Bejegyzés

Virágzó Nők Isten Kerjében: „Sosem csalódtam Benne”

Kedves Olvasó! Egy olyan nő életét szeretném bemutatni, aki nagyon sok szolgálatot vállalt egyházunkban, és mindig úgy érezte, hogy Istennel együtt számára minden lehetséges.
Egerváriné Kökényes Zsuzsa neve sokunknak ismerős, szeretettel gondolunk kedves, nyugodt, sugárzó személyiségére.

– Kedves Zsuzsika, szolgálatod megkezdése előtt mit tartottál a legfontosabbnak?

– A megismert kegyelem továbbadását, és egy abszolút igazság követését. Adventista voltomat mégis végigkísérték az „igazság-viták”. Az évek folyamán megértettem, hogy az ember dolga a saját személyében tudatosan, de mások iránti irgalommal megélni az igazságot. Erre Jézus földi magatartása a döntő példa. Így tudunk csatlakozni a mennyei kórushoz: „igazak és igazságosak a te ítéleteid” (Jel 15:7).

– Mesélj a gyermekkorodról, szüleidről. Milyen családban nőttél fel?

– Ami engem, mint adventista embert meghatároz, az a felmenőimnek a Szentíráshoz kapcsolódó viszonya. Amikor az 1900-as évek elején megjelentek az adventista misszionáriusok Békéscsaba környékén, evangélikus apai nagymamám azonnal fogékonyságot mutatott az üzenetre, és dédnagymamámmal csatlakozott a gyülekezethez. Édesapám 1948-ban keresztelkedett meg, együtt anyukámmal, két héttel a születésem előtt. Mind a ketten sokat foglalkoztak velem és a testvéreimmel, hogy a Bibliát megismerjük. Esztergom Kertvárosban találtak otthonra. Éppen születésem évében alakult itt meg az első gyülekezet is, elsősorban nagymamám szorgalmas missziómunkájának eredményeként. Pólyáskoromtól közöttük cseperedtem, ma is emlékszem szeretetükre, bátorításaikra. A gyülekezetben akkoriban sok gyermek volt, a gyülekezet udvarán hol a Vörös-tengeren való átkelést, hol Jerikó falainak leomlását játszottuk el Erdődy Józsi bácsi vezetésével. Sajnos, kevesen maradtunk. 1968. március 30-án keresztelkedtem meg. Az Esztergom kertvárosbeli gyülekezetnek voltam a tagja egészen 1976-ig.

– Milyen pályára készültél?

– Az volt az álmom, hogy magyar-latin szakos tanár legyek, de akkoriban lehetetlen volt középiskolai tanárként a negyedik parancsolatot betartani, így ezt a tervet feladtam. Mivel a testvéreim tanulók voltak, édesapánk pedig már idős ember, dolgozni kezdtem, hogy segítsem a családot. Ötszáz méterre tőlünk élt egy költő. Bizonyos okok miatt nem taníthatott állami iskolákban, de fenntartott egy magániskolát. Munka mellett beiratkoztam hozzá. Jól ismert engem, és többedmagammal arra tanított, amiről lelki meggyőződésem miatt lemaradtam: dramatikára és esszéírásra. Különös volt, hogy mikor betegsége miatt nem folytathattuk az órákat, éppen akkor kezdtek nyílni a kapuk a lányok számára is az egyházi pályán. Életem egyik legszebb napja volt, amikor felvételt nyertem a Szabadegyházak Tanácsa Lelkészképző Intézetébe. Sokáig néztem a sikeres felvételiről küldött értesítést. Alig akartam elhinni, mert 1971-72-ben hihetetlen tömegű fiatal jelentkezett. Megértettem Istenünk jelzését: nem mentem olyan pályára, amely veszélyt jelentett volna egy meggyőződéses keresztény életgyakorlatára nézve, de elfogad, mint szolgáját.

– Mondj pár szót a családodról is!

– 1976-ban kötöttem házasságot Egervári Miklóssal. Három gyermekünk született, Miklós, Máté és Klára. Kemény és nehéz élet jutott számomra, de sosem siránkoztam. Ma sem értem, hogyan tudta az Úr beosztani az időmet, hogy jusson elég a gyermekeimre, a tanulásra, a látogatásokra, az evangelizációra, gyülekezeti szolgálatokra. Örökké hálás leszek édesanyámnak és két húgomnak, akik sokat vigyáztak a gyerekeinkre, szeretettel támogattak a szolgálatban. Közben a második fiunkat tizenöt évesen olyan baleset érte, hogy közel egy hónapig volt kómában. Két évbe telt, mire végre hosszabb időt tölthetett itthon, és közben legkevesebb három alkalommal járt közel a halálhoz. Ő velünk él, a sérülése maradandó, de nagyon hálásak vagyunk az Úrnak, hogy el tudja magát látni, sőt, könnyebb fizikai munkát is tud végezni. Miklós fiam informatikával foglalkozik. Kedves kis menyünket is nagyon szeretjük, igyekszünk minél több időt tölteni velük és két unokánkkal. Lányunk Texas államban lakik, anyósa és apósa a Hetednapi Adventista Egyház lelkészei.

– Tudom, hogy szereted a zenét. Tanultál is valamilyen hangszeren?

– Nem sokáig, csak másfél évig tanultam zongorázni, mert kilencévesen egy majdnem halálos kimenetelű betegség támadott meg. Annyira azért később önszorgalomból folytattam a tanulást harmóniumon, hogy hosszú időn át kísérni tudtam a gyülekezeti éneklést. Később, amikor a férjem személyében képzett zenész került a családba, már nem volt szükség arra, hogy én kísérjem az énekeket. Ma már nem ülök hangszer mellé, de a szép, valóban művészi zene iránti szeretetem nem csökkent, naponta több órát hallgatom, ha lehet.

– Egyházi munkádat milyen területen kezdted, majd mikor, hol folytattad?

– Nagyon korán, már másodéves lelkészhallgató koromban kaptam megbízást szombati szolgálatokra Oláh Károly és Erdélyi László gyülekezeteiben. A Dunamelléki Egyházterület pedig 1974-től feladatot adott házi evangelizációk, bibliaórák megtartására. Aztán több mint húsz évig, 1976 és 1996 között a Keresztény Advent Közösség lelkésze voltam. Összesen tizennégy gyülekezetben szolgáltam évekig. Ide tartozik az is, hogy ma nem lenne a gyönyörű Bózsva tábora, ha mi, Isten vezetésével nem kerülünk oda. Egy szeptember végi sétánk alkalmával fedeztük fel a jelenlegi épületet, a még akkor viszonylag jól termelő kúttal. Amikor a Wladár-családtól államosították a birtokaikat, csak annyit hagytak meg az épület körül, amennyi a kijárat felé ma is látható a nagyjurtával. Férjem könnyen barátkozó természetével sok jó barátot szerzett, így hamar fillérekért bérelni tudtuk a tágabb, három holdnyi területet, és később sikerült is megvásárolni a tsz-től. Azóta sokat fejlesztettek rajta, és ma már igazán kényelmes és gyönyörű.

1997-től lettem a Hetednapi Adventista Egyház segédlelkésze, majd 1999-től meghatalmazott lelkésze. Újabb tizenegy gyülekezetbe kerültem az évek folyamán. 1999–2004-ig voltam az Unióbizottság tagja. A leghosszabb ideig, 1999 és 2014 között a Gyermekszolgálatok Osztályának voltam a vezetője, majdnem kerek 16 évig. Nyugdíjba mentem 2010-ben, de 2017 január 1-ig még tevékenykedtem a DET-nél. Erre az időszakra esett kedves kolléganőm kislányának születése, akit helyettesítettem két évig, és ekkor történt meg a csatlakozás is a mi testvéreinkkel, akik örömünkre és áldásként érkeztek a KERAK-ból. Ez számomra boldog, de kimerítő időszak volt. Egyszerre hat gyülekezetben és három szórványgyülekezetben kellett körzetvezetőként szolgálnom. Mindeközben 2013 és 2020 között az Advent Kiadó igazgatására is megbízást kaptam. Minden nehézségük ellenére csodálatosan szép évek voltak.

– Nagyon szerettél volna tanítani, volt erre lehetőséged az egyházi szolgálatod alatt?

– Számomra minden tevékenység között a legszebb a tanítás. Csodálatos dolog azt látni, hogyan formálódik egy emberi lélek, hogyan változik meg a gondolkodásmódja az Ige teremtő erejétől; amit legtöbb esetben a szokott arckifejezés derültebbé válása kísér, a vonások letisztulása: ez a legszebb a világon.

Klasszikus értelemben véve azt mondhatom, hogy többször tartottam képzéseket gyermektanítóknak és hitoktatóknak. Mióta Szigeti Jenő elment, az ATF-en tanítom az ő, és korábban Szőllősi Árpád tantárgyát, a kateketikát, mint óraadó. Döntő dolog egy tanítónál az önzetlenség: úgy tanítson, hogy felébredjen a hallgató kíváncsisága és vágya annyira, hogy még a hallottakon túl is kutatásra késztesse őt.

– Úgy tudom, saját kiadványaid is vannak, felsorolnád ezeket a könyveket?

– Pár könyvem valóban megjelent. Korábban betegek és idősek bátorítására a „Hallass örömet velem”. Amikor a Családi Osztályt vezettem a „Tisztaság, szerelem, házasság” jelent meg. Efézus 6:10-18 verseinek feldolgozásaként: „Az igazlelkűség övétől a Lélek kardjáig”. Később egy gyermekeknek szóló elbeszéléskötet: „Kincsek az erdőn”. Gyürüs István testvérrel közösen a „Ki a király?” Tizennégy negyedévi leckéből álló, felső tagozatosoknak való tanulmánysorozatot készítettem a Gyermekszolgálatok Osztályának vezetőjeként. Sok szerkesztői, írói munkám van a felsős hittankönyvekben. Folyamatosan írom a cikkeket a Boldog Élet magazinba, s ha kell, az Adventista Világba.

