Bejegyzés

Olvassuk együtt!

/Kategória: /Feltöltötte:

Új könyv olvasását kezdjük. George R. Knight: „Ellen White mindennapjai” című könyvét fogjuk közösen olvasni nőtestvéreimmel.

Miért esett a választás erre a könyvre? Ez a könyv egy Ellen White-ról szóló 4 részes sorozat egyik tagja. Négy szempontból mutatja be az életét. Az első rész személyiségrajz, a második rész a családi életébe ad betekintést, a harmadik a lelki életét mutatja be, a negyedik pedig a gyülekezeti munkájából villant fel részleteket.

E könyv olyan nőként mutatja be Ellen White-ot, mint akinek megvoltak a maga küzdelmei és csalódásai éppúgy, mint a győzelmei. Tény, hogy ő is hasonló problémákkal és lehetőségekkel teli életet élt, amilyenek a mi életünkben is adódhatnak, ezért segíteni fog nekünk a jövőben, amint tanácsai által azonosulunk vele úgy egyénileg, mind gyülekezeti szinten.

Célunk, hogy a könyv elolvasása által, jobban megismerjük Ellen White személyiségét, és így jobban tudjuk majd értékelni üzeneteit.

Márciusban a 31. oldalig olvassuk.

 

 

 

 

Imareggeli

 

Március első vasárnapján reggel 8–9 óráig tartjuk nők részére az imareggelit, amire szeretettel várunk mindenkit!

A témánk, Ellen G. White: „Jézushoz vezető út” c. könyvéből, „A tanítványság próbaköve” című fejezet.

Az imaalkalmat Szabó Attiláné, Zsuzsa vezeti.

A részvétel Zoomon lehetséges. A szükséges linket Tokics Mária küldi. Jelentkezni a tmaria@adventista.hu e-mail címen lehet.

„Az ima nem Istent hozza le hozzánk, hanem bennünket emel fel Őhozzá” (E. G. W.). Hisszük, hogy a közös imádság által erősítjük egymást, és lélekben Istenhez együtt emelkedhetünk fel.

 

Bodnár Zsóka

Női Szolgálatok Osztálya

 

Bátran élni, a jutalomra tekintve – Virágzó Nők Isten Kertjében

/Kategória: /Feltöltötte:

Rovatunkban egy örök optimista, vidám lelkészfeleséget mutatunk be, aki hűséges segítőtársa, szövetségese férjének. Együttmunkálkodásuk a misszióban, közös céljaik még edzettebbé és erősebbé forrasztja kapcsolatukat.

– Nem adventista családban nőttél fel, mégis van-e valamilyen meghatározó gyermekkori élményed, találkozásod Istennel?
– Szüleim nem voltak adventisták, de anyukám megtanított a Mi Atyánk imádságára egy vihar alkalmával, mondván, hogy ha valami baj ér, csak mondjam el, és Ő megszabadít. 18 éves koromig eredményesen használtam is.
Az adventista gyülekezethez, ahová egy szomszéd lány hívott meg, két év után csatlakoztam.

– Mikor ismerted meg férjed, Szőllősi Bélát? Mint lelkészfeleség, hogyan tudtad segíteni, támogatni munkáját?
– Férjemet egy rokonom által ismertem meg, amikor már keresztségre készültem.
1974-ben házasodtunk össze Marosvásárhelyen, ahol az 500 tagú gyülekezetnek oszlopos tagja volt. A férjemre felnéztem, mivel nagyon jól ismerte a Bibliát. Rendszeresen jártunk a gyülekezetbe, ahol sokat tanultam. Férjemmel és barátaival hétköznap esténként a környező falvakba jártunk evangelizálni. 1975–1989-ig minden ősztől tavaszig munkálkodtunk a misszióban.

– Milyen múltbeli, közös missziós élmények kötnek össze benneteket?
– Az evangélista munkában segíteni tudtam azzal is, hogy a Gálfi Lajos prédikátor által elkészített és bemutatott prédikációs vázlatokat legépeltem a 20-25 majd 45-50 tagú ifjú evangélista csapatnak. Beevangelizáltuk a Maros, a Nyárád és a Küküllő mentén levő falvakat. Ott a rendszerváltás után 28-30 gyülekezet létesült és imaházak épültek. Az 1980-as években elvégeztünk egy hároméves teológiai képzést.

– Tartottál keresztségi oktatást is?
– Célirányos keresztségi órát nem tartottam, de gyermek-szombatiskolai tanító voltam 15 évig. Ifjúsági tanító pedig 14 évig. Jelenleg szombatiskolai tanító vagyok.

– Többször költöztetek a lelkészi szolgálat során. Melyik gyülekezet állt hozzád a legközelebb, és miért?
– 1989-ben költöztük haza Debrecenbe, ahol Béla előbb bibliamunkásként, majd segédlelkészként dolgozott, miközben a lelkészképzőt, majd a hittanári szakot végezte el az ATF-en. A Debreceni Gyülekezetbe a megjelenésünk után több olyan család költözött Erdélyből, ahol két-három serdülő ifjú is volt. Megalakítottuk az énekkart, úgy 40 taggal. Serdülő ifjainknak külön 14-16 fős szombatiskolát szerveztük. Többször mentünk kirándulni, volt eset, hogy 50-en is osztoztunk az üstben főtt gulyásból. Volt több keresztség, ünnepélyes alkalmak, gyerekbemutató 10 gyermeknek. Felejthetetlen élményeket hoztunk magunkkal.

– Hogyan élted át az Erdélyből való hazaköltözést?
– Az erdélyi könyvhiányt hamar elfelejtettük, mivel szabadon hozzájutottunk a White- és egyéb irodalomhoz. Nyilvános evangelizációkat tarthattunk 70-80 hallgató előtt. Ez felszabadító érzés volt számunkra.

– Hogyan teszitek hasznossá nyugdíjas éveiteket? Milyen örömöket találtok együtt vagy külön-külön férjeddel?
– Négy éve vagyok nyugdíjas, de továbbra is 8 órás munkaidőben dolgozom, mint házi betegápoló. Béla sem hagyta abba tevékenységét. Minden szombaton szolgál az ország valamelyik gyülekezetében, feladatának tartva most már a „megtartás” munkáját (az Úr is kettős célt követett. Jött „megkeresni és megtartani az elveszetteket” (Lk 19:10). Rendkívüli öröm számunkra, amikor együtt tanulmányozzuk a szombatiskolát. Meg szoktuk hallgatni a szombatiskola Budapest, Bukarest Scoala Cuvantului, Speranta TV, Bécs, Loma Linda, Marosvásárhely, Madrid feldolgozásait. Élmény számunkra a közös tanulás, a szombati áldások. Volt több betegem, akik több evangelizációs sorozaton vettek részt.

