vésődtek. Mindazt, amit elértem az életben, Isten után nekik köszönhetem. Már nincsenek velem, mindketten elaludtak az Úrban, de hiszem, hogy Jézus Krisztus dicsőséges második eljövetelekor újra találkozhatom velük.

 

– Hol éltél fiatal korodban, és melyik gyülekezetbe jártál keresztséged után?

– Nehéz anyagi körülmények között nőttem fel, de mindig tapasztaltuk Isten gondviselését. A szombat miatt nem volt könnyű munkahelyet találni. Lakásgondjaink voltak, többször költözni kényszerültünk. Keresztségem előtt Abdán laktunk egy vasúti szolgálati lakásban, mert apukám a vasútnál dolgozott. A győri gyülekezetbe jártam szüleimmel együtt, ahol Erdélyi László testvér volt a lelkész. Mivel ő tudta, hogy édesapám már régóta tanította nekem a keresztségre felkészítő anyagokat, ezért a győri gyülekezet ajánlott a keresztségre, ami 1967. április 1-én volt a Budapest Terézvárosi Gyülekezetben. De a keresztségem utáni héten édesapámat váratlanul áthelyezték a váci pályafenntartáshoz, ezért Abdáról el kellett költöznünk, és így a Budapest-Terézvárosi Gyülekezet tagja lettem.

 

– Milyen pályára készültél?

– Tanári pályára készültem és jelentkeztem a Budapesti Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára, mert a Vakok Intézetében szerettem volna tanítani, de vallási meggyőződésem miatt nem vettek fel. Isten más feladatot szánt nekem. Írásban e szavakkal utasítottak vissza: „A középiskola véleménye szerint világnézete tudatosan idealista. Vallásos meggyőződése miatt nem volt KISZ tag. A középiskolában és a felvételi vizsgán jó eredményt ért el, de mivel a pedagóguspálya megköveteli a szilárd materialista világnézetet, javasoljuk, hogy amennyiben világnézeti meggyőződésén nem változtat, ne a pedagógus pályát válassza hivatásul.”

Akkor nagyon elkeseredtem, mert nem tudtam, hogyan tovább. Egy évig otthon segítettem édesanyámnak a háztartási munkában, mivel a szombat miatt nem találtam munkahelyet. Bedolgozóként, alkalmi, varrodai munkát vállaltunk anyukámmal együtt. Közben tanultam gyors- és gépírni, beiratkoztam német nyelvtanfolyamra, hogy ne felejtsem el a gimnáziumban tanultakat.

 

– Tudom, hogy nagyon szeretted a zenét is. Tanultál is valamilyen hangszeren?

– A szép zene Isten ajándéka. Csodálatos a hangok és a számok világa, az összhang, a rend, ami azokban megmutatkozik, mindig ámulattal töltött el. Évekig tanultam hegedülni, és egy keveset zongorázni is; ám mivel saját zongorám nem volt, a helyi Művelődési Házban gyakorolhattam heti két alkalommal egy-egy órát. Sokáig az Advent Kórusban énekeltem, amelynek karnagya Halász István testvér volt, aki csodálatos ünnepélyeket szervezett.

 

– Kezdetben milyen területen, hol dolgoztál, majd később ki hívott el szolgálatra egyházunkhoz?

– A Budapesti Izraelita Hitközségnél helyezkedtem el, ahol először az alelnöki titkárságon, majd a levéltárban és a Jogi Főosztályon dolgoztam. A levéltári munka nagyon tetszett, de a főkönyvelő azt tanácsolta, iratkozzam be pénzügyi képzésre, és tanuljak könyvelést. Szeretem a matematikát, de semmi szín alatt nem akartam könyvelő lenni. Inkább úgy döntöttem munkahelyet váltok. Az egészben az a különös, hogy később mégis könyvelést kellett tanulnom, mert az egyháznál végzett munkám jelentős részét ez tette ki.

Ezután a Vegyiműveket Építő- és Szerelő Vállalat Munkaügyi Osztályára vettek fel adminisztrátori feladatra. Egy ideig itt dolgoztam, majd később úgy alakult, hogy a Református Zsinati Irodára kerülhettem volna titkárnőnek, ahol olyan valakit kerestek, aki tud gyors- és gépírni és valamennyire németül is. A felvételi meghallgatáson leendő főnököm megígérte, hogy biztosítja számomra a szabad szombatot és áthelyezéssel felvesz. Amikor ez történt, akkor én már harmadik éves teológushallgató voltam a Szabadegyházak Tanácsa Lelkészképző Intézetében, ahol levelező úton folyt az oktatás.