– Szolgálatod közben mi adott erőt újra és újra?

– Erőnk több forrásból táplálkozik. Erőforrás a testvéreim szeretete, a bátorítás. Annak a felismerése is, hogy nem azért kapunk valamilyen lehetőséget a befolyásra, hogy az önkifejezést gyakoroljuk, hanem „Mindenki, amilyen kegyelmi ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai” (1Pt 4:10). Ha mindezt egy szóval összefoglalhatom: Istenünk az erő forrása, akinek megvannak az eszközei, hogy a segítségünkre legyen. Ide tartozik az imádság: bár optimista, „keljfeljancsi”-természetű vagyok, sokszor könyörögtem azért, hogy Atyánk segítsen át egy-egy nehéz helyzeten. Sosem csalódtam Benne.

– Mit üzensz azoknak, akik jelenleg is az egyháznál dolgoznak?

– Mindenekelőtt azt, hogy imádkozom értük. Sátánnak sok eszköze van, hogy kedvünket szegje és rávegyen, hogy a lélekmentést és -gondozást ne a legnemesebb és legszebb feladatunknak tartsuk. Ma Jézust képviselni majdnem nehezebb, mint az első századokban vagy a középkor idején. Ott tudott, látható volt az ellenség a maga brutalitásával. Ma rejtőzködő, álarcos – csak azt ne higgyük el, hogy így kevésbé gyilkos. Ma „a lelkiismeretet prostituálta a társadalmi lét” (S. Weil), de nekünk nem kell ebben részt vállalnunk, akiknek országa „nem e világból való”. Erősítsük mindennap magunkban, hogy Jézus Krisztus – akinek nem volt jobb, mint bármelyikünknek – részt adott maga mellett nekünk a legnemesebb műben. Higgyünk abban mindnyájan, hogy vele a „kőfalon is átugrom”!

Kedves Zsuzsika, nagyon köszönöm, hogy megosztottad velünk élettörténeted. Kívánok nagyok sok áldást az életedre, hogy minél tovább ilyen hűségesen szolgálhasd Istent, és meg tudd mutatni másoknak is, hogy Istennel együtt minden lehetséges.

Tonhaizer Anikó
NSZO munkacsoporttag

„Isten megajándékozott optimista, pozitív, nyitott, személyiséggel!” – Virágzó Nők Isten Kertjében – Interjú Molnárné Kaposi Ildikóval

Interjú Molnárné Kaposi Ildikóval

– Milyen családból származol, hogyan emlékszel vissza gyermekkorodra, fiatalságodra?

–  Ateista családban nőttem fel, anyukám szociális gondozónőként, apukám villanyszerelőként dolgozott. Van egy bátyám, ő 3 évvel idősebb nálam. A családunkból nagymamám volt csak akkoriban hívő. Ő katolikus, de olyan cselekvő hittel és szeretettel rendelkezik mind a mai napig, ami igazán példamutató! Ha lehet emberi példaképet választani, számomra ő az. Minta az élete, a házassága – amely 69 évig nagy-nagy szeretetben tartott –, a családhoz való viszonya, az önzetlensége. Azt hiszem, hogy Istenről őáltala már egészen kicsi koromban tanulhattam – bár nem beszéltünk róla, a nagymamám életében Őt láthattam.

 

– Milyen esemény volt az, ami mozgáskorlátozottá tett, és ez milyen változást hozott az életedben?

– Fejlődési rendellenességgel születtem, melynek következtében a bal lábam hiányzik. Úgy gondolom, hogy szerencsés helyzetben vagyok azokkal szemben, akik valamilyen traumát éltek át és azáltal váltak mozgáskorlátozottá. Nekem nem volt ilyen törés az életemben. Anyukám egész kicsi koromtól önállóságra, önmagam elfogadására és elfogadtatására nevelt, amiért nagyon hálás vagyok neki. Integrált közegben tanulhattam, nyílt, mások felé érdeklődő, barátságos személyiséget kaptam az Úrtól, így a beilleszkedéssel többnyire nem volt problémám.

 

– Mikor és hogyan ismerkedtél meg férjeddel?

– Éppen ma van az első találkozásunk 28. évfordulója! 13-14 évesen ébredtem rá arra, hogy sok sorstársam mennyire elszigetelten él, nehezen barátkozik, nem találja a helyét a világban. Arra gondoltam, hogy valahogyan segítenem kellene. Létrehoztam hát egy levelezőklubot, ennek hírét több újságban meg is hirdettem, és nagy örömömre kedvező fogadtatásra talált az ötletem. Egyre gyarapodtunk, mély és tartós barátságok születtek ép és sérült fiatalok között. Miklós akkoriban gyógypedagógiát szeretett volna tanulni, olvasta a klub hírét az egyik magazinban, és írt nekem. Elkezdtünk levelezni, aztán levelezésből találkozás lett, amit még több találkozás követett, ebből pedig szerelem és házasság lett!

 

– Mikor és hogyan döntötted el, hogy megkeresztelkedsz és adventista leszel?

– Ahogy említettem, én ateista családban nőttem fel. Miklós pedig 3. generációs adventista. Általa ismertem meg ezt a vallást, a közösséget. Legelőször Kelenvölgybe vitt el gyülekezetbe, ahol első pillanattól kezdve nagyon jól éreztem magam. Olyan szeretetet, befogadó közeget és Isten érezhető jelenlétét tapasztaltam, ami megragadott. Eleinte csak akkor jártam szombatonként gyülekezetbe, amikor a párom jött és elvitt, aztán úgy éreztem, hogy minden héten ott a helyem. Akkor a családi kupaktanács döntése értelmében eljött velem a nagymamám, hogy megnézze, mégis hova, kikhez járok, és mivel ő is jókat tapasztalt a gyülekezetben, megkaptam az áldásukat, és attól kezdve járhattam rendszeresen. Ahogy telt az idő, úgy indított a Szentlélek arra, hogy keresztelkedjek meg, ami 1998. január 18-án meg is történt.

 

– Hogyan lettél és mióta vagy lelkészfeleség?

– Az udvarlási időszak nálunk picit hosszúra nyúlt, mert még mindketten tanultunk, Miklós már teológiára járt, én pedig érettségi után egészségügyi operátor-képzésben vettem részt. 1999. július 11-én kötöttük össze az életünket, az esküvőnk csodálatos volt (persze tudom, a sajátja mindenkinek az), én repdestem a boldogságtól! Pici kislánykorom óta arról álmodoztam, hogy menyasszony leszek, feleség, majd anyuka. A jó Isten kegyelméből mindez megadatott nekem, amiért végtelenül hálás vagyok! A házasságkötésünkkor már tudtuk, hogy lelkészfeleség leszek, amitől az elején picit meg is rettentem, mert túl nagy felelősségnek és nehézségnek éreztem. A közös hitünk, az Istenbe vetett bizalmunk és a férjem megnyugtató, erőt és biztosságot mutató magatartása azonban átsegített ezen a szakaszon.

 

– Milyen szolgálati területetek volt és van?

– Az iskoláink befejezése után Bózsvára költöztünk, ahonnan először a Telkibányán és Nyíriben lévő gyülekezetekben kellett szolgálnunk, majd a KERAK-ból való csatlakozásunk után Göncöt, Sátoraljaújhelyet és Szerencset is megkaptuk. Különleges helyzetben voltunk, hiszen 19 évig élhettünk Bózsván. Elméletben többször is felmerült a költözés gondolata a vezetőségben, aztán az Úrnak mégis más terve volt. 2019 őszétől viszont új lakhelyünk van, Mályiban élünk, Miklós lett a lelkész a Miskolc B gyülekezetben, Bükkszentkereszten, Izsófalván, Kazincbarcikán és Ózdon.

 

– Gyermekeitek milyen korúak és hányan vannak, mit tanulnak?

– Vivien 20 éves, a Miskolci Egyetemen gyógypedagógiát tanul, most elsőéves. Bálint 17 éves, Miskolcon, a Zeneművészeti Szakközépiskolában harsona-szakon most 11. osztályos, jövőre fog érettségizni. Veronika 15 éves, szintén Miskolcon tanul, egy evangélikus gimnáziumban pedagógia szakra jár. Sebestyén 14 éves, a helyi általános iskolában 8. osztályos. Épp most zajlik a felvételi eljárás, így még nem tudom, hogy szeptembertől hová megy. Nem igazán tudja még, hogy mi érdekli, mi szeretne lenni, ez egy kicsit nehéz időszak, de ahogy a testvéreinél is kialakult, biztos vagyok benne, hogy ő is megtalálja a maga útját.

 

– Miben tudod férjedet segíteni?

– Elsősorban abban, hogy igyekszem elég jó feleség és anya lenni, minél kevesebbet zsörtölődni. Aztán persze a szolgálatában is igyekszem aktívan részt venni, bár nekem a „háttérmunka” megy jobban. Szeretek az emberekkel beszélgetni, sokszor tapasztaltuk, hogy akik nem annyira közvetlenek, nekem talán jobban megnyílnak – így gyakran olyan jól kiegészítjük egymást.

 

– Mindig mosolyogni látunk, ki és hogyan ad erőt neked a mindennapi gondokban, a családban?

– Azt hiszem, hogy Isten megajándékozott engem egy alapvetően optimista, pozitív, nyitott személyiséggel. Emellett pedig már eddig is annyi, de annyi áldását élvezhettem, hogy képtelenség lenne hálátlannak, búskomornak lennem! Amióta az eszemet tudom, most már tisztán látom, hogy Ő vezetett, egyengette az utamat, és egészen biztos vagyok benne, hogy az életemben minden, de tényleg minden a lehető legjobban alakult. Az Úr adta az életemet, Ő adja minden naphoz az erőt, Ő mutatja meg, merre nézzek, merre haladjak, Ő adta a világ legjobb férjét és a legszuperebb gyerekeket nekem. Ha ezekre gondolok, akkor pedig mosolyra szalad a szám.