– Mint egészségügyi dolgozó, hogyan tudod bátorítani, lelkileg támogatni gondozottaidat?
– Sok alkalmam van reményvesztett, csüggedő embereket vigasztalni, bátorítani. Isten kegyelméből, nem egy embert tudtam lábra állítani, akiről lemondtak.

– Hogyan tud egy házaspár idős korban is virágzó életet élni?
– Csodálatos az Isten vezetése, szervezése az ember életében, mások véletlennek mondják, de mi Isten vezetését látjuk a dolgokban. Férjem nagyon szereti a zenét, de mint lelkész, legtöbbször csak hallgatni tudta. Zeneiskolát végzett, hegedűt és karvezetést tanult. Ez utóbbiból 1974-ben diplomát is szerzett, gyakorlatra azonban alig egy-két évre futotta. Tavaly az Úr vezetése által találkozott valakivel egy temetésen, aki panaszolta, hogy a gyülekezetük jól működő énekkara nem tud tevékenykedni, mert a karvezetőjük Budapestre költözött. Béla felajánlotta, hogy megpróbál segíteni nekik, bár nem sok gyakorlata van. Rövid idő alatt jól összeszoktak, és a gyülekezet lelki színvonalát azóta a kórus szolgálata újból emeli a Soli Deo Gloria jegyében.

– Elmeséled a legszebb tapasztalatod Istennel?
– Legszebb tapasztalatom a sok közül az volt, amikor 1983-ban a marosvásárhelyi Megyei Kórházba felvettek orvosi írnoknak, ugyanis két hónappal felvettek egy irodai munkába, de a szombatnap megtartása miatt másnap eltanácsoltak. Reménytelenül vártam a hétvégét, hogy innen is elbocsátanak. Amikor kértem, hogy minden szombaton szeretnék szabad lenni, már vártam, hogy a munkakönyvemet kapom kézbe, de a főnővér azt mondta, hogy örül, hogy vasárnap dolgozok a szombat helyett, mert akkor neki nem kell bejönnie vasárnap. Így dolgoztam hat évet.

– Milyen egészségügyi és óvintézkedéseket tesztek a pandémia idején ti magatok, és mint egészségügyi dolgozó, mire hívod fel az olvasók figyelmét?
– 1989-ben Debrecenben a fertőző osztályra vettek fel. Így megkaptam a védőoltásokat és hála legyen az Úrnak, nem is lettem beteg. Tudom, hogy mi a pandémia és mik a teendők, ha ilyesmi fordul elő. Izráel fiai is a 40 éves pusztai vándorlás idején az Úrtól kaptak szigorú törvényeket a fertőzések elkerülése végett. A kapott útmutatás napjainkig érvényes az egészségünk védelme érdekében: mosakodás, 1-2 hetes karantén, távolságtartás, 5Móz 23:13-ban a szigorú tisztaság megtartására kaptak utasítást a halálos szalmonella ellen.
Ilyenek ma is vannak és működnek. Az egészséget óvó alkalmazások: maszk, mosakodás, védőoltás, mind segítenek, hogy ne betegedjünk meg, de ha valaki mégis megbetegszik, a betegség lefolyása sokkal enyhébb. Tájékoztatást nyújtok azoknak, akik megkérdeznek, hogy milyen védőoltás felel meg az illető kora és egészségmutatója szerint. Ha a válaszom nem kielégítő, akkor szakemberhez – akár virológushoz – küldöm, nem bízom a tudatlan álorvosokra. Sajnos sokan az ilyenekre bízzák magukat. Nem hit, hanem vakmerőség azzal dicsekedni, hogy Isten ezek nélkül is megvéd. A Biblia példái is tanítanak: Ezékiást fügekaláccsal gyógyították meg, Naámánt a Jordán vizében, a vak szemére sarat tettek.

– Mit üzensz a posztmodern kori lelkészfeleségek számára?
– Üzenem a mai kedves lelkészfeleségeknek, hogy maximálisan támogassák férjüket az Úrért és az emberiségért végzett nemes munkában. Tanulmányozzák közösen Isten Igéjét, ne hanyagolják el a bibliatanulmányokat, mert ez a világ legértékesebb ismeretforrása, a gyülekezet vérkeringése. Támogassák imával, mert az Úr is erre biztat: „Ti azért bátorságosak legyetek, kezeteket le ne eresszétek, mert a ti munkátoknak jutalma van” (2Krón 15:7).

Szőllősyné Nagy Annamária
NSZO munkacsoporttag

Virágzó nők Isten kertjében: Lelkészfeleségnek lenni a legszentebb hivatás

/Kategória: /Feltöltötte:

Interjú Mayorné dr. Áchim Ilonával, aki 48 éve lelkészfeleség és „Virágzó Nő Isten kertjében”

 

– Milyen családból származol és hogyan emlékszel vissza gyermekkorodra?

– 1945-ben Békéscsabán születtem, adventista szülők harmadik gyermekeként. Sajnos idősebbik nővérem, 10 éves korában szívizomgyulladásban meghalt, mivel a drága gyógyszerre szüleimnek nem volt pénze. Judit nővéremmel együtt neveltek fel nehéz anyagi körülmények között.

Mindennapi kenyerünk megvolt, nem nélkülöztünk. Olyannyira nem, hogy szüleim E. G. White tanácsait követve a gyülekezetben leginkább rászoruló, egyedülálló két-három testvért hívtak meg rendszeresen, hogy szerény szombati ebédünket megosszuk velük. Sőt édesanyám még otthonra is csomagolt nekik, ha maradt. A sareptai özvegyasszony bibliai példáját követte, melynek áldását mindig megtapasztaltuk.

Gyönyörűen tudott varrni, a háztartási munka mellett sok szép ruhát varrt, melynek árával hozzájárult a költségekhez. Szombati ünneplőruhánkat is ő varrta.