1975 decemberében egy szombati napon egyházunk titkára Zarka Dénes testvér megszólított a gyülekezetben, és megkérdezte tőlem, miért nem a saját egyházamat kerestem meg munkaügyben. Elmondta, hogy felhívták telefonon és információt kértek rólam. Azt válaszoltam, álmomban sem mertem arra gondolni, hogy engem az egyházunkhoz felvennének. Megnyugtatott, ha szeretnék idejönni, nem fognak visszautasítani, mert éppen van egy üresedő hely a számomra. Így 1975. december 30-ával kerültem a Hetednapi Adventista Egyházhoz. Isten útjai és vezetése rendkívüliek, Ő mindig tudja, hogy mi a terve velünk.

 

– Egyházi munkádat milyen területen kezdted, majd mikor, hol folytattad?

– Először iskolatitkárként és az Irodalmi Osztály munkatársaként dolgoztam dr. Szigeti Jenő és Erdélyi László testvérek vezetése mellett. Később a Dunamelléki Egyházterületnél titkár-pénztárosi megbízást kaptam.

Ezt követően az unió elnökségi titkárnője voltam. Majd 1989 júniusától az Advent Kiadó gazdasági vezetőjeként, könyvelőjeként, adó- és társadalombiztosítási ügyintézőjeként tevékenykedtem.

A 90-es évek közepétől az unió gazdasági vezetőjévé, főkönyvelőjévé választottak. 2002. január 1-jével pedig az Adventista Teológiai Főiskolához kerültem mint gazdasági vezető, főkönyvelő, adó- és társadalombiztosítási ügyintéző. Innen mentem nyugdíjba 2012. szeptember 18-án.

Fontosnak tartottam, hogy a rám bízott munkát jól lássam el, ezért folyamatosan különböző pénzügyi tanfolyamokat végeztem el esti és levelező úton, saját költségemen.

 

– Nagyon szerettél volna tanítani, volt erre lehetőséged az egyházi szolgálatod alatt? 

– 1979 áprilisában fejeztem be teológiai tanulmányaimat a Debreceni Református Teológiai Akadémián, és az egyháznál végzett munkám mellett megbízást kaptam arra, hogy taníthassak. A Szabadegyházak Tanácsa Lelkészképző Intézetében az újszövetségi görög nyelvet oktattam. Egyházunk Speciális Tanfolyamán pedig egy évig helyettesítésként újszövetségi írásmagyarázatot és Dániel könyvét. Nagy örömmel tettem ezt, mert mindig tanár szerettem volna lenni, és a jó Isten ezt a vágyamat így teljesítette. A Gyülekezeti Munkásképzőn az ország hat körzetében sáfársági szemináriumot tartottam a gyülekezet pénztárosai részére.

Az Adventista Teológiai Főiskolán az újszövetségi görög nyelv mellett taníthattam még az ószövetségi héber nyelvet, valamint egy évig alapfokú komputerkezelést, ószövetségi exegézist, az Ószövetség bölcsesség- és költészeti irodalmát. A főiskola szervezésében indított Bibliai Szabadegyetemen előadásokat tartottam több városban.

 

– Úgy tudom, saját kiadványaid is voltak. Felsorolnád ezeket a könyveket?

– Amikor a kiadónál dolgoztam, megjelent két könyvem, az Oltalomra vágyunk és a Szeretetre vágyunk; mind a kettő több kiadást ért meg. A szeretet törvénye című füzet képes illusztrációval készült házi sokszorosításban. A gyermekek részére Napsugár címmel énekeskönyvet, valamint hat kis füzetet szerkesztettem és írtam Gyermekláncfű címen. A Boldogságra vágyunk című könyvem 2020-ban jelent meg szintén az Advent Kiadónál.

Házi sokszorosításban készült jegyzeteim: Gyülekezeti pénztárosok kézikönyve, héber és görög nyelvtankönyvek.

 

– Szolgálatod során mit tartottál iránymutatónak az életedre nézve?