 

– Mit üzensz a mai lelkészfeleségeknek?

– Azt, hogy mindig haladjatok egy úton, szerintem ez a legfontosabb! Ha közös a cél, a feladat, akkor az akadályokat is könnyebben vesszük, jobban meg tudjuk érteni a férjünket, ezáltal hatékonyabban tudunk segíteni neki. Nem kell tökéletesebbnek lennünk, mint Isten bármely gyermekének, ha ezt a terhet le tudjuk rakni, máris könnyebbek lesznek a mindennapok.

Ha megengedtek egy ajánlást, akkor olvassátok el dr. Emerson Eggerichs: Szeretet és tisztelet című könyvét! Mi most olvassuk (a gyülekezetünkben férfi és női imakör is alakult ezzel kapcsolatban), és rengeteget tanulunk belőle. Hiszem, hogy akik a benne olvasottakat igyekeznek beépíteni a mindennapjaikba, azok házasságát különlegesen megáldja Isten, és a kapcsolatuk még mélyebb, bensőségesebb, szerelmesebb lesz.

 

Bodnár Zsóka
NSZO vezető

 

Hogyan imádkozzunk az utolsó napokban?

Nők Nemzetközi Imanapja, 2022. március 5.

A Női Szolgálatok Osztálya minden évben kiemelten kezeli ezt a napot. Nagyon fontos ez a nap, hiszen világszéles viszonylatban mi nők ilyenkor együttesen, közös imacélokat tárunk Isten elé. Az igazi egység akkor jön létre, amikor egy akarattal és őszinte szívvel imádkozunk.

Az idei imanapunk témája: Hogyan imádkozzunk az utolsó napokban?

A választ megtaláljuk a készített anyagban, amihez Power Pointos vetítés és szemináriumi anyag is készült.

A téma nagyon aktuális és fontos.

Az imanapi anyagot elküldtük a Női Szolgálatok Osztály vezetőinek és a lelkészeknek. Ugyanakkor letölthető az egyház „Szolgálat és küldetés” NSZO oldaláról is.

Ellen G. White tanácsa így szól: „Imádkozzatok, igen imádkozzatok, ahogy még soha, hogy ne tévesszenek meg benneteket Sátán mesterkedései, nehogy eluralkodjon rajtatok egy hanyag, óvatlan hiú szellem, amivel lelkiismeretetek megnyugtatására végzitek hitbéli kötelességeiteket” (BT 2. 1440).

A Női Szolgálatok Osztálya az imanapot, a Budapest-Terézvárosi Gyülekezetben tartja, amelyre szeretettel várunk mindenkit!

Kívánjuk, hogy legyen bőséges áldásban része mindenkinek ezen a napon!

1  - Nők Nemzetközi Imanapja Márc 5.
1 - Nők Nemzetközi Imanapja Márc 5.
1.-Nok-Nemzetkozi-imanapja-marc-5..docx
122,7 KiB
145 Downloads
Részletek
2  - Prédikáció - Diavetítés
2 - Prédikáció - Diavetítés
2.-Predikacio-diavetites.pptx
1,3 MiB
143 Downloads
Részletek
3  - Szeminárium - Diavetítés
3 - Szeminárium - Diavetítés
3.-Szeminarium-diavetites.pptx
10,6 MiB
123 Downloads
Részletek

Bodnár Zsóka
NSZO vezető

 

„Van sok apró, szívet melengető emlékem…”

Virágzó NŐK Isten kertjében

Interjú Rozmann Károlyné sz. Dániel Irén lelkésznővel

 

Irén kolléganőmet öröm és bánat veszi körül. Azok közé tartozik, akinek mély megpróbáltatásokat kellett átélni. Családi veszteségek, két gyermeke és egyik unokájának váratlan halála acéllá edzette erős hitét, ezért vallja ma is: Aki hisz a Fiúban, örök élete van…

Évtizedeken át egyedüliként lektorálta egyházunk kiadványait, sas szeme észrevette az elütéseket, a nyelvtani hibákat, az értelmetlen mondatokat, amiket ő szépen, pontosan és magyarosan egybeszerkesztett. Sokoldalú egyénisége gazdagítja a körülötte élőket, ahogyan engem is, amikor éveken át együtt dolgoztunk az irodalmi munkában. Férjével, Károllyal (akinek csodálatos hangja még a fülemben cseng) a zene művelésével és az Ige tanítása által gyarapították gyülekezeteinket. Fáradhatatlan szolgálatuk példaértékű.

Irén szorgalmas, kitartó munkája mindig segítette egyházunk vezetőit és munkatársait a mindennapi szolgálatukban. Szerénységénél talán a tudása nagyobb. A legolvasottabb nőt ismerhetjük meg benne, a Szentírás és a könyv szeretete mindent felülmúl nála, bölcsessége ebből fakad.

Gyermekei, Judit és Viktória továbbviszik édesanyjuk tanulás iránti szeretetét. Irén megtapasztalta azt, ha sokat tanulsz és sokat tudsz, mindig a forráshoz, az Örökkévalóhoz kell visszatérned.

***

 

– Tudom, a saját életemet csak a magaméhoz tudom mérni, többet értem el, vagy kevesebbet, mint a másik. Te mit értékelsz a legjobban azért, hogy lelkésznőként szolgáltál? Milyen eredményedért vagy a leghálásabb Istennek?

– Az egyházi munkám során a lelkészi munkakör csak egy volt a sok közül (ráadásul kényszerhelyzetben kellett akkor többünknek lelkészi munkát is vállalni a sok egyéb tennivaló mellett). Eredményt nem tudok, nem is mernék megfogalmazni. Istennek leginkább hozzám való végtelen türelméért vagyok hálás, és azért, hogy eleséseimből a mai napig felemelget, a legkülönbözőbb eszközöket használva fel erre.

– Kinek a prédikációja kötötte le a figyelmedet legjobban fiatal korodban, és miért?

– Voltak a prédikálók között olyanok, akikből úgy éreztem, őszinte elkötelezettség áradt az evangélium iránt, ez néha példájuk követésére ösztönzött. Szomorúan kellett azonban szembesülni a különbséggel, ami a szószéken álló és onnan lejövő személy megnyilatkozása között van.

– Hol ismerkedtél meg a férjeddel?

– Férjemmel (akivel túl vagyunk az 55. házassági évfordulón), Károllyal az Eszék utcai (a mai Újbudai Gyülekezet elődje) gyülekezetben ismerkedtem meg 1965-ben. Újra meg újra megfogalmazzuk egymásnak, Isten előtti hálával, hogy annak idején nem csupán biokémiai folyamatok vezettek össze minket, hanem merészeljük azt gondolni, hogy ez így volt Isten rólunk elgondolt tervében. Férjem stabil helytállása, családja iránti elképesztő szeretete, elfogadása nélkül egyházi munkám töredékét sem végezhettem volna el. Autodidakta módon művelte magát sokféle területen. Amikor az egyházi helyzet úgy kívánta, lelkészi felkérésre szombatonként igehirdetői szolgálatot végzett harminc éven át több mint húsz gyülekezetben. (Ezért fizetést nem kaptak az igehirdetők, csak útiköltség-térítést.) Ha ő nem vállalja fel az én ún. hivatásomat, nem tudtam volna munka, család, gyerekek mellett az 1962-ben elkezdett teológiai tanulmányaimat (a lelkészképzés többszöri átszervezéséhez alkalmazkodva, különbözeti vizsgák, kényszerű kihagyások után) végül a Debreceni Református Theologiai Akadémián (az egyetem akkori neve) befejezni. Tőle tanulták meg gyerekeink is türelemmel, szeretettel elhordozni az édesanyjuk fizikai távolléte miatti hiányérzetet.

– A járvány időszakában egyre többet foglalkoztat bennünket Jézus visszajövetele. Mit gondolsz, a koronavírus-járvány lehet az utolsó napok eseménye?

– Szomorú lenne, ha csak most, a minket is érintő járvány idején gondolnánk vágyakozással Jézus visszajövetelére. Jézus ezt mondja: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van…” (Jn 3:36, lásd még Jn 17:3). A visszajövetel (mint a bűn szomorú történetének lezárása) nem a félelmetes útjelző jelekhez kötődik, hanem Jézushoz. Az Ő látható visszajövetele lesz az utolsó napok semmihez sem hasonlítható eseménye.

– A pihenés és az egyedüllét Istennel, a közösséggel békével tölti el az embert. Hogy nézett ki egy szombatnapod?

– Aki adventista gyereknek született az én időmben, zömmel azt tanulta meg, hogy mit nem szabad csinálnia szombaton, hogyan kell viselkedni az imaházban. Lelkészként a szombat a hétköznapoknál is keményebb „munkanap” volt számomra. A párhuzamosan végzett egyéb egyházi feladatkörök ellátása közben igeszolgálatra való felkészülési idő nem volt, azt csak az éjszakákból lophattam el, amik amúgy is rövidek voltak a kicsi, majd nagyobb gyerekek körüli aktuális tennivalók ellátása miatt. Töredékekben emlékszem áldott, feltöltő órákra, alkalmakra a szombatokon is. Volt olyan, hogy férjemmel és gyerekeinkkel „kiszöktünk” szombaton istentiszteleti idő alatt a természetbe egy kis csöndet, lazítást keresni, ám ezen többen megbotránkoztak, ezért ezt ritkítottuk.