A gyülekezetben, korcsoportos gyermekiskolai foglalkozások során nagy gondot fordítottak hitünk megalapozására, melyre mindmáig hálás szívvel emlékszem. Az igényesen összeállított ünnepélyekre hosszú ideig készítettek föl, a verseket, énekeket kívülről kellett tudni.

 

– Milyen volt a 60-70-es évek ifjúsági élete, milyen lehetőségek voltak abban a korban a boldog fiatal életre?

– Akkoriban az ország egyik legnagyobb létszámú gyülekezetébe jártunk. Pezsgő gyülekezeti élet folyt Békéscsabán, még az ötvenes években is. Két-háromnapos hitmélyítő istentiszteleti alkalmak voltak. Kirándulásokon, „görbe estéken” a gyülekezetet apraja-nagyja részt vett. Nem volt generációk közötti szakadék. Tiszteltük, becsültük az időseket. Édesapámnak oroszlánrésze volt abban, hogy összetartó közösség legyünk. Így segítette az éppen akkor szolgálatot teljesítő prédikátor munkáját.

 

– Mikor és hogyan indult orvosi pályád; az egyetemi évek alatt milyen volt a lelki életed?

– Másodikos gimnazista koromban döntöttem el, hogy orvos leszek. A középiskolai tanulmányaim befejezése után a Debreceni Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem, ahova felvételt nyertem, és 1970-ben általános orvosi diplomát szereztem.

Elkerülve a szülői háztól, tanulmányaim idején nővéremmel együtt albérletben laktunk. Bár anyagi helyzetünkre tekintettel ingyen kollégiumi elhelyezést kaptam volna, de szüleim mégis úgy döntöttek, hogy vállalják az anyagi áldozatot, nehogy rossz befolyás alá kerüljek és hitem meginogjon.

Nővérem biztos lelki támaszt jelentett számomra, és bevont többféle gyülekezeti szolgálatba. Hegedültem, énekeltem az ő zongorakíséretével, és gyakran szavaltam, ami a prédikáció bibliai témájához illett. Páskulyné Kovács Erzsébet testvérnővel szoros barátság alakult ki, azonos „lelki húrozásúak” voltunk. Rendszeresen látogattam megromlott egészségi állapota miatt, ilyenkor mindig felolvasta a legújabb versét, majd elsőként mondtam el a gyülekezetben.

Másodikos orvostanhallgató koromban keresztelkedtem meg. Úgy éreztem, hogy ez a döntésem fog megvédeni a kísértések között, és megtartó erőt ad, így is történt.

 

– Hol és hogyan ismerted meg férjedet?

– Nővérem, aki már Budapesten lakott, a Székely Bertalan utcai gyülekezet kórusvezetője volt. Meghívott Egervári Oszkár testvér evangelizációs sorozatára, hogy hitben erősödjek. Egyik alkalommal bemutatta nekem Zoltánt, és attól kezdve jelentős fordulatot vett az életem.

Addig úgy véltem, hogy az orvosi hivatás teljesen betölti az életemet, éppen ezért férjhez menésre nem is gondoltam, az Úrnak azonban más terve volt. Isten és a lelkészi szolgálat iránt elkötelezett fiatalembert hozott az életembe. Megismerkedésünk után, meggyőződtünk arról, hogy a jó Isten terelte egymás felé életünket. 1973-ban kötöttünk házasságot, közösen vállalva a szolgálatot. Tudtam, nem lesz könnyű az utam, de most már ez lett az elsődleges feladatom.

 

– A második jelentős fordulat az életedben a gyermekek születése. Hogyan tudtál orvos, anya, lelkészfeleség lenni?

Ahhoz képest, hogy férjhez menni sem akartam, a jó Isten három egészséges leány gyermekkel ajándékozott meg bennünket. Most már anyai hivatással is kiegészült a feladatok sora. Az orvosi hivatás sorrendben a harmadik helyre került, melyet mindmáig gyakorlok.

Férjem szolgálati helyein mindig akadt egy-két testvér, akinek ismereteim és kapcsolataim révén segíteni tudtam, hogy a leggyorsabban és a legjobb kezekbe kerüljön, ha én közvetlenül nem tudtam segíteni, A háromféle szolgálat nagy kihívást jelentett, különösen azért, mert férjemmel azt az elvet vallottuk, hogy a lelkész családjával együtt végezze a szolgálatot. Ez gyakran azzal járt, hogy 32 órás kórházi szolgálat után a három gyermekkel és az elkészített étellel keltünk útra kora reggel, hogy időben a gyülekezetbe érkezzünk. Az úton gyakran énekeltünk, beszélgettünk, melyre felnőtt korukban is szívesen emlékeznek gyermekeink. Sok-sok közös élményünk volt a gyülekezetben, melytől elestünk volna, ha a feladat könnyebbik oldalát fogom meg, és otthon maradunk a helyi gyülekezetben.

Volt egy különösen nehéz időszakunk, amikor 10 hónapig férjem a Newbold-i nyelviskolán tanult. Sokan kérdezték, hogy bírom. Azt feleltem, hogy „mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.”

 

– Milyen szolgálati területeken dolgoztatok, mint lelkész, orvos és unióelnök-feleség?

– Szolgálati területünk Budapesten, a Szüret utcai gyülekezettel kezdődött, majd Balatonfüred, Veszprém, Nemesvámos, Székesfehérvár körzete következett.

Férjemet 1987-ben a DET elnökévé választották, 1990 után az unió különböző osztályait vezette, majd 1999-től unióelnöki megbízást kapott. 1990-től éveken át férjemmel evangelizációs sorozatok alkalmával egészségügyi előadásokat tartottam, és DOLESZ programokat vezetettem. Orvosi munkám során gyakran nagy harcot kellett vívnom, hogy megszentelhessem a szombatot. Az Úr megsegített, mindig akadt egy-egy kolléga, aki szombaton helyettem dolgozott. Amikor ezt viszonoztam, hetente akár háromszor is ügyeltem, ami 32 órás munkát jelentett.

 

– Harmadik jelentős fordulat a családban az unokák születése, a nyugdíjas kor elérése. Hogyan érzed magad ebben az új élethelyzetben?

– Amióta férjem nyugdíjas lett, lelkészek meghívására minden szombaton más-más gyülekezetben szolgál, ahová most is elkísérem, de most már csak egyedül. Gyermekeink megkeresztelkedtek, férjhez mentek, önálló családot alapítottak, és mindegyiküket két gyermekkel ajándékozta meg a Teremtő.