– Ellen White írja az „Előtted az élet” (Nevelés) című könyvének 55. oldalán: „A világnak olyan emberekre van a legnagyobb szüksége, akik lelkük mélyéig igazak és becsületesek; akik merik a bűnt nevén nevezni; akik az iránytű pontosságával teljesítik kötelességüket; olyanokra, akik kiállnak az igazság mellett!”

 

– A nehézségek között mi adott újra és újra erőt?

– Isten nem ígért övéinek küzdelemtől, nehézségtől mentes életet. Sátán, a mi ellenségünk mindig szeretne elcsüggeszteni, akadályokat gördíteni utunkba, és olyan körülményeket teremteni, hogy elbizonytalanodjunk. De soha ne feledjük, az Úr Jézus hatalmasabb nála. A Szentírás tele van bátorító üzenetekkel, és ha ezeket elménkben és szívünkben elraktározzuk, akkor jöhet bármilyen próba az életünkben. Ezekre az ígéretekre gondolva mindig megerősödtem, tudtam azt, hogy az én szerető Istenem minden napra megadja számomra a szükséges erőt, velem van, és átsegít a nehézségeken. Szükséges, hogy ne hanyagoljuk el az imádságot, mert ez olyan számunkra, mint a levegővétel.

 

– Mit üzensz azoknak, akik jelenleg is az egyháznál dolgoznak?

– Egy Bibliai igével szeretnék mindenkit bátorítani: „Azért szeretett testvéreim, legyetek eltökéltek, rendíthetetlenek, mindenkor buzgólkodva az Úrnak dolgában, hiszen tudjátok, hogy munkátok nem hiábavaló az Úrban” (1Kor 15:58).

Isten mindannyiunk számára kijelölte a helyünket. Még meg sem születtünk, de Ő már tudta, hogy milyen feladattal fog megbízni bennünket. Ő alakítja sorsunkat, életünket, és azzal szerzünk örömöt néki, ha engedelmesen belesimulunk tervébe. A mi részünk az, hogy mindhalálig hűen végezzük szolgálatunkat, és akkor nekünk is azt mondja majd az Úr Jézus, mikor megjelenik: „Jól van jó és hű szolgám, hű voltál a kevesen, sokra bízlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe” (Mt 25:21).

 

Kedves Nellike, nagyon köszönöm, hogy megosztottad velünk élettörténeted. Kívánok nagyok sok áldást az életedre, hogy minél tovább ilyen hűségesen szolgálhasd Istent!

 

Tonhaizer Anikó
NSZO munkacsapattag

 

Imareggeli nők részére március 7-én

Kedves Hölgyek!

 

A Női Szolgálatok Osztálya szeretettel vár egy közös imareggelire, március 7-én 8–9 óráig, amikor közösen olvassuk Ellen G. White Jézushoz vezető út c. könyvét, és megbeszéljük annak tartalmát, közösen imádkozunk, majd együtt reggelizünk.

Az imareggelit Szőllősyné Nagy Annamária vezeti.

Jelentkezni lehet: tmaria@adventista.hu e-mail címen. Tokics Mária elküldi a megadott e-mail címre a linket, amin lehet csatlakozni.

„Sok ima nagy erő, kevés ima, kis erő” (Ellen G. W.).

 

 

Olvassuk együtt!

Március hónapban is közösen olvassuk a megkezdett könyv, Ellen G. White Korai írások (Tapasztalatok és látomások) c. könyvét. A következő fejezetek a 14–21-ig terjedő fejezetek lesznek. Vezessünk olvasónaplót, amibe írjuk le kérdéseinket, gondolatainkat!

Továbbra is várjuk az Adventista Nők a Nőkért facebook oldalunkra a tapasztalatokat. Küldési cím: Szabó Zsuzsa sz.h.zsuzsa@gmail.com vagy Hegyes-Horváth Csilla hegyescsilla@gmail.com.

 

Bodnár Jánosné
NSZO vezető

Virágzó nők Isten kertjében

Interjú Podina Istvánné, Rózsikával

„Számomra kiváltság volt …”

 

Cikksorozatunk célja, hogy minél több idős lelkészfeleség élettörténetét megismerjük, élettapasztalataikból erőt merítsünk. Ez alkalommal Podina Istvánné Rózsikával beszélgettünk.