– Az adventista közösség ismert volt vendégszeretetéről. Régebben gyakrabban hívták meg szombaton ebédre egymást a testvérek. Tudom, nálatok is sűrűn összejött az ifjúság, a testvéri közösség. Mi volt a legfinomabb étel, amit elfogyasztottál?

– Igen, voltak vendégtestvérekkel közösen elköltött ebédek. Ha eszembe jut valamilyen étel, az elsősorban azért számított finomnak, mert nagy szeretettel tették elém. Gyerekkoromból sok olyan időszakra emlékszem, amikor a szombati hajában főtt krumpli mellé ötünknek még két főtt tojás is jutott…

– Az ember úgy talál magára, ha egy tágabb képet lát meg a világból. Volt-e alkalmad külföldre utazni?

– Úgy érzem, a mai napig nem biztos, hogy magamra találtam. Ebben – azt hiszem – az sem segített volna, ha körbe utazom a világot. Magánemberként 3–4 alkalommal voltam külföldön. Egyházi program résztvevőjeként sohasem.

– Mi a legkedvesebb, egyházunkhoz kapcsolódó emléked?

– Aktív egyházi munkám ideje alatt hat unióelnök mellett dolgoztam, különböző területeken. Van sok apró, szívet melengető emlékem bizonyos helyzetekből, emberségből, jó példából – hálásan gondolok azokra, akikhez kapcsolódnak.

– Valószínűleg sokaknak segítettél a hit útjára lépni, és a lelki életben járni.

– Hogy kinek, miben segítettem a hitélet, a lelki élet, a fizikai gondok hordozása tekintetében, nem tartom számon. Elsősorban rengeteg mulasztásom van szemem előtt, ami miatt Isten és emberek megbocsátó szeretetére vagyok utalva. A jó Isten elképesztő módokon átsegített életem legkülönbözőbb szakaszainak, történéseinek útvesztőin.

– Mi volt a legnagyobb álmod, kérésed Istentől, ami megvalósult?

– Nem voltak álmaim, kéréseim, terveim az életre. Fiatal korom óta – belém rögzült „jóhívő szlogen” szerint – arra törekedtem csupán, hogy Isten vezessen, mutassa meg, mit vár tőlem, hol a helyem, és ott segítsen legjobb tudásom szerint helytállni.

– Mit üzensz a lelkészfeleségeknek?

– Próbálják elképzelni, gyülekezeti tagként, mit várnának el a lelkésztől és feleségétől/férjétől (manapság sok a női lelkész)! Figyeljék meg az evangéliumokban, kikre figyelt oda Jézus elsősorban, amikor az emberek között vagy szombaton a zsinagógában volt!

– Köszönöm a beszélgetést. Kívánom Isten áldását életedre és kedves családodra!

 

Tokics Marika
NSZO munkacsoporttag

Olvassuk együtt!

Új könyv olvasását kezdjük. George R. Knight: „Ellen White mindennapjai” című könyvét fogjuk közösen olvasni nőtestvéreimmel.

Miért esett a választás erre a könyvre? Ez a könyv egy Ellen White-ról szóló 4 részes sorozat egyik tagja. Négy szempontból mutatja be az életét. Az első rész személyiségrajz, a második rész a családi életébe ad betekintést, a harmadik a lelki életét mutatja be, a negyedik pedig a gyülekezeti munkájából villant fel részleteket.

E könyv olyan nőként mutatja be Ellen White-ot, mint akinek megvoltak a maga küzdelmei és csalódásai éppúgy, mint a győzelmei. Tény, hogy ő is hasonló problémákkal és lehetőségekkel teli életet élt, amilyenek a mi életünkben is adódhatnak, ezért segíteni fog nekünk a jövőben, amint tanácsai által azonosulunk vele úgy egyénileg, mind gyülekezeti szinten.

Célunk, hogy a könyv elolvasása által, jobban megismerjük Ellen White személyiségét, és így jobban tudjuk majd értékelni üzeneteit.

Márciusban a 31. oldalig olvassuk.

 

 

 

 

Imareggeli

 

Március első vasárnapján reggel 8–9 óráig tartjuk nők részére az imareggelit, amire szeretettel várunk mindenkit!

A témánk, Ellen G. White: „Jézushoz vezető út” c. könyvéből, „A tanítványság próbaköve” című fejezet.

Az imaalkalmat Szabó Attiláné, Zsuzsa vezeti.

A részvétel Zoomon lehetséges. A szükséges linket Tokics Mária küldi. Jelentkezni a tmaria@adventista.hu e-mail címen lehet.

„Az ima nem Istent hozza le hozzánk, hanem bennünket emel fel Őhozzá” (E. G. W.). Hisszük, hogy a közös imádság által erősítjük egymást, és lélekben Istenhez együtt emelkedhetünk fel.

 

Bodnár Zsóka

Női Szolgálatok Osztálya

 

Bátran élni, a jutalomra tekintve – Virágzó Nők Isten Kertjében

Rovatunkban egy örök optimista, vidám lelkészfeleséget mutatunk be, aki hűséges segítőtársa, szövetségese férjének. Együttmunkálkodásuk a misszióban, közös céljaik még edzettebbé és erősebbé forrasztja kapcsolatukat.

– Nem adventista családban nőttél fel, mégis van-e valamilyen meghatározó gyermekkori élményed, találkozásod Istennel?
– Szüleim nem voltak adventisták, de anyukám megtanított a Mi Atyánk imádságára egy vihar alkalmával, mondván, hogy ha valami baj ér, csak mondjam el, és Ő megszabadít. 18 éves koromig eredményesen használtam is.
Az adventista gyülekezethez, ahová egy szomszéd lány hívott meg, két év után csatlakoztam.

– Mikor ismerted meg férjed, Szőllősi Bélát? Mint lelkészfeleség, hogyan tudtad segíteni, támogatni munkáját?
– Férjemet egy rokonom által ismertem meg, amikor már keresztségre készültem.
1974-ben házasodtunk össze Marosvásárhelyen, ahol az 500 tagú gyülekezetnek oszlopos tagja volt. A férjemre felnéztem, mivel nagyon jól ismerte a Bibliát. Rendszeresen jártunk a gyülekezetbe, ahol sokat tanultam. Férjemmel és barátaival hétköznap esténként a környező falvakba jártunk evangelizálni. 1975–1989-ig minden ősztől tavaszig munkálkodtunk a misszióban.

– Milyen múltbeli, közös missziós élmények kötnek össze benneteket?
– Az evangélista munkában segíteni tudtam azzal is, hogy a Gálfi Lajos prédikátor által elkészített és bemutatott prédikációs vázlatokat legépeltem a 20-25 majd 45-50 tagú ifjú evangélista csapatnak. Beevangelizáltuk a Maros, a Nyárád és a Küküllő mentén levő falvakat. Ott a rendszerváltás után 28-30 gyülekezet létesült és imaházak épültek. Az 1980-as években elvégeztünk egy hároméves teológiai képzést.

– Tartottál keresztségi oktatást is?
– Célirányos keresztségi órát nem tartottam, de gyermek-szombatiskolai tanító voltam 15 évig. Ifjúsági tanító pedig 14 évig. Jelenleg szombatiskolai tanító vagyok.

– Többször költöztetek a lelkészi szolgálat során. Melyik gyülekezet állt hozzád a legközelebb, és miért?
– 1989-ben költöztük haza Debrecenbe, ahol Béla előbb bibliamunkásként, majd segédlelkészként dolgozott, miközben a lelkészképzőt, majd a hittanári szakot végezte el az ATF-en. A Debreceni Gyülekezetbe a megjelenésünk után több olyan család költözött Erdélyből, ahol két-három serdülő ifjú is volt. Megalakítottuk az énekkart, úgy 40 taggal. Serdülő ifjainknak külön 14-16 fős szombatiskolát szerveztük. Többször mentünk kirándulni, volt eset, hogy 50-en is osztoztunk az üstben főtt gulyásból. Volt több keresztség, ünnepélyes alkalmak, gyerekbemutató 10 gyermeknek. Felejthetetlen élményeket hoztunk magunkkal.

– Hogyan élted át az Erdélyből való hazaköltözést?
– Az erdélyi könyvhiányt hamar elfelejtettük, mivel szabadon hozzájutottunk a White- és egyéb irodalomhoz. Nyilvános evangelizációkat tarthattunk 70-80 hallgató előtt. Ez felszabadító érzés volt számunkra.

– Hogyan teszitek hasznossá nyugdíjas éveiteket? Milyen örömöket találtok együtt vagy külön-külön férjeddel?
– Négy éve vagyok nyugdíjas, de továbbra is 8 órás munkaidőben dolgozom, mint házi betegápoló. Béla sem hagyta abba tevékenységét. Minden szombaton szolgál az ország valamelyik gyülekezetében, feladatának tartva most már a „megtartás” munkáját (az Úr is kettős célt követett. Jött „megkeresni és megtartani az elveszetteket” (Lk 19:10). Rendkívüli öröm számunkra, amikor együtt tanulmányozzuk a szombatiskolát. Meg szoktuk hallgatni a szombatiskola Budapest, Bukarest Scoala Cuvantului, Speranta TV, Bécs, Loma Linda, Marosvásárhely, Madrid feldolgozásait. Élmény számunkra a közös tanulás, a szombati áldások. Volt több betegem, akik több evangelizációs sorozaton vettek részt.

– Mint egészségügyi dolgozó, hogyan tudod bátorítani, lelkileg támogatni gondozottaidat?
– Sok alkalmam van reményvesztett, csüggedő embereket vigasztalni, bátorítani. Isten kegyelméből, nem egy embert tudtam lábra állítani, akiről lemondtak.