A nagyszülői státuszt is nagyon élvezem, annak minden kihívásával. Segítjük őket, ahogy igénylik, de legfőképpen abban, hogy szeressék és szolgálják az Urat.

 

– Mit üzensz a mai lelkészfeleségeknek?

– A lelkészfeleségeknek azt üzenem, hogy ez a legmagasztosabb, legszentebb hivatás, melyet csak Isten iránti alázattal és hűséggel lehet végezni.

 

Bodnár Zsóka

NSZO vezető

 

„Ki Istenének átad mindent, azt csudaképen őrzi itt lent…” – Juhász Ernőné Évike

/Kategória: /Feltöltötte:

Cikksorozatunk célja, hogy minél több lelkészfeleség élettörténetét megismerjük, élettapasztalataikból erőt merítsünk. Évike örömmel osztja meg kérésünkre történeteit.

 

– Időzzünk kicsit a múltban! Mesélsz nekünk nagyszüleidről, szüleidről, gyermekkorodról?

– Evangélikus családból származom. Nagymamám és édesanyám hívő emberek voltak. Sokat hallottam a jó Istenről tőlük. 10 éves voltam, amikor édesanyám megkeresztelkedett adventistának. Salgótarjánban én is el-elmentem vele adventista gyülekezetbe. Akkoriban azonban még nem volt igazán hatással rám, amit ott hallottam. Anyukám sem erőltetett a hitre. Középiskolás voltam, amikor változás történt. Egy osztálytársamat bántották adventista hite miatt (amit ő felvállalt), én pedig mellé álltam. Barátnője lettem. Rajta keresztül kerültem közelebb az adventista közösséghez. Az adventista fiatalok között már jól éreztem magam. 20 évesen keresztelkedtem meg, nagymamámmal együtt, és nagyon boldog voltam a jó Istennel való kapcsolatomban.

 

– Biztosan sok áldott tapasztalatod volt ebben az időszakban.

– Igen. Egyet emelnék ki. A középiskola után egy tervező irodához vettek fel, ott dolgoztam rajzolóként, szerkesztőként. Amikor megkeresztelkedtem, tudtam, hogy ki akarok állni a hitem mellett, és kérni fogom a szabad szombatot. Három napig imádkoztam, böjtöltem, hogy a szombatot megadják a munkahelyemen. Bizonyságot tettem a főnöknek a jó Istenről, a belé vetett hitemről, s kértem, hogy hadd legyenek szabadok a szombatjaim, „Hát mi akadálya van?” – kérdezte. De a történet ezzel még nem fejeződött be. Mindent megtettek azért, hogy hitemben akadályozzanak. Kizártak közösségi szervezeteikből, amit én nem bántam, mert ez lehetőséget biztosított arra, hogy aki megkeresett, mindenkinek bizonyságot tehettem hitemről. Munkámra továbbra is igényt tartottak, én pedig igyekeztem kivenni a részemet, és becsülettel ellátni feladataimat, ők pedig tiszteletben tartották hitemet.

 

– Hogyan fonta össze az Úr életedet az Ernőével?

– 20 éves koromban ismerkedtem meg Ernővel egy barátnőm születésnapi ünnepségén. Ezt követte két év udvarlás, amikor is volt alkalmunk sokat beszélgetni a jó Istenről, levelezni, megismerni egymás hitét, gondolatvilágát. Két év múlva kötöttünk házasságot. Két drága gyermekünk született, 1977-ben Gábor, 1980-ban pedig Zoltán. 6 évig voltam otthon velük, a munkahelyemre már nem mentem vissza dolgozni. A fiainkat otthon tanítottam Isten szeretetére. Ernő közben vállalkozó kisiparos lett, hogy mellette végezhesse a szolgálatot, amelyre Isten elhívta.

 

– Melyek voltak szolgálati területeitek, legemlékezetesebb tapasztalatod a jó Istennel?

– Az első 13 évünket a szolgálatban Budaörsön töltöttük. Imádkoztunk sokat, és megkaptunk Isten kegyelméből egy budaörsi házat. Sok munka volt ugyan vele, de megérte. Nagyon hálásak voltunk érte mennyei Atyánknak, hogy a házunkba sokszor szállóvendégeket fogadhattunk. Ernő onnan végezte a szolgálatát Békés megyében, Nyíregyházán, Tatabánya területén. Mellette pedig a gazdasági szolgálatot is. Főleg, amikor evangelizációk voltak, hetente több napot töltött távol az otthonától. Onnan Miskolcra költöztünk el, ahol szép lélekmentő munka indult el, és szükség volt lelkipásztori támogatásra, segítségre. Ennél a költözésnél is végig éreztük Isten vezetését, bár kissé kalandos volt az odaköltözésünk. Amíg Budaörsön éltünk, édesanyámat magunkhoz vettük egy agyvérzés után, hogy gyógyuljon, lábra álljon. Miskolcra költözött ő is, velünk együtt. Ebben a szolgálati szakaszban sok-sok áldást éltünk át, a kezdetben 25 tagú közösség 60 tagra bővült. Volt, hogy a kertben ülve, a szabadban tartott Ernő keresztségi órákat. Amiben csak lehetett, kivettem a részemet én is. Főzőköröket tartottunk, hajléktalan szolgálatban ételt készítettünk a szűkölködőknek, képzést kaptunk telefonos lelkisegély-szolgálat végzésére. Ez utóbbit nagyon szerettem, 5 évig végeztük ezt a szolgálatot, este 7-től reggel 7-ig. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik az életem egyik traumája: nyirokrendszeri daganatos betegség kezdődött a szervezetemben. Másfél évig tartott a kezelésem, mire stabilizálták az állapotomat. Mindeközben nagyon megtapasztaltuk a testvérek hitét, támogatását, összetartását. Minden héten imaórát tartottak a gyógyulásomért. A telefonos lelkisegély-szolgálat, amit végeztünk, abban is segítségemre volt, hogy másokat hallgatva, nekik segítve ne a magam problémái körül forogjak. A stabil, jó állapotom 7 évig tartott.