 

– Mikor és hogyan kerültél Isten kertjébe, Isten szolgálatába?

– 1981-ben, házasságkötésünk után kerültem Isten szolgálatába. Elhatároztam, hogy olyan emberhez megyek férjhez, aki tiszteli Istent. István gyülekezetünk lelkésze volt, akinek személyisége rokonszenves volt számomra. Szerette és tisztelte Istent, általa kerültem Isten kertjébe.

 

– Egy lelkész munkája a helyezések miatt néha kiszámíthatatlan fordulatokat hozhat. Költözések, helyezések sorozata várhat rá. Így volt ez a ti életetekben is?

– István 37 éves szolgálata során 38 gyülekezetben szolgált. Előbb a Dunamelléki, majd a Tiszavidéki Egyházterületnél. Felsorolni is sok lenne hány gyülekezetben és szórványban szolgáltunk együtt, utolsó költözésünk alkalmával István édesanyjának betegsége miatt kértük, hogy Békés megyébe  helyezzenek, ettől kezdve Battonya (gyülekezet alapítás) és a Gyulai Szeretetotthon lelkészi szolgálata volt a feladatunk. Utolsó szolgálati területünk: Kondoros, Kamut, Kunágota, Dombiratos, Battonya. Jelenleg Nagybánhegyesen élünk.

A szolgálati helyeket elfogadtuk, valljuk néhai lelkésztársunkkal, Jávor Istvánnal együtt, hogy ahová helyeznek, ott vannak Istennek drága gyermekei. Ez motiválta őt és engem is.

 

– Miben tudtad támogatni férjed munkáját?

– Mentem férjemmel látogatni a testvéreket, a gyülekezet barátait, keresztségi bibliaórákat, gyermekeknek hittant, szombati igeszolgálatokat tartottam gyülekezetekben. Imában támogattam a férjemet, amikor láttam, hogy fárad. Biztosítottam otthon a szolgálata hátterét. Ha túlterhelt volt, gyakran elmentem vele kirándulni a természetbe; egy-egy  igei vagy Ellen White-tól való idézettel erősítettem őt.

 

– Milyen nehézségekkel kellett megküzdeni életed során, és hogyan tudtad azokat erőforrássá tenni?

– Sokat olvastuk Pál apostoltól Róm 5:1–11 verseit, ami a legjobb receptet adja a nehézségek elhordozására.

Természetesen, nekünk is voltak nehézségeink: lakhatási gondok, „háborúságok”, amelyek hasznosak, mert békességes tűrést nemzenek. Az igazi nehézségek azonban nem a külső és emberi tényezők, hanem a mi belső, robbanásveszélyes énünk.

Az Ige szerint ez az énünk Krisztussal egyesülhet, a kegyelem királyi székénél, és akkor megtaláljuk a megoldást, így a külső vagy emberi nehézségek erőforrássá válnak életünkben.

 

– Mit üzennél a mai posztmodern korban a lelkészfeleségeknek?

– Elsősorban azt, hogy Isten soha nem változik, mint ahogyan a posztmodern kor. Ő, és az Ő törvénye örök: mert Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.

Az örökké változó világban ragaszkodjanak hozzá és törvényéhez, a bibliai értékeket vesztő korban Jézus győzővé teszi őket, ha az Igéhez ragaszkodnak

 

– Nem bántad meg, hogy férjedet támogattad inkább, mint hogy gyógyszertári asszisztensi pályafutásod folytattad volna?

– Szerettem munkakörömet, gyógyszertechnikusi végzettséggel, gyógyszerkiadó asszisztensként dolgoztam. Amikor úgy éreztem, hogy az Úr szolgálatra hív, nem tekintettem hátra. Úgy terveztük, megélünk férjem jövedelméből, így az ő munkáját segítettem. Nem volt hiányunk ezután sem, később sem és ma sem bánom a döntésemet, mert a jelen mulandó szükségletein túl, az emberek örök érdekeiért dolgozhattunk együtt. Ez számomra kiváltság volt. Így nemcsak a férjem, hanem az Isten munkatársa is lehettem az emberek üdvösségére.

Részesülhettem a munka áldásában, sok szeretetet adhattam és kaphattam kedves gyermeki tekintetetekből a hittanórákon.