– Hogyan tud egy házaspár idős korban is virágzó életet élni?
– Csodálatos az Isten vezetése, szervezése az ember életében, mások véletlennek mondják, de mi Isten vezetését látjuk a dolgokban. Férjem nagyon szereti a zenét, de mint lelkész, legtöbbször csak hallgatni tudta. Zeneiskolát végzett, hegedűt és karvezetést tanult. Ez utóbbiból 1974-ben diplomát is szerzett, gyakorlatra azonban alig egy-két évre futotta. Tavaly az Úr vezetése által találkozott valakivel egy temetésen, aki panaszolta, hogy a gyülekezetük jól működő énekkara nem tud tevékenykedni, mert a karvezetőjük Budapestre költözött. Béla felajánlotta, hogy megpróbál segíteni nekik, bár nem sok gyakorlata van. Rövid idő alatt jól összeszoktak, és a gyülekezet lelki színvonalát azóta a kórus szolgálata újból emeli a Soli Deo Gloria jegyében.

– Elmeséled a legszebb tapasztalatod Istennel?
– Legszebb tapasztalatom a sok közül az volt, amikor 1983-ban a marosvásárhelyi Megyei Kórházba felvettek orvosi írnoknak, ugyanis két hónappal felvettek egy irodai munkába, de a szombatnap megtartása miatt másnap eltanácsoltak. Reménytelenül vártam a hétvégét, hogy innen is elbocsátanak. Amikor kértem, hogy minden szombaton szeretnék szabad lenni, már vártam, hogy a munkakönyvemet kapom kézbe, de a főnővér azt mondta, hogy örül, hogy vasárnap dolgozok a szombat helyett, mert akkor neki nem kell bejönnie vasárnap. Így dolgoztam hat évet.

– Milyen egészségügyi és óvintézkedéseket tesztek a pandémia idején ti magatok, és mint egészségügyi dolgozó, mire hívod fel az olvasók figyelmét?
– 1989-ben Debrecenben a fertőző osztályra vettek fel. Így megkaptam a védőoltásokat és hála legyen az Úrnak, nem is lettem beteg. Tudom, hogy mi a pandémia és mik a teendők, ha ilyesmi fordul elő. Izráel fiai is a 40 éves pusztai vándorlás idején az Úrtól kaptak szigorú törvényeket a fertőzések elkerülése végett. A kapott útmutatás napjainkig érvényes az egészségünk védelme érdekében: mosakodás, 1-2 hetes karantén, távolságtartás, 5Móz 23:13-ban a szigorú tisztaság megtartására kaptak utasítást a halálos szalmonella ellen.
Ilyenek ma is vannak és működnek. Az egészséget óvó alkalmazások: maszk, mosakodás, védőoltás, mind segítenek, hogy ne betegedjünk meg, de ha valaki mégis megbetegszik, a betegség lefolyása sokkal enyhébb. Tájékoztatást nyújtok azoknak, akik megkérdeznek, hogy milyen védőoltás felel meg az illető kora és egészségmutatója szerint. Ha a válaszom nem kielégítő, akkor szakemberhez – akár virológushoz – küldöm, nem bízom a tudatlan álorvosokra. Sajnos sokan az ilyenekre bízzák magukat. Nem hit, hanem vakmerőség azzal dicsekedni, hogy Isten ezek nélkül is megvéd. A Biblia példái is tanítanak: Ezékiást fügekaláccsal gyógyították meg, Naámánt a Jordán vizében, a vak szemére sarat tettek.

– Mit üzensz a posztmodern kori lelkészfeleségek számára?
– Üzenem a mai kedves lelkészfeleségeknek, hogy maximálisan támogassák férjüket az Úrért és az emberiségért végzett nemes munkában. Tanulmányozzák közösen Isten Igéjét, ne hanyagolják el a bibliatanulmányokat, mert ez a világ legértékesebb ismeretforrása, a gyülekezet vérkeringése. Támogassák imával, mert az Úr is erre biztat: „Ti azért bátorságosak legyetek, kezeteket le ne eresszétek, mert a ti munkátoknak jutalma van” (2Krón 15:7).

Szőllősyné Nagy Annamária
NSZO munkacsoporttag

Virágzó nők Isten kertjében: Lelkészfeleségnek lenni a legszentebb hivatás

Interjú Mayorné dr. Áchim Ilonával, aki 48 éve lelkészfeleség és „Virágzó Nő Isten kertjében”

 

– Milyen családból származol és hogyan emlékszel vissza gyermekkorodra?

– 1945-ben Békéscsabán születtem, adventista szülők harmadik gyermekeként. Sajnos idősebbik nővérem, 10 éves korában szívizomgyulladásban meghalt, mivel a drága gyógyszerre szüleimnek nem volt pénze. Judit nővéremmel együtt neveltek fel nehéz anyagi körülmények között.

Mindennapi kenyerünk megvolt, nem nélkülöztünk. Olyannyira nem, hogy szüleim E. G. White tanácsait követve a gyülekezetben leginkább rászoruló, egyedülálló két-három testvért hívtak meg rendszeresen, hogy szerény szombati ebédünket megosszuk velük. Sőt édesanyám még otthonra is csomagolt nekik, ha maradt. A sareptai özvegyasszony bibliai példáját követte, melynek áldását mindig megtapasztaltuk.

Gyönyörűen tudott varrni, a háztartási munka mellett sok szép ruhát varrt, melynek árával hozzájárult a költségekhez. Szombati ünneplőruhánkat is ő varrta.

A gyülekezetben, korcsoportos gyermekiskolai foglalkozások során nagy gondot fordítottak hitünk megalapozására, melyre mindmáig hálás szívvel emlékszem. Az igényesen összeállított ünnepélyekre hosszú ideig készítettek föl, a verseket, énekeket kívülről kellett tudni.

 

– Milyen volt a 60-70-es évek ifjúsági élete, milyen lehetőségek voltak abban a korban a boldog fiatal életre?

– Akkoriban az ország egyik legnagyobb létszámú gyülekezetébe jártunk. Pezsgő gyülekezeti élet folyt Békéscsabán, még az ötvenes években is. Két-háromnapos hitmélyítő istentiszteleti alkalmak voltak. Kirándulásokon, „görbe estéken” a gyülekezetet apraja-nagyja részt vett. Nem volt generációk közötti szakadék. Tiszteltük, becsültük az időseket. Édesapámnak oroszlánrésze volt abban, hogy összetartó közösség legyünk. Így segítette az éppen akkor szolgálatot teljesítő prédikátor munkáját.

 

– Mikor és hogyan indult orvosi pályád; az egyetemi évek alatt milyen volt a lelki életed?

– Másodikos gimnazista koromban döntöttem el, hogy orvos leszek. A középiskolai tanulmányaim befejezése után a Debreceni Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem, ahova felvételt nyertem, és 1970-ben általános orvosi diplomát szereztem.

Elkerülve a szülői háztól, tanulmányaim idején nővéremmel együtt albérletben laktunk. Bár anyagi helyzetünkre tekintettel ingyen kollégiumi elhelyezést kaptam volna, de szüleim mégis úgy döntöttek, hogy vállalják az anyagi áldozatot, nehogy rossz befolyás alá kerüljek és hitem meginogjon.

Nővérem biztos lelki támaszt jelentett számomra, és bevont többféle gyülekezeti szolgálatba. Hegedültem, énekeltem az ő zongorakíséretével, és gyakran szavaltam, ami a prédikáció bibliai témájához illett. Páskulyné Kovács Erzsébet testvérnővel szoros barátság alakult ki, azonos „lelki húrozásúak” voltunk. Rendszeresen látogattam megromlott egészségi állapota miatt, ilyenkor mindig felolvasta a legújabb versét, majd elsőként mondtam el a gyülekezetben.

Másodikos orvostanhallgató koromban keresztelkedtem meg. Úgy éreztem, hogy ez a döntésem fog megvédeni a kísértések között, és megtartó erőt ad, így is történt.

 

– Hol és hogyan ismerted meg férjedet?

– Nővérem, aki már Budapesten lakott, a Székely Bertalan utcai gyülekezet kórusvezetője volt. Meghívott Egervári Oszkár testvér evangelizációs sorozatára, hogy hitben erősödjek. Egyik alkalommal bemutatta nekem Zoltánt, és attól kezdve jelentős fordulatot vett az életem.

Addig úgy véltem, hogy az orvosi hivatás teljesen betölti az életemet, éppen ezért férjhez menésre nem is gondoltam, az Úrnak azonban más terve volt. Isten és a lelkészi szolgálat iránt elkötelezett fiatalembert hozott az életembe. Megismerkedésünk után, meggyőződtünk arról, hogy a jó Isten terelte egymás felé életünket. 1973-ban kötöttünk házasságot, közösen vállalva a szolgálatot. Tudtam, nem lesz könnyű az utam, de most már ez lett az elsődleges feladatom.

 

– A második jelentős fordulat az életedben a gyermekek születése. Hogyan tudtál orvos, anya, lelkészfeleség lenni?

Ahhoz képest, hogy férjhez menni sem akartam, a jó Isten három egészséges leány gyermekkel ajándékozott meg bennünket. Most már anyai hivatással is kiegészült a feladatok sora. Az orvosi hivatás sorrendben a harmadik helyre került, melyet mindmáig gyakorlok.

Férjem szolgálati helyein mindig akadt egy-két testvér, akinek ismereteim és kapcsolataim révén segíteni tudtam, hogy a leggyorsabban és a legjobb kezekbe kerüljön, ha én közvetlenül nem tudtam segíteni, A háromféle szolgálat nagy kihívást jelentett, különösen azért, mert férjemmel azt az elvet vallottuk, hogy a lelkész családjával együtt végezze a szolgálatot. Ez gyakran azzal járt, hogy 32 órás kórházi szolgálat után a három gyermekkel és az elkészített étellel keltünk útra kora reggel, hogy időben a gyülekezetbe érkezzünk. Az úton gyakran énekeltünk, beszélgettünk, melyre felnőtt korukban is szívesen emlékeznek gyermekeink. Sok-sok közös élményünk volt a gyülekezetben, melytől elestünk volna, ha a feladat könnyebbik oldalát fogom meg, és otthon maradunk a helyi gyülekezetben.