Miskolc után Pécsre helyeztek bennünket, ahol 10 évig szolgáltunk. Lehetőségünk nyílott itt is a szolgálatra számos területen. Testvéreinkkel ma is tartjuk a kapcsolatot. Betegségem ebben az időszakban ismét kiújult, de hála a jó Istennek ismét megtapasztalhattam Isten gyógyító kegyelmét. Végtelenül hálás vagyok szép családunkért, a gyermekeinkért, és öt unokánkért. Már 20 éve, hogy a betegségem kezdődött, de itt vagyok, a jó Istennek még mindig terve van velem. Nem volt egyszerű az életünk, de visszatekintve látom a sok-sok áldást, és a szépre emlékezem. Jelenleg Bicskén élünk, a tatabányai gyülekezetben szolgálunk. A helyiek már sokszor kifejezték, mennyire hálásak, hogy itt vagyunk szolgálatban. A mindennapi imánk az, hogy bár sokan jönnének a jó Istenhez, és csatlakoznának a közösséghez, a gyülekezethez! Hiszem, hogy ezért mi is tehetünk még valamit.

 

– Végül szeretnélek kérni, üzenj valamit a lelkészfeleségeknek és a többi olvasónknak!

– Egész életemet számba véve vallom, hogy ha a jó Istenben bízunk, nincs olyan lehetetlen helyzet, amiből ki ne tudna emelni, tovább ne tudna vezetni. Édesatyaként gondoskodik rólunk, minden apró részletre figyel. Ő nemcsak a férjünket hívja lelkipásztori szolgálatba, de bennünket, feleségeket is gondoskodó szeretetre hív: legyünk gazdaasszonyai a gyülekezeteknek, a közösségen belül emberek vannak, akikkel törődni szükséges. Igen, a misszió is fontos, ugyanakkor a már bent lévő hívőkről való gondoskodás is. Vigyázzatok a családotokra, fogadjátok meg Ellen White tanácsát, aki lelkünkre köti, hogy töltsünk időt a gyermekeinkkel, mert kincsek ők.

A kedvenc igeversem mindig az, amit épp olvasok, legkedvesebb bibliai íróim Ézsaiás és János apostol. Néhány bátorító szakasz:

  • „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy” (Ézs 43:1).
  • „Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig” (Fil 1:6).
  • „Mert megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek, amely arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon; Várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését” (Tit 2:11–13).
  • „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak” (Róm 8:28).

 

Végezetül az éneket, ami a szívemnek legkedvesebb, hadd idézzem be nektek:

„Ki Istenének átad mindent,
Bizalmát csak belé veti. :/:
Azt csudaképen őrzi itt lent,
Ínség, baj közt is élteti.
Ki mindent szent kezébe tett,
Az nem fövényre épített.

 

Csak légy egy kissé áldott csendben:
Magadban békességre lelsz, :/:
Az Úr rendelte kegyelemben
Örök, bölcs célnak megfelelsz.
Ki elválasztá életünk,
Jól tudja, hogy mi kell nekünk.

 

Zengj hát az Úrnak, s járd az utat,
Mit éppen néked Ő adott; :/:
A mennyből gazdag áldást juttat
S majd Jézus ád szép, új napot.
Ki Benne bízik és remél,
Az mindörökre Véle él.”

 

 

Hegyes-Horváth Csilla
NSZO munkacsoporttag

„Istenem, tiéd az életem…” – VIRÁGZÓ NŐK ISTEN KERTJÉBEN

/Kategória: /Feltöltötte:

Kedves Olvasó! Egy kedves, érzékeny és szeretetteljes nő életét szeretném bemutatni, aki férjével egész életét Isten szolgálatának szentelte. Ócsai Gyuláné életét lelkész férje mellett, az Isten iránti hűség jellemezte.

 

– Kedves Erzsike néni, mesélj a gyermekkorodról, szüleidről?

– 1943-ban egy kis faluban, Farmoson születtem. Nővéremmel együtt szerető családban nőttünk fel. Három éves voltam, mikor édesanyám megismerte Istent, és elfogadta az igazságot, ezután az adventista hitelvek szerint neveltek minket. A Farmosi Gyülekezetbe jártunk, ahol gyermekként nagyon sokat jelentett számomra a szombatiskola. Az ott tanultak nagyban meghatározták a későbbi döntésemet. Tanítóinkra tisztelettel néztünk fel, életük példa volt számukra, így egyre erősödött bennem az Isten iránti hit és szeretet. Örömmel vettem részt a szolgálatokban.

A Farmosi Gyülekezet az ′50-es években 80 taggal egy tevékeny, lelkes közösség volt. Lelkészünk, Sztodola Mária felkarolta a fiatalokat, zenei szolgálatokat szervezett, és sokat dolgozott a gyülekezet egységéért. Mi vendégeket hívtunk a faluból, akik szívesen töltötték velünk a szombatot.

 

– Melyik gyülekezetbe jártál keresztséged után?

– Tizenöt éves koromban, 1957-ben szövetséget kötöttem az Úrral, és még odaszántabban igyekeztem szolgálni Őt. 1962-ben házasságot kötöttem Ócsai Gyulával, aki szintén a Farmosi Gyülekezetben nőtt fel, így gyerekkorunktól kezdve ismertük egymás, és együtt is keresztelkedtünk. Ezután már együtt jártunk az Isten útján, és együtt szolgáltuk Őt.

 

– Mikor és hol kezdted a férjeddel a közös életet?

– Farmosról Budapestre költöztünk és a Szőlő utcai, majd a Székely Bertalan utcai gyülekezet tagjaiként végeztünk különböző szolgálatokat, amelyekre az egyháztól megbízatást kaptunk.

1969-ben megszületett kislányunk, Tünde. A róla való gondoskodás jelentette ekkor számomra a legfontosabb feladatot.

Férjem ez idő tájt szerzett lelkészi képesítést, de majd csak jóval később az 1975-ös események után bízták meg lelkészi feladatokkal. Sokszor költöztünk, ami nehézséget okozott, de mindig megtapasztaltuk a jó Isten gondviselését, vezetését, oltalmát. Otthonunkban gyakran adtunk helyet az összejövetelek számára, az ezzel járó háziasszonyi feladatokat szívesen vállaltam.

 

– Szolgálatod során mi volt a legnagyobb kihívás, próba?

– Legnagyobb kihívást számunkra a Pécsre való helyezés jelentette. Mindent fel kellett számolnunk ennek érdekében, pesti lakást, órásműhelyt, munkahelyet. De szívesen tettük, mert meg voltunk győződve arról, hogy az Úr művéért tesszük. Sok nehézséggel kellett megküzdenünk ebben az időben.