 

– Mit gondolsz Rózsika, idős korban is lehet az életet kiegyensúlyozottan, akár „virágzóan” is megélni?

– 78. évemben vagyok, 16. éve nyugdíjas, ami öregkornak számít. Sok szép emlék köt ehhez a 16 évhez is, de az utóbbi 3 évben meggyengült az egészségem. Különösen az elmúlt évben. Beszűkült a mozgásterem, az otthonomra és szobámra korlátozódik főképpen. Az évtizedek néha nehéz részletei felidéződnek bennem, ahogyan Rippl-Rónay egyik festményének címe mondja: „Amikor az ember az emlékeiből él”. Pál apostol viszont így biztat: A külső emberünk megromol, de a belső, az napról napra újul az Ige fényénél, az imádságnál, Jézusnál. Öröm költözik a szívembe ekkor. Érzem én is, hogy nem vagyunk egyedül.

 

Szőllősyné Nagy Annamária

NSZO munkacsoporttag

Mi történt velünk/velem?

Tapasztalatok megosztása

Adventista Nők a Nőkért elnevezésű Facebook oldalunkon új rovatot indítunk, ahol tapasztalatainkat oszthatjuk meg. Így várjuk azokat a tapasztalatokat, amiket szívesen közöltök, hogy mindenki erőt és bátorítást nyerjen általa. Kérjük, hogy röviden és lényegre törően fogalmazzatok!

A leírt tapasztalatot az alábbi e-mail címekre küldjétek: Szabó Zsuzsa, sz.h.zsuzsa@gmail.com (mobil: +36-20/379-6203), vagy: Hegyes-Horváth Csilla, hegyescsilla@gmail.com (mobil: +36-30/664-3078). A küldött anyagot ők fogják rendezni és megosztani a Facebook oldalunkon.

Hisszük, hogy egymás hite által is sokat épülünk!

 

Bodnár Zsóka
Női Szolgálatok Osztálya

Olvassuk együtt!

2021-ben új közös programot indít a Női Szolgálatok Osztálya a nők részére. Olvassunk együtt és tanulmányozzunk ebben az évben egy Ellen G. White-könyvet! A könyv címe: Tapasztalatok és látomások (Korai írások).

Mindenki személyesen olvasná, a gondolatait, kérdéseit pedig egy olvasónaplóban vezetné. A nyári Missziókonferencián a női szekcióban megbeszélnék a kérdéseket és gondolatokat.

Azért, hogy közösen haladjunk a könyv olvasásában, 12 részre osztottuk a könyv tartalmát, és minden hónapban közölni fogjuk a következő, elolvasandó részt az AdventInfóban. Így januárban az első öt fejezetet olvassuk közösen.

A könyv 2006-os kiadású, és beszerezhető az Advent Kiadótól.

Kívánjuk, hogy a Szentlélek vezesse gondolatainkat a könyv olvasása közben!

Bodnár Zsóka

Női Szolgálatok Osztálya

 

Imareggeli nők részére a Zoom alkalmazás segítségével

Felhívás – Meghívás!

Szeretnénk ebben a különleges eseményekkel, gondokkal és félelemekkel telt napokban segítséget nyújtani egy közös imareggelivel, amire várjuk a jelentkezésed!

Próbaként minden második hónap első vasárnapján reggel 8–9 óráig tartanánk az imareggelit. Az első alkalom január 3-án lesz. A Jézushoz vezető út c. könyv egy fejezetét közösen elolvasnánk, megbeszélnénk és imádkoznánk. Közben teázhatunk!

Részvételi szándékodat és e-mail címedet küldd el a tmaria@adventista.hu címre (mobil: +36-30/664-3295). Ha van imakérésed, kérjük, hogy azt is írd meg!

„Kérdeztem az angyalt, miért nincs több hit és erő Izraelben? Így felelt: »Nagyon hamar elengeditek a Mindenható karját. Szálljon fel fohászotok Isten trónjához, és tartsatok ki erős hitben. Az ígéretek bizonyosak! Higgyétek, hogy elnyeritek mindazt, amiért könyörögtök, és akkor mind meglesz néktek«” (Ellen G. White: Tapasztalatok és látomások. 66. o.).