Volt egy különösen nehéz időszakunk, amikor 10 hónapig férjem a Newbold-i nyelviskolán tanult. Sokan kérdezték, hogy bírom. Azt feleltem, hogy „mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.”

 

– Milyen szolgálati területeken dolgoztatok, mint lelkész, orvos és unióelnök-feleség?

– Szolgálati területünk Budapesten, a Szüret utcai gyülekezettel kezdődött, majd Balatonfüred, Veszprém, Nemesvámos, Székesfehérvár körzete következett.

Férjemet 1987-ben a DET elnökévé választották, 1990 után az unió különböző osztályait vezette, majd 1999-től unióelnöki megbízást kapott. 1990-től éveken át férjemmel evangelizációs sorozatok alkalmával egészségügyi előadásokat tartottam, és DOLESZ programokat vezetettem. Orvosi munkám során gyakran nagy harcot kellett vívnom, hogy megszentelhessem a szombatot. Az Úr megsegített, mindig akadt egy-egy kolléga, aki szombaton helyettem dolgozott. Amikor ezt viszonoztam, hetente akár háromszor is ügyeltem, ami 32 órás munkát jelentett.

 

– Harmadik jelentős fordulat a családban az unokák születése, a nyugdíjas kor elérése. Hogyan érzed magad ebben az új élethelyzetben?

– Amióta férjem nyugdíjas lett, lelkészek meghívására minden szombaton más-más gyülekezetben szolgál, ahová most is elkísérem, de most már csak egyedül. Gyermekeink megkeresztelkedtek, férjhez mentek, önálló családot alapítottak, és mindegyiküket két gyermekkel ajándékozta meg a Teremtő.

A nagyszülői státuszt is nagyon élvezem, annak minden kihívásával. Segítjük őket, ahogy igénylik, de legfőképpen abban, hogy szeressék és szolgálják az Urat.

 

– Mit üzensz a mai lelkészfeleségeknek?

– A lelkészfeleségeknek azt üzenem, hogy ez a legmagasztosabb, legszentebb hivatás, melyet csak Isten iránti alázattal és hűséggel lehet végezni.

 

Bodnár Zsóka

NSZO vezető

 

„Ki Istenének átad mindent, azt csudaképen őrzi itt lent…” – Juhász Ernőné Évike

Cikksorozatunk célja, hogy minél több lelkészfeleség élettörténetét megismerjük, élettapasztalataikból erőt merítsünk. Évike örömmel osztja meg kérésünkre történeteit.

 

– Időzzünk kicsit a múltban! Mesélsz nekünk nagyszüleidről, szüleidről, gyermekkorodról?

– Evangélikus családból származom. Nagymamám és édesanyám hívő emberek voltak. Sokat hallottam a jó Istenről tőlük. 10 éves voltam, amikor édesanyám megkeresztelkedett adventistának. Salgótarjánban én is el-elmentem vele adventista gyülekezetbe. Akkoriban azonban még nem volt igazán hatással rám, amit ott hallottam. Anyukám sem erőltetett a hitre. Középiskolás voltam, amikor változás történt. Egy osztálytársamat bántották adventista hite miatt (amit ő felvállalt), én pedig mellé álltam. Barátnője lettem. Rajta keresztül kerültem közelebb az adventista közösséghez. Az adventista fiatalok között már jól éreztem magam. 20 évesen keresztelkedtem meg, nagymamámmal együtt, és nagyon boldog voltam a jó Istennel való kapcsolatomban.

 

– Biztosan sok áldott tapasztalatod volt ebben az időszakban.

– Igen. Egyet emelnék ki. A középiskola után egy tervező irodához vettek fel, ott dolgoztam rajzolóként, szerkesztőként. Amikor megkeresztelkedtem, tudtam, hogy ki akarok állni a hitem mellett, és kérni fogom a szabad szombatot. Három napig imádkoztam, böjtöltem, hogy a szombatot megadják a munkahelyemen. Bizonyságot tettem a főnöknek a jó Istenről, a belé vetett hitemről, s kértem, hogy hadd legyenek szabadok a szombatjaim, „Hát mi akadálya van?” – kérdezte. De a történet ezzel még nem fejeződött be. Mindent megtettek azért, hogy hitemben akadályozzanak. Kizártak közösségi szervezeteikből, amit én nem bántam, mert ez lehetőséget biztosított arra, hogy aki megkeresett, mindenkinek bizonyságot tehettem hitemről. Munkámra továbbra is igényt tartottak, én pedig igyekeztem kivenni a részemet, és becsülettel ellátni feladataimat, ők pedig tiszteletben tartották hitemet.

 

– Hogyan fonta össze az Úr életedet az Ernőével?

– 20 éves koromban ismerkedtem meg Ernővel egy barátnőm születésnapi ünnepségén. Ezt követte két év udvarlás, amikor is volt alkalmunk sokat beszélgetni a jó Istenről, levelezni, megismerni egymás hitét, gondolatvilágát. Két év múlva kötöttünk házasságot. Két drága gyermekünk született, 1977-ben Gábor, 1980-ban pedig Zoltán. 6 évig voltam otthon velük, a munkahelyemre már nem mentem vissza dolgozni. A fiainkat otthon tanítottam Isten szeretetére. Ernő közben vállalkozó kisiparos lett, hogy mellette végezhesse a szolgálatot, amelyre Isten elhívta.

 

– Melyek voltak szolgálati területeitek, legemlékezetesebb tapasztalatod a jó Istennel?

– Az első 13 évünket a szolgálatban Budaörsön töltöttük. Imádkoztunk sokat, és megkaptunk Isten kegyelméből egy budaörsi házat. Sok munka volt ugyan vele, de megérte. Nagyon hálásak voltunk érte mennyei Atyánknak, hogy a házunkba sokszor szállóvendégeket fogadhattunk. Ernő onnan végezte a szolgálatát Békés megyében, Nyíregyházán, Tatabánya területén. Mellette pedig a gazdasági szolgálatot is. Főleg, amikor evangelizációk voltak, hetente több napot töltött távol az otthonától. Onnan Miskolcra költöztünk el, ahol szép lélekmentő munka indult el, és szükség volt lelkipásztori támogatásra, segítségre. Ennél a költözésnél is végig éreztük Isten vezetését, bár kissé kalandos volt az odaköltözésünk. Amíg Budaörsön éltünk, édesanyámat magunkhoz vettük egy agyvérzés után, hogy gyógyuljon, lábra álljon. Miskolcra költözött ő is, velünk együtt. Ebben a szolgálati szakaszban sok-sok áldást éltünk át, a kezdetben 25 tagú közösség 60 tagra bővült. Volt, hogy a kertben ülve, a szabadban tartott Ernő keresztségi órákat. Amiben csak lehetett, kivettem a részemet én is. Főzőköröket tartottunk, hajléktalan szolgálatban ételt készítettünk a szűkölködőknek, képzést kaptunk telefonos lelkisegély-szolgálat végzésére. Ez utóbbit nagyon szerettem, 5 évig végeztük ezt a szolgálatot, este 7-től reggel 7-ig. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik az életem egyik traumája: nyirokrendszeri daganatos betegség kezdődött a szervezetemben. Másfél évig tartott a kezelésem, mire stabilizálták az állapotomat. Mindeközben nagyon megtapasztaltuk a testvérek hitét, támogatását, összetartását. Minden héten imaórát tartottak a gyógyulásomért. A telefonos lelkisegély-szolgálat, amit végeztünk, abban is segítségemre volt, hogy másokat hallgatva, nekik segítve ne a magam problémái körül forogjak. A stabil, jó állapotom 7 évig tartott.

Miskolc után Pécsre helyeztek bennünket, ahol 10 évig szolgáltunk. Lehetőségünk nyílott itt is a szolgálatra számos területen. Testvéreinkkel ma is tartjuk a kapcsolatot. Betegségem ebben az időszakban ismét kiújult, de hála a jó Istennek ismét megtapasztalhattam Isten gyógyító kegyelmét. Végtelenül hálás vagyok szép családunkért, a gyermekeinkért, és öt unokánkért. Már 20 éve, hogy a betegségem kezdődött, de itt vagyok, a jó Istennek még mindig terve van velem. Nem volt egyszerű az életünk, de visszatekintve látom a sok-sok áldást, és a szépre emlékezem. Jelenleg Bicskén élünk, a tatabányai gyülekezetben szolgálunk. A helyiek már sokszor kifejezték, mennyire hálásak, hogy itt vagyunk szolgálatban. A mindennapi imánk az, hogy bár sokan jönnének a jó Istenhez, és csatlakoznának a közösséghez, a gyülekezethez! Hiszem, hogy ezért mi is tehetünk még valamit.

 

– Végül szeretnélek kérni, üzenj valamit a lelkészfeleségeknek és a többi olvasónknak!

– Egész életemet számba véve vallom, hogy ha a jó Istenben bízunk, nincs olyan lehetetlen helyzet, amiből ki ne tudna emelni, tovább ne tudna vezetni. Édesatyaként gondoskodik rólunk, minden apró részletre figyel. Ő nemcsak a férjünket hívja lelkipásztori szolgálatba, de bennünket, feleségeket is gondoskodó szeretetre hív: legyünk gazdaasszonyai a gyülekezeteknek, a közösségen belül emberek vannak, akikkel törődni szükséges. Igen, a misszió is fontos, ugyanakkor a már bent lévő hívőkről való gondoskodás is. Vigyázzatok a családotokra, fogadjátok meg Ellen White tanácsát, aki lelkünkre köti, hogy töltsünk időt a gyermekeinkkel, mert kincsek ők.