A pécsi szolgálat után ismét Budapestre költöztünk és a Kelenvölgyi Gyülekezet tagjaiként 25 évig végeztünk különböző szolgálatokat. 20 évig voltam a gyülekezet pénztárosa, ezenkívül testvéreink megbíztak a tábeai és diakóniai feladatokkal is. Férjemmel látogattuk, lelkigondoztuk a pesti és Pest környéki testvéreket. Gyakran jártunk kórházakba, betegeinknek, idős testvéreinknek vittünk élelmet, vigasztalást, bátorítást. A missziómunka mindig szívügyünk volt. Az otthonunkban tartottunk bibliaórákat, ezekre az alkalmakra meghívtuk a szomszédainkat, ismerőseinket. Az volt a célunk, hogy minél több emberrel megismertessük az Isten szeretetét.

 

– Mit jelentett számotokra a 2015. évi csatlakozás?

– A Magyar Unióhoz való csatlakozás után is a szolgálat volt a legfontosabb az életünkben. A Gödöllői Gyülekezet tagjai lettünk. A gyülekezetben Szilvási József testvér és felesége így köszöntött minket: „Nagyon nagy szeretettel üdvözlünk benneteket, nem fogok kérdezni semmit arról, mi történt a múltban, mert meg vagyok győződve arról, hogy hithű adventisták vagytok.” Ez a mondat nagyon sokat jelentett nekünk. A testvérek is nagy szeretettel fogadtak, bevontak a szolgálatokba.

 

– Hogyan szolgáltok ma az Úrnak?

– Az idős kor sokszor akadályoz bennünket a szolgálatainkban. Hisszük, hogy az Úr ezekben a nehéz időkben az aprónak tűnő tettekben is megáldja életünket és munkánkat. Amíg élünk és erőnk engedi, hűségesen szolgáljuk Istent. Ő az, aki erőt adott nekünk a nehézségek között, bátorított, mikor csüggedtünk, mellettünk volt és nem hagyott egyedül a próbákban.

Az alábbi bibliaszöveg végigkísérte szolgálatunkat: „Gyönyörködjél az Úrban, és megadja néked szíved kéréseit. Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti” (Zsolt 37:4–5).

 

– Kedves Erzsike néni, nagyon köszönöm, hogy megosztottad velünk életed jelentősebb eseményeit. Kívánok nagyok sok áldást az életedre!

Tonhaizer Anikó
NSZO munkacsapattag

Úgy van jól, ahogy Isten vezet – VIRÁGZÓ NŐK ISTEN KERTJÉBEN

/Kategória: /Feltöltötte:

Gyürüsné Horváth Anna (Panni) testvérnő hosszú éveken át végezte kreatív tevékenységét Egyházunk Női Szolgálatok Osztályának munkájában, mint alapító tag. Sokoldalú egyénisége maradandó értéket teremt közöttünk, úgy is mint lelkésznő és mint lelkészfeleség. Kedvessége, szerető szíve és nyitottsága az emberek iránt mindig segíti őt a kapcsolatteremtésben. Hite és reménysége mások számára is példaértékű.

 

– Tudom, a saját életemet csak a magaméhoz tudom mérni, többet értem el, vagy kevesebbet, mint a másik. Te mit nyertél azzal, hogy lelkész férjed van és te magad is lelkésznő vagy? Milyen eredményedre vagy a leghálásabb Istennek?

– Szombathelyen volt egy 16–18 főből álló csoport. Ez a csoport lett a magja a később elinduló Bibliai Szabadegyetemnek, ahová több százan eljöttek. Közülük még mindig tartok kapcsolatot öt személlyel. Ez hálával tölti el a szívemet.

 

– Ki által kerültél kapcsolatba a Hetednapi Adventista Egyházzal és mikor keresztelkedtél meg?

– Szüleim és nagyszüleim is mindkét ágon adventisták voltak. Az apai nagypapámmal és a nagybátyámmal együtt keresztelkedtem meg 1965-ben, tizenöt évesen. Édesapám hiteles keresztény életvitele a legnagyobb hatást jelentette számomra. Édesanyám és édesapám is könyvevangélisták voltak, akik egyik könyvevangélista gyűlésen ismerkedtek meg. Anyukám a legeredményesebbek közé tartozott, annak ellenére, hogy az országunkban tanult meg magyarul. A régi „Idők Jelei” folyóiratban gyakran szerepelt a neve az első három személy között. Úgy gondolom, tőlük örököltem a missziós lelkületemet.

 

– Mikor ismerkedtél meg a férjeddel és milyen szép emléked van abból az időből?

– Egy zsúfolt vonaton ismerkedtünk meg 1979-ben. A háromórás utunk alatt leginkább a vallásomról, a hitemről beszélgettünk. István katolikus volt. Tartottuk a kapcsolatot, és ő egy év múlva megkeresztelkedett, ezt követően összeházasodtunk.

Két dolgot szeretnék kiemelni a kapcsolatunk elejéről. Az egyik, hogy nem vásárolt számomra jegygyűrűt, hanem annak az árán 38 db Bibliát vettünk, ez lett a jegyajándékunk, ami abban az időben – 1980-ban – kuriózumnak számított, mivel akkor csak ritkán lehetett hozzájutni a Szentíráshoz. Ezeket a Bibliákat a nem adventista rokonainknak, valamint az ő egyetemi osztálytársainak ajándékoztuk, mondván, hogy ez a mi jegyajándékunk. Azt az örömöt, amit akkor éltünk át, azt hiszem, csupán gyermekeink születése múlta felül. A másik örömünket és emlékünket az jelentette, amikor Istvánt egyházunk meghívta a szolgálatba lelkésznek. Ekkor gépészmérnökként dolgozott, nagyon jó fizetéssel, és lelkészként pontosan az egyharmadát kapta annak, amit előtte keresett, mégis a teljes életét az Isten szolgálatára szentelte.

 

– Összetartó család vagytok. A fiadról és a lányodról, a családodról, a lelkészunoka menyedről, kérlek, ossz meg néhány gondolatot!

– Igen, van két harminchat éves gyermekünk. Anikó Dunaújvárosban él, szociális gondozó és ápoló egy fogyatékkal élők otthonában. Szereti a drága Jézust, szépen fuvolázik, és mély empátiás képessége van. Szívesen meghallgat másokat és együtt érző, ahol tud segít másokon.