Bodnár Zsóka
Női Szolgálatok Osztálya

Virágzó nők Isten kertjében: Interjú Halász Istvánné, Mártival

A zene szeretete egész életén át elkíséri testvérnőnket. Mindig olyan tisztelettel énekelt és vezényelte a kórusokat, mintha a menny előcsarnokában lenne, mert hitvallása az, hogy az ének Istent dicsőíti és Őneki szól. Még ma is dúdolja magában a megtanult dallamokat, amelyek összekötötték őt a házastársával, Halász Istvánnal a 60 esztendőn át tartó szolgálatban, akiről az Advent Konferenciai Központban egy épületegyüttest neveztek el. Együtt sétálhattak a férjével Budapesten, a Nagykörúton, a zenetudós Kodály Zoltánnal, mivel a zene kapcsolatot teremtett közöttük. Az ének olyan derűt jelent számára, amely mosolyt fakaszt az ajkán és erőt ad a mindennapokban. Csengő szoprán hangját adta tovább a génjeiben egyetlen lányának, Editnek, akivel és vejével dr. Erdélyi Lászlóval idős napjait együtt tölti, Isten iránti hálával szívében a szeretetükért és gondoskodásukért. Az egyház iránti mély elköteleződése folytán hűségesen és kitartóan végezte azt, amit hite szerint az Úr rábízott. Az ének szárnyán pedig a Teremtő trónjához jut el…

 

– Egy nagy család értékeit hordozod magadon, akik sokat tettek a Hetednapi Adventista Egyház működéséért. Kérlek, eleveníts fel egy kedves családi emléket a múltból!

– Evangélikus hitben nőttem fel, 17 éves koromig a Deák téri evangélikus iskolában tanultam, büszkén viseltem a „Luther rózsát”. Szombaton anyámmal az adventista imaházba, vasárnap az evangélikus templomba jártam. Apám, Pechtol János, aki szobrászművész volt Győrben, később az egyházunk elnökeként vált ismerté, és akkoriban meghatározó személyiség volt. Édesanyám mélyen hívő, szorgalmas és kitartó asszonyként négy gyermeket nevelt fel. Anyai nagyapám a századforduló után gondolt egyet, a család összepakolt és hajóra szállt, kivándoroltak Amerikába, ahol egy orvosi műszergyára volt, így nagyon gazdagok lettek. Mégis hazavágyott, ezért a család fele visszajött Magyarországra, köztük Édesanyám is, aki akkor még fiatal lány volt. Anyám sokáig nem beszélt magyarul. Gyerekként, iskolásként is még mi tanítottuk neki a helyes magyar beszédet. Az egyházban viszont nagyon sokan tőle tanulták meg az angol és francia nyelvet. Anyám testvérei Amerikában maradtak. A háborúig itthon is nagyon gazdag család voltak, például Nagyapám Horthyval közeli kapcsolatban állt. A Pechtol család a mai napig erdész-vadász családként él Győrben, apám és anyám is ott ismerkedtek meg. Apám egy faszobrász művésztársa révén került kapcsolatba az adventistákkal.

Meghatározó emlékem, hogy amikor férjem megszerezte tanári diplomáját, iskolaigazgató-helyettesi állást kapott Tatabányán. Akkor apám volt az egyház elnöke és Albrecht József testvér kérlelte őt, hogy hívják meg Halász Pityut a szolgálatba, így kerültünk később mi is kapcsolatba. Ha ez nem így történik, nem töltünk el együtt mintegy 60 évet a közös szolgálatban.

 

– Az ember úgy talál magára, ha egy tágabb képet lát meg a világból. Volt-e alkalmad külföldre utazni lelkész férjeddel szolgálati útra? Mi érintett meg ott a legjobban?

– Férjemmel minden évben utaztunk, életünk során bejártuk egész Európát. Hivatalosan egyszer utazhattunk együtt az 1980-as Generálkonferenciára Dallas városába, Texas államba, Amerikába az év áprilisában, ahol népviseleti (kalocsai) ruhában képviseltük hazánkat, a Magyar Uniót. Bejártuk akkor Ellen White életének fontosabb helyszíneit, és álltunk azon a helyen is, ahol 1844 októberében az adventhívők várták Jézus eljövetelét.

 

– A férjeddel végzett közös szolgálat során, melyik elért eredményedre emlékszel szívesen vissza?