A kedvenc igeversem mindig az, amit épp olvasok, legkedvesebb bibliai íróim Ézsaiás és János apostol. Néhány bátorító szakasz:

  • „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy” (Ézs 43:1).
  • „Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig” (Fil 1:6).
  • „Mert megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek, amely arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon; Várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését” (Tit 2:11–13).
  • „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak” (Róm 8:28).

 

Végezetül az éneket, ami a szívemnek legkedvesebb, hadd idézzem be nektek:

„Ki Istenének átad mindent,
Bizalmát csak belé veti. :/:
Azt csudaképen őrzi itt lent,
Ínség, baj közt is élteti.
Ki mindent szent kezébe tett,
Az nem fövényre épített.

 

Csak légy egy kissé áldott csendben:
Magadban békességre lelsz, :/:
Az Úr rendelte kegyelemben
Örök, bölcs célnak megfelelsz.
Ki elválasztá életünk,
Jól tudja, hogy mi kell nekünk.

 

Zengj hát az Úrnak, s járd az utat,
Mit éppen néked Ő adott; :/:
A mennyből gazdag áldást juttat
S majd Jézus ád szép, új napot.
Ki Benne bízik és remél,
Az mindörökre Véle él.”

 

 

Hegyes-Horváth Csilla
NSZO munkacsoporttag

„Istenem, tiéd az életem…” – VIRÁGZÓ NŐK ISTEN KERTJÉBEN

Kedves Olvasó! Egy kedves, érzékeny és szeretetteljes nő életét szeretném bemutatni, aki férjével egész életét Isten szolgálatának szentelte. Ócsai Gyuláné életét lelkész férje mellett, az Isten iránti hűség jellemezte.

 

– Kedves Erzsike néni, mesélj a gyermekkorodról, szüleidről?

– 1943-ban egy kis faluban, Farmoson születtem. Nővéremmel együtt szerető családban nőttünk fel. Három éves voltam, mikor édesanyám megismerte Istent, és elfogadta az igazságot, ezután az adventista hitelvek szerint neveltek minket. A Farmosi Gyülekezetbe jártunk, ahol gyermekként nagyon sokat jelentett számomra a szombatiskola. Az ott tanultak nagyban meghatározták a későbbi döntésemet. Tanítóinkra tisztelettel néztünk fel, életük példa volt számukra, így egyre erősödött bennem az Isten iránti hit és szeretet. Örömmel vettem részt a szolgálatokban.

A Farmosi Gyülekezet az ′50-es években 80 taggal egy tevékeny, lelkes közösség volt. Lelkészünk, Sztodola Mária felkarolta a fiatalokat, zenei szolgálatokat szervezett, és sokat dolgozott a gyülekezet egységéért. Mi vendégeket hívtunk a faluból, akik szívesen töltötték velünk a szombatot.

 

– Melyik gyülekezetbe jártál keresztséged után?

– Tizenöt éves koromban, 1957-ben szövetséget kötöttem az Úrral, és még odaszántabban igyekeztem szolgálni Őt. 1962-ben házasságot kötöttem Ócsai Gyulával, aki szintén a Farmosi Gyülekezetben nőtt fel, így gyerekkorunktól kezdve ismertük egymás, és együtt is keresztelkedtünk. Ezután már együtt jártunk az Isten útján, és együtt szolgáltuk Őt.

 

– Mikor és hol kezdted a férjeddel a közös életet?

– Farmosról Budapestre költöztünk és a Szőlő utcai, majd a Székely Bertalan utcai gyülekezet tagjaiként végeztünk különböző szolgálatokat, amelyekre az egyháztól megbízatást kaptunk.

1969-ben megszületett kislányunk, Tünde. A róla való gondoskodás jelentette ekkor számomra a legfontosabb feladatot.

Férjem ez idő tájt szerzett lelkészi képesítést, de majd csak jóval később az 1975-ös események után bízták meg lelkészi feladatokkal. Sokszor költöztünk, ami nehézséget okozott, de mindig megtapasztaltuk a jó Isten gondviselését, vezetését, oltalmát. Otthonunkban gyakran adtunk helyet az összejövetelek számára, az ezzel járó háziasszonyi feladatokat szívesen vállaltam.

 

– Szolgálatod során mi volt a legnagyobb kihívás, próba?

– Legnagyobb kihívást számunkra a Pécsre való helyezés jelentette. Mindent fel kellett számolnunk ennek érdekében, pesti lakást, órásműhelyt, munkahelyet. De szívesen tettük, mert meg voltunk győződve arról, hogy az Úr művéért tesszük. Sok nehézséggel kellett megküzdenünk ebben az időben.

A pécsi szolgálat után ismét Budapestre költöztünk és a Kelenvölgyi Gyülekezet tagjaiként 25 évig végeztünk különböző szolgálatokat. 20 évig voltam a gyülekezet pénztárosa, ezenkívül testvéreink megbíztak a tábeai és diakóniai feladatokkal is. Férjemmel látogattuk, lelkigondoztuk a pesti és Pest környéki testvéreket. Gyakran jártunk kórházakba, betegeinknek, idős testvéreinknek vittünk élelmet, vigasztalást, bátorítást. A missziómunka mindig szívügyünk volt. Az otthonunkban tartottunk bibliaórákat, ezekre az alkalmakra meghívtuk a szomszédainkat, ismerőseinket. Az volt a célunk, hogy minél több emberrel megismertessük az Isten szeretetét.

 

– Mit jelentett számotokra a 2015. évi csatlakozás?

– A Magyar Unióhoz való csatlakozás után is a szolgálat volt a legfontosabb az életünkben. A Gödöllői Gyülekezet tagjai lettünk. A gyülekezetben Szilvási József testvér és felesége így köszöntött minket: „Nagyon nagy szeretettel üdvözlünk benneteket, nem fogok kérdezni semmit arról, mi történt a múltban, mert meg vagyok győződve arról, hogy hithű adventisták vagytok.” Ez a mondat nagyon sokat jelentett nekünk. A testvérek is nagy szeretettel fogadtak, bevontak a szolgálatokba.

 

– Hogyan szolgáltok ma az Úrnak?

– Az idős kor sokszor akadályoz bennünket a szolgálatainkban. Hisszük, hogy az Úr ezekben a nehéz időkben az aprónak tűnő tettekben is megáldja életünket és munkánkat. Amíg élünk és erőnk engedi, hűségesen szolgáljuk Istent. Ő az, aki erőt adott nekünk a nehézségek között, bátorított, mikor csüggedtünk, mellettünk volt és nem hagyott egyedül a próbákban.

Az alábbi bibliaszöveg végigkísérte szolgálatunkat: „Gyönyörködjél az Úrban, és megadja néked szíved kéréseit. Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti” (Zsolt 37:4–5).

 

– Kedves Erzsike néni, nagyon köszönöm, hogy megosztottad velünk életed jelentősebb eseményeit. Kívánok nagyok sok áldást az életedre!

Tonhaizer Anikó
NSZO munkacsapattag

Úgy van jól, ahogy Isten vezet – VIRÁGZÓ NŐK ISTEN KERTJÉBEN

Gyürüsné Horváth Anna (Panni) testvérnő hosszú éveken át végezte kreatív tevékenységét Egyházunk Női Szolgálatok Osztályának munkájában, mint alapító tag. Sokoldalú egyénisége maradandó értéket teremt közöttünk, úgy is mint lelkésznő és mint lelkészfeleség. Kedvessége, szerető szíve és nyitottsága az emberek iránt mindig segíti őt a kapcsolatteremtésben. Hite és reménysége mások számára is példaértékű.

 

– Tudom, a saját életemet csak a magaméhoz tudom mérni, többet értem el, vagy kevesebbet, mint a másik. Te mit nyertél azzal, hogy lelkész férjed van és te magad is lelkésznő vagy? Milyen eredményedre vagy a leghálásabb Istennek?

– Szombathelyen volt egy 16–18 főből álló csoport. Ez a csoport lett a magja a később elinduló Bibliai Szabadegyetemnek, ahová több százan eljöttek. Közülük még mindig tartok kapcsolatot öt személlyel. Ez hálával tölti el a szívemet.

 

– Ki által kerültél kapcsolatba a Hetednapi Adventista Egyházzal és mikor keresztelkedtél meg?

– Szüleim és nagyszüleim is mindkét ágon adventisták voltak. Az apai nagypapámmal és a nagybátyámmal együtt keresztelkedtem meg 1965-ben, tizenöt évesen. Édesapám hiteles keresztény életvitele a legnagyobb hatást jelentette számomra. Édesanyám és édesapám is könyvevangélisták voltak, akik egyik könyvevangélista gyűlésen ismerkedtek meg. Anyukám a legeredményesebbek közé tartozott, annak ellenére, hogy az országunkban tanult meg magyarul. A régi „Idők Jelei” folyóiratban gyakran szerepelt a neve az első három személy között. Úgy gondolom, tőlük örököltem a missziós lelkületemet.

 

– Mikor ismerkedtél meg a férjeddel és milyen szép emléked van abból az időből?

– Egy zsúfolt vonaton ismerkedtünk meg 1979-ben. A háromórás utunk alatt leginkább a vallásomról, a hitemről beszélgettünk. István katolikus volt. Tartottuk a kapcsolatot, és ő egy év múlva megkeresztelkedett, ezt követően összeházasodtunk.