Fiunk, Máté szintén nagyon szereti Jézust, a családját, a tündéri feleségét és két szép fiát. Benedek három és féléves, Dávid pedig hat hónapos. Gyömrőn élnek és a helyi gyülekezetbe járnak, ahol szolgálnak. A fiam és a menyem különlegesen sokoldalú személyek, Szandra figyelmes, gondos, türelmes édesanya, Máté pedig igazi édesapa-fia kapcsolatot ápol mindkét gyermekével. Igyekszik mindent megtenni a családjáért.

 

– Tudom, sokat költöztetek a szolgálatotok során. Hány helyen szolgáltatok?

– Igen, hét különböző körzetben szolgáltunk és több mint tízszer költöztünk.

 

– A pihenés és az egyedüllét Istennel, a közösséggel, békével tölti el az embert. Hogyan nyertél áldást a szombati napokon?

– Örültem, amikor a szemekből azt láttam szombaton, értik, amit mondok a prédikációban. Annak ellenére, hogy számomra a szombatok megterhelőek voltak. Némelyik gyülekezetben már 8 óra 30 perckor elkezdődött az imaóra és a szombatzárás után indultam haza. Többször tartottunk délidőben bizottsági ülést, és lelki beszélgetés is. Viszont az elmúlt időszakban a pandémia számomra rengeteget különlegességet hozott. Ugyanis, szinte minden szombat délután elmentünk Istvánnal a közeli erdőbe és a tópartra sétálni, felfedeztük a közelben levő csodaszép helyeket, ahol szinte csak a madár jár. Tartalmas beszélgetéseink alkalmával csodáltuk a táj szépségét. Együtt voltunk és „egyedül Istennel”. Mivel most már mehetünk újra a gyülekezetbe, minden szombaton lehetőségünk van a szolgálatra.

 

– Valószínűleg sokaknak segítettél a hit útjára lépni, és a lelki életben járni. Van-e olyan történeted, amit őrzöl magadban, és szívesen megosztanád?

– Ó, igen. 1975. és 1980. között nem a Budapest, Székely Bertalan utcai gyülekezetbe jártam. Később, amikor fiatal házasok voltunk, a férjem rábeszélt arra, menjünk el ismét ebbe a gyülekezetbe. Leültünk a bal oldal hátsó részébe. Akkor még a ruhafogasokat ott helyezték el. Ahogy leültünk, még nem kezdődött az istentisztelet, egy párbeszédre lettem figyelmes. Két testvérnő beszélgetett.

– Te, az ott nem a Horváth Panni? – kérdezte a mellette ülőtől.

– Én nem tudom, nem ismerem – válaszolta.

– De, szerintem az a Horváth Panni – mondta.

– Nem ismerem, sajnálom – felelte.

– Pedig én azt gondolom… – kezdte, és ekkor én hirtelen megfordultam, és azt láttam, hogy egyikük nekem integetett.

– De jó, hogy látlak! – mondta.

Azonban én nem ismertem meg őt. A szünetben beszélgettünk, s elmondta, hogy közös munkahelyen dolgoztunk, de mindegyikünk más-más laboratóriumi szobában. Én minden reggel átmentem az ő laboratóriumukba, s az egyik ott dolgozó adventista lánnyal közösen fogyasztottuk el a reggelinket 8 óra és fél 9 között. S ez idő alatt megbeszéltük a szombatiskolai tanulmány aznapi leckéjét és még a reggeli dicséretet is átbeszéltük, majd imádkoztunk. Azután én visszamentem a saját munkahelyi területemre. Ő pedig ezt éveken át figyelte és a nyitott ajtón keresztül hallgatta a beszélgetésünket a Bibliáról. Ekkor mondta el nekem: „Tudod, a ti Istenbe vetett hitetek és életetek nagy hatással volt az életemre, ezért úgy döntöttem, hogy eljövök a gyülekezetbe, és már meg is keresztelkedtem.”

 

– Az ember úgy talál magára, ha egy tágabb képet lát meg a világból. Volt-e alkalmad külföldre utazni a lelkész férjeddel?

– Igen, a legemlékezetesebb utunk során, amikor Ausztráliába mehettünk, csodás élményben volt részünk. Az egyik ott élő, magyar testvér hívott meg minket, így öt hetet tölthettünk ezen a szép földrészen. Akkor mindketten úgy éreztük, ez az a nyugalom, a békesség, amire szükségünk van. Jártunk még együtt Európa különböző országaiban, Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Szlovákiában, Horvátországban. Szeretünk felfedezni újabb és újabb tájakat, megismerni különböző kultúrákat. Hiszem, hogy hamarosan majd néhány bolygót is felfedezhetünk közösen.

 

– Kértél-e olyat Istentől, amivel szép tapasztalatot szereztél?

– Visszatekintve úgy látom, több kérésemre nem jött válasz az Úrtól, vagy nem akkor jött, amikor szerettem volna. Azok, amelyek megtörténtek az életemben, végül is a legjobbak lettek számomra. Sokszor nem értettem, miért nem válaszol Isten, mivel minden jel azt mutatta, jó dolog az, amit kérek az Úrtól, mégsem tapasztaltam, hogy az imádságom meghallgattatott. Viszont idővel mindig bebizonyosodott, úgy volt jó, ahogy Isten vezetett.

 

– Kreatív testvérnő vagy, aki nagyon sok kézimunkát készítesz. Melyik a legkedvesebb történeted ezzel kapcsolatban?

– Több városban hoztam létre kreatív klubot azzal a céllal, hogy megismerkedjek emberekkel, akikkel alkotás közben Istenről lehet beszélgetni. Annak is nagyon örülök, amikor örömöt tudok szerezni a kézműves darabjaimmal az embereknek. Nemrég jelent meg a negyedik könyvem. S amikor ezt ajándékba adom valakinek, igyekszem mindegyikbe egy-egy saját készítésű, a Bibliából vett igével ellátott kártyát tenni, ezzel is örömöt szerezni. Valaki elmondta nekem, hogy még mindig őrzi azt az kavicsot, amire ráírtam egy gondolatot, és tőlem kapta ajándékba. Ilyenkor mindig jó érzés tölt el és meghatódom.