– Férjem, Halász István – de ahogy mindenki ismeri: „Halász Pityu” – egyházunk zenei életében jelentős munkát végzett, tőle tanultak meg a legtöbben orgonán-harmóniumon játszani. Akkoriban sorra alakultak országszerte a gyülekezeti kórusok és a Központi Kórus az ő keze alatt élte a fénykorát. Ebben a szolgálatban közösen dolgoztunk. Pityu hivatása szerint karmesterként és zenetanárként, én pedig 36 évig voltam a Lutheránia Központi Énekkar tagja. Így mindkettőnk számára meghatározó volt a zene szeretete. Eszembe jut, hogy Kodály Zoltánnal is többször sétáltunk együtt az Andrássy úton, mivel közel laktunk egymáshoz, jókat beszélgettünk vele. Kodály tanár úr a meghívásunkra eljött a gyülekezetbe (Budapest, VI., Székely Bertalan utca 13.) és az Esti dal című művet az ő orgonakíséretével énekelte a Központi Kórus.

Ez az emlék egy kis kitérő volt. Folytatva… aktívan a férjem mellett álltam mind egyházi vezetői tisztségének betöltése során, mind a lelkészi szolgálatában. A leghosszabb időt Budapesten, a Terézvárosi Gyülekezetben szolgáltunk. Vezettem a Diakónia- és a Tábea osztályokat, legfőképpen nagy szeretettel a Gyermekiskolát. A gyülekezet mozgalmas életet élt, a közös vendégségek, a programok rendszeresek voltak, és mi igyekeztünk összetartani a közösséget lelkileg is. Férjem békés természete, kompromisszumkészsége nagyon alkalmas volt erre. A rendszerváltás időszakában különösen fontos volt, hogy integráljuk a hazánkba érkezett több száz erdélyi testvérünket, akik mind az „A” Gyülekezetbe érkeztek. Később a gyülekezet vezetése jól együttműködve adta át a stafétabotot a következő generációnak, az új elképzeléseknek.

Én természetesen a kórus munkájában is nagy szerepet vállaltam, több éven át mind a gyülekezeti, mind a Központi Énekkart vezényeltem.

Továbbá sokak számára emlékezetesek a balatonlellei nyarak, ahol a férjem 15 évig volt az üdülő vezetője. Ez az időszak azonban számomra nem a legszebb évek voltak, hiszen az egész heti vállalati munka után, minden pénteken délután felültem a zsúfolt vonatra, hogy a családomhoz leutazzak, és ugyanezt vissza vasárnap este. A gyermekünk is egész nyáron ott volt, normális családi élet nélkül, én pedig egyedül Budapesten. Rendszeresen túlóráznom is kellett a munkahelyen, hogy pénteken korábban indulhassak Lellére. Tehát a sokak által irigyelt „balatoni nyár” számunkra munkát és sok lemondást jelentett.

 

– A Biblia beszél a vendégszeretetről. Tudom, hogy sok testvért megvendégeltél. Ki az a meghívottak közül, aki mély nyomot hagyott benned?

– Évtizedekig laktunk az egyház központjában, Budapesten, a Székely Bertalan utcában. Az egyház által meghívott külföldi testvéreket rendszeresen családom látta vendégül, a Generálkonferencia elnöke és vezetői, a divíziók elnökei és vezetői mind nálunk fogyasztották el a magyaros ételeket. De mivel mindenki a mi ablakunk előtt ment el az irodákba, rendszeresen „beköszöntek”, főleg ha fánkot sütöttem. Szigeti Jenőnek pedig nem lehetett elég palacsintát sütni, ami ne fogyott volna el percek alatt. Emellett idősebb Wilson testvért említem meg, és számos külföldi vendéget a Balatonon is vendégül láttunk.  A szó szoros értelmében az egyházban és az egyházért éltünk.

 

– Kitől tanultad a legtöbbet az életed során?