Két dolgot szeretnék kiemelni a kapcsolatunk elejéről. Az egyik, hogy nem vásárolt számomra jegygyűrűt, hanem annak az árán 38 db Bibliát vettünk, ez lett a jegyajándékunk, ami abban az időben – 1980-ban – kuriózumnak számított, mivel akkor csak ritkán lehetett hozzájutni a Szentíráshoz. Ezeket a Bibliákat a nem adventista rokonainknak, valamint az ő egyetemi osztálytársainak ajándékoztuk, mondván, hogy ez a mi jegyajándékunk. Azt az örömöt, amit akkor éltünk át, azt hiszem, csupán gyermekeink születése múlta felül. A másik örömünket és emlékünket az jelentette, amikor Istvánt egyházunk meghívta a szolgálatba lelkésznek. Ekkor gépészmérnökként dolgozott, nagyon jó fizetéssel, és lelkészként pontosan az egyharmadát kapta annak, amit előtte keresett, mégis a teljes életét az Isten szolgálatára szentelte.

 

– Összetartó család vagytok. A fiadról és a lányodról, a családodról, a lelkészunoka menyedről, kérlek, ossz meg néhány gondolatot!

– Igen, van két harminchat éves gyermekünk. Anikó Dunaújvárosban él, szociális gondozó és ápoló egy fogyatékkal élők otthonában. Szereti a drága Jézust, szépen fuvolázik, és mély empátiás képessége van. Szívesen meghallgat másokat és együtt érző, ahol tud segít másokon.

Fiunk, Máté szintén nagyon szereti Jézust, a családját, a tündéri feleségét és két szép fiát. Benedek három és féléves, Dávid pedig hat hónapos. Gyömrőn élnek és a helyi gyülekezetbe járnak, ahol szolgálnak. A fiam és a menyem különlegesen sokoldalú személyek, Szandra figyelmes, gondos, türelmes édesanya, Máté pedig igazi édesapa-fia kapcsolatot ápol mindkét gyermekével. Igyekszik mindent megtenni a családjáért.

 

– Tudom, sokat költöztetek a szolgálatotok során. Hány helyen szolgáltatok?

– Igen, hét különböző körzetben szolgáltunk és több mint tízszer költöztünk.

 

– A pihenés és az egyedüllét Istennel, a közösséggel, békével tölti el az embert. Hogyan nyertél áldást a szombati napokon?

– Örültem, amikor a szemekből azt láttam szombaton, értik, amit mondok a prédikációban. Annak ellenére, hogy számomra a szombatok megterhelőek voltak. Némelyik gyülekezetben már 8 óra 30 perckor elkezdődött az imaóra és a szombatzárás után indultam haza. Többször tartottunk délidőben bizottsági ülést, és lelki beszélgetés is. Viszont az elmúlt időszakban a pandémia számomra rengeteget különlegességet hozott. Ugyanis, szinte minden szombat délután elmentünk Istvánnal a közeli erdőbe és a tópartra sétálni, felfedeztük a közelben levő csodaszép helyeket, ahol szinte csak a madár jár. Tartalmas beszélgetéseink alkalmával csodáltuk a táj szépségét. Együtt voltunk és „egyedül Istennel”. Mivel most már mehetünk újra a gyülekezetbe, minden szombaton lehetőségünk van a szolgálatra.

 

– Valószínűleg sokaknak segítettél a hit útjára lépni, és a lelki életben járni. Van-e olyan történeted, amit őrzöl magadban, és szívesen megosztanád?

– Ó, igen. 1975. és 1980. között nem a Budapest, Székely Bertalan utcai gyülekezetbe jártam. Később, amikor fiatal házasok voltunk, a férjem rábeszélt arra, menjünk el ismét ebbe a gyülekezetbe. Leültünk a bal oldal hátsó részébe. Akkor még a ruhafogasokat ott helyezték el. Ahogy leültünk, még nem kezdődött az istentisztelet, egy párbeszédre lettem figyelmes. Két testvérnő beszélgetett.

– Te, az ott nem a Horváth Panni? – kérdezte a mellette ülőtől.

– Én nem tudom, nem ismerem – válaszolta.

– De, szerintem az a Horváth Panni – mondta.

– Nem ismerem, sajnálom – felelte.

– Pedig én azt gondolom… – kezdte, és ekkor én hirtelen megfordultam, és azt láttam, hogy egyikük nekem integetett.

– De jó, hogy látlak! – mondta.

Azonban én nem ismertem meg őt. A szünetben beszélgettünk, s elmondta, hogy közös munkahelyen dolgoztunk, de mindegyikünk más-más laboratóriumi szobában. Én minden reggel átmentem az ő laboratóriumukba, s az egyik ott dolgozó adventista lánnyal közösen fogyasztottuk el a reggelinket 8 óra és fél 9 között. S ez idő alatt megbeszéltük a szombatiskolai tanulmány aznapi leckéjét és még a reggeli dicséretet is átbeszéltük, majd imádkoztunk. Azután én visszamentem a saját munkahelyi területemre. Ő pedig ezt éveken át figyelte és a nyitott ajtón keresztül hallgatta a beszélgetésünket a Bibliáról. Ekkor mondta el nekem: „Tudod, a ti Istenbe vetett hitetek és életetek nagy hatással volt az életemre, ezért úgy döntöttem, hogy eljövök a gyülekezetbe, és már meg is keresztelkedtem.”

 

– Az ember úgy talál magára, ha egy tágabb képet lát meg a világból. Volt-e alkalmad külföldre utazni a lelkész férjeddel?

– Igen, a legemlékezetesebb utunk során, amikor Ausztráliába mehettünk, csodás élményben volt részünk. Az egyik ott élő, magyar testvér hívott meg minket, így öt hetet tölthettünk ezen a szép földrészen. Akkor mindketten úgy éreztük, ez az a nyugalom, a békesség, amire szükségünk van. Jártunk még együtt Európa különböző országaiban, Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Szlovákiában, Horvátországban. Szeretünk felfedezni újabb és újabb tájakat, megismerni különböző kultúrákat. Hiszem, hogy hamarosan majd néhány bolygót is felfedezhetünk közösen.

 

– Kértél-e olyat Istentől, amivel szép tapasztalatot szereztél?

– Visszatekintve úgy látom, több kérésemre nem jött válasz az Úrtól, vagy nem akkor jött, amikor szerettem volna. Azok, amelyek megtörténtek az életemben, végül is a legjobbak lettek számomra. Sokszor nem értettem, miért nem válaszol Isten, mivel minden jel azt mutatta, jó dolog az, amit kérek az Úrtól, mégsem tapasztaltam, hogy az imádságom meghallgattatott. Viszont idővel mindig bebizonyosodott, úgy volt jó, ahogy Isten vezetett.

 

– Kreatív testvérnő vagy, aki nagyon sok kézimunkát készítesz. Melyik a legkedvesebb történeted ezzel kapcsolatban?

– Több városban hoztam létre kreatív klubot azzal a céllal, hogy megismerkedjek emberekkel, akikkel alkotás közben Istenről lehet beszélgetni. Annak is nagyon örülök, amikor örömöt tudok szerezni a kézműves darabjaimmal az embereknek. Nemrég jelent meg a negyedik könyvem. S amikor ezt ajándékba adom valakinek, igyekszem mindegyikbe egy-egy saját készítésű, a Bibliából vett igével ellátott kártyát tenni, ezzel is örömöt szerezni. Valaki elmondta nekem, hogy még mindig őrzi azt az kavicsot, amire ráírtam egy gondolatot, és tőlem kapta ajándékba. Ilyenkor mindig jó érzés tölt el és meghatódom.

 

– Mint keresztények, napjainkban egyre többet beszélünk a jövőről. Te, hogyan látod, mutatják-e a jelek Jézus második eljövetelét?

– Ha az elmúlt több mint negyven éves lelkészi szolgálatom összes prédikáció-vázlatát összegyűjteném, akkor azt látnám, hogy annak a 80%-a a mennyről, az új földről, Jézus második eljöveteléről, a jelekről, a felkészülés fontosságáról szól. Nemrégen az egyik gyülekezetben az óravezető megkérdezte tőlem: „Kiválasztottad, hogy melyik legyen a kezdő ének?” Azt mondtam neki: „Nem. Segítenél ebben?” Erre ő ezt felelte: „Mivel ismerlek, úgy gondolom, hogy Jézus eljöveteléről fogsz beszélni. Tehát olyan éneket keressünk, ugye?”

A napokban jelent meg az „Őszike” magazin harmadik száma, amely az újjáteremtett földről, az új otthonunkról, a második Édenről szól. Ez a legeslegkedvesebb téma, ami foglalkoztat. Hihetetlen, hogy mennyire érdekli az embereket az „utolsó idők eseményei”, melybe a szüleink is szerettek volna bepillantani, ez most a mi szemünk előtt zajlik. Többször elmondom: ha édesapám valami csoda folytán feltámadna, elámulna, mennyire közel kerültünk Jézus visszajöveteléhez.

 

Mit üzensz az AdventInfo olvasóinak?

Három dolgot szeretnék üzenni.

  1. „Az aggodalom aggá tesz!” Ne engedjük, hogy a félelem úrrá legyen rajtunk. Jézus Krisztus úr minden felett, és végül VELE győzni fogunk!
  2. Próbáljunk meg sokkal szerényebben élni! Ugyanis mindent itt kell hagynunk a földön. Éppen ezért, nem nagy tragédia, ha nem tudunk megvenni, elérni mindent, amit megálmodtunk, vagy amit a szomszéd elért.
  3. Végül pedig a legfontosabb: Töltsünk több időt Jézussal! Figyeljük Őt! Olvassuk a Bibliát és imádkozzunk sokkal gyakrabban. Törekedjünk hiteles kereszténynek lenni!

Igyekezzünk örömteli, pozitív kisugárzású emberekké válni, hiszen van reménységünk. Van örök életünk. Legyünk hálásak és elégedettek! Legyünk boldogok! Ne panaszkodjunk, mert a mi otthonunk a mennyekben van, ahonnan a mi drága Jézusunk visszajövetelét várjuk!

 

Köszönöm a beszélgetést. Kívánom Isten áldását életedre és családodra!

 

Tokics Marika
NSZO munkacsoporttag