 

– Mint keresztények, napjainkban egyre többet beszélünk a jövőről. Te, hogyan látod, mutatják-e a jelek Jézus második eljövetelét?

– Ha az elmúlt több mint negyven éves lelkészi szolgálatom összes prédikáció-vázlatát összegyűjteném, akkor azt látnám, hogy annak a 80%-a a mennyről, az új földről, Jézus második eljöveteléről, a jelekről, a felkészülés fontosságáról szól. Nemrégen az egyik gyülekezetben az óravezető megkérdezte tőlem: „Kiválasztottad, hogy melyik legyen a kezdő ének?” Azt mondtam neki: „Nem. Segítenél ebben?” Erre ő ezt felelte: „Mivel ismerlek, úgy gondolom, hogy Jézus eljöveteléről fogsz beszélni. Tehát olyan éneket keressünk, ugye?”

A napokban jelent meg az „Őszike” magazin harmadik száma, amely az újjáteremtett földről, az új otthonunkról, a második Édenről szól. Ez a legeslegkedvesebb téma, ami foglalkoztat. Hihetetlen, hogy mennyire érdekli az embereket az „utolsó idők eseményei”, melybe a szüleink is szerettek volna bepillantani, ez most a mi szemünk előtt zajlik. Többször elmondom: ha édesapám valami csoda folytán feltámadna, elámulna, mennyire közel kerültünk Jézus visszajöveteléhez.

 

Mit üzensz az AdventInfo olvasóinak?

Három dolgot szeretnék üzenni.

  1. „Az aggodalom aggá tesz!” Ne engedjük, hogy a félelem úrrá legyen rajtunk. Jézus Krisztus úr minden felett, és végül VELE győzni fogunk!
  2. Próbáljunk meg sokkal szerényebben élni! Ugyanis mindent itt kell hagynunk a földön. Éppen ezért, nem nagy tragédia, ha nem tudunk megvenni, elérni mindent, amit megálmodtunk, vagy amit a szomszéd elért.
  3. Végül pedig a legfontosabb: Töltsünk több időt Jézussal! Figyeljük Őt! Olvassuk a Bibliát és imádkozzunk sokkal gyakrabban. Törekedjünk hiteles kereszténynek lenni!

Igyekezzünk örömteli, pozitív kisugárzású emberekké válni, hiszen van reménységünk. Van örök életünk. Legyünk hálásak és elégedettek! Legyünk boldogok! Ne panaszkodjunk, mert a mi otthonunk a mennyekben van, ahonnan a mi drága Jézusunk visszajövetelét várjuk!

 

– Köszönöm a beszélgetést. Kívánom Isten áldását életedre és családodra!

 

Tokics Marika
NSZO munkacsoporttag

„Egész életünkben közös volt a hitünk és az imánk…” – Interjú Csókási Pálné Éva nénivel

/Kategória: /Feltöltötte:

– Éva néni, szeretnélek kérni, hogy mesélj nekünk gyermekkorodról, ifjú éveidről!

– 1940-ben születtem. Szüleim hamar elváltak, édesapámat elvitték katonai szolgálatra a frontra. 2‑3 éves is lehettem, amikor először láthatott. Nagymamám nevelt fel nagy-nagy szeretetben. Ő Istent kereső, Bibliát olvasó ember volt. Aggasztotta a tény, hogy a keresztények miért nem szombatot ünnepelnek. Megkérdezte a lelkészét, a református papot erről, és egyáltalán nem elégedett meg a válaszokkal. Sokat akadékoskodott később is, nem hagyta nyugodni a kérdés. Történt egy este, hogy nagyon boldogan jött haza, ezzel a felkiáltással: „Megtaláltam az Isten népét!” „Mama, ez hogy történt?” – kérdeztem meglepődve. Elmesélte nekem, hogyan találkozott szombatünneplő keresztényekkel. Ő rögtön elkezdte a keresztségre való felkészülést. Tízéves voltam, amikor megkeresztelkedett. Én végig jelen voltam Oláh Károly testvér keresztségi óráin. Láttam a történelmet a Biblia tanításaival összecsengeni. Amikor 14 éves lettem, Oláh Pityu bácsival keresztségi döntésre késztettek. Egy barátnőmmel együtt tanultunk keresztségre, Kiss János lányával, akitől nagymamám hallotta a szombat igazságát. Megéltem az első szeretet örömét; az utcán is belekötöttem az emberekbe, hogy elmondjam nekik, mennyire szeret az Isten!

Amikor a bizottságban meghallgattak, a testvérek ellenünk szavaztak, mondván, hogy nagyon fiatalok vagyunk még. Egy testvérnő felszólalt, és meggyőzte a többieket, mondván, csak rá kell nézni az arcunkra és szemünkre, milyen lelkesedés és hit ég bennünk. Ennek következtében megszavazták a keresztségünket. 1955. április 2-án keresztelkedtem meg.

 

– Hogyan találkoztál Pali bácsival?

– 1960-ban találkoztam Pali bácsival egy ünnepségen, a Székely Bertalan utcai gyülekezetben. Zenei nap volt. Édesapám időközben felköltözött Budapestre, őt látogattuk meg néha nagymamámmal. Pali szombatiskolai osztályába ültünk be először, ő volt a tanító. Lelkesen, ügyesen tanított. Amikor fél év múlva találkoztunk újra, már céltudatosan kerestük egymást. Újabb fél év múlva, amikor Buj Zsókával voltunk újra fenn, ő mutatta meg nekünk a várost. A barátnőm azt mondta, írjak inkább én Palinak; látta, hogy velem barátkozik. „Zsófi helyett is én írok…” – így kezdtem a levelet. Ez a családban szállóige lett. 1963-ban volt az eljegyzésünk, és ’64-ben esküdtünk meg a békéscsabai kápolnában. Oláh István testvér volt, aki összeadott bennünket. Fél évig Fehér János édesanyjánál éltünk. A kezdet nehéz volt, mindig nagyon kevés pénzű emberek voltunk. 1965-ben született meg Pali fiunk, három évvel később, 1968-ban pedig Zsolti.

 

– Mondj, kérlek, néhány tapasztalatot közös életetekből, mesélj szolgálatotokról!

– Alighogy megesküdtünk, a férjem megkapta a katonai behívóját. Ahogy ismertem őt, tudtam, hogy szombaton nem fog részt venni a kiképzésben. Azon