– Nem elsősorban, de meghatározóak voltak gyermekkoromban a nagyapámmal töltött nyarak. Ő főerdész volt Győrben, és sokat voltunk együtt az erdészlakban, már 12 évesen a 8 vadászkutyáját én gondoztam, etettem, játszottam velük. Innen ered a természet és az állatok iránti kötődésem. A családi szeretet és törődés átadásában példaképem anyám volt, aki négyünket, a „Pechtol lányokat” példaadóan nevelt fel. Apám is sokat tett értem, 1956-ban elintézte, hogy külföldön tanulhassak, adventista egyetemen. Már megkaptam a felvételi engedélyt, amikor apámat a szószékről vitték el a csendőrök az Andrássy út 60-ba (akkor ő volt az egyház elnöke), és a forradalom miatt már nem tudtam elindulni Angliába. Így a tanulmányaim nem valósultak meg. Helyette sorban álltam és vittem neki az ételt mindennap a fogdába. Ő keresztelt meg, és bár családunk kettévált, Apámmal jó kapcsolatot ápoltunk élete végéig. A Balatonon élt, ahol tudtunk találkozni, mivel a szomszédban, az egyház Advent Üdülőjét, Balatonlellén a férjem vezette, és sokat voltam ott én is.

A szolgálatban férjem türelme, a szeretet légköre, amit ő képviselt, az odafigyelése a testvérek iránt és a mindenki által jól ismert mosolya – ezek adtak erőt a közös szolgálatunkban.

 

– Mi volt a legszebb emlék a férjeddel, amit szívesen megosztanál az olvasókkal?

– A férjemet teljesen váratlanul vesztettem el 20 éve, és hosszú évekig nem tudtam a hiányát feldolgozni. Most már megnyugodtam, és manapság egyre több régi közös emlék jut eszembe. Ilyen például a megismerkedésünk, ami Pécsen történt. Apám elindított egy vasúti jeggyel és egy térképpel Pécsre, hogy ott felvételizzek az Orvosi Egyetemre, gyermekorvosnak készültem. Szintén akkor jelentkezett oda Ócsai Sándor, „Dódi”, aki segített nekem ott eligazodni. Egyik nap az egyetem folyosóján találkoztunk Halász Pityuval, aki megkérdezte Dódit, hogy ki ez a szép lány? Ő mondta, hogy a Pechtol bácsi lánya. A találkozás engem is megragadott. A felvételim sikerült, de Apám „klerikális reakciósnak” minősült, így végül mégsem vettek fel. Pityuval ezután Pesten találkoztunk, ahol Bajor bácsi fogta össze a fiatalokat, és egyik nap a Csillagvizsgálóhoz kirándultunk. Ekkor beszélgettünk először kettesben … aztán már egyre többször … bár Pityunak elég kitartóan kellett udvarolnia, mire végül sikerrel járt.

 

– Szereted a zenét és míveled is, kórust vezettél. Melyik a kedvenc éneked?

– Egyik kedves ének édesanyám emlékéhez fűz. Élete utolsó idejében mindig arra kért, hogy ezt énekeljem neki,: „A békém vagy, ó Jézus mindenkor, Ha próbám nagy Te bizton hordozol…” és én csak énekeltem, énekeltem, ha kellett 10-szer is.

Számomra pedig reményt ad ez az ének, amely szinte naponta eszembe jut és magamban énekelem: „Hadd menjek, Istenem, mindig feléd… Ó sok keresztje van, de ez az én utam… Elfáradt lelkem haza talál… ott majd megnyughatom örökre én.” Ebben az énekben minden benne van, a múlt, a jelen és a jövőm is.

 

– Van olyan bibliai idézet, amire sokat gondolsz?

– Most, életutam vége felé sokat gondolok erre az Igére: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll” (Jób 19:25). Jób hite mind a jó időkben, mind a megpróbáltatásokban példa számomra, én is mindennap ebben a hitben élek és ez lelki békét ad. Így várom a mielőbbi találkozást az Úrral.

 

– Mi az, ami leginkább foglalkoztat mostanában és megosztanád az olvasókkal?

– Az Úrban megbékélve telnek napjaim. Amit ma és még hátralévő napjaimra kérek, hogy Isten addig éltessen, amíg gyermekemnek és vejemnek segíteni tudok a szolgálatukban, a munkájukban a SOLA Rádióban. Minden földi dolgomat elrendeztem, de amennyit bírok, megteszem mindennap, és ha már mást nem tudok, imádkozom értük.

 

– Köszönöm a beszélgetést.

 

Tokics Marika

a Női Szolgálatok Osztály
Munkacsoportjának tag
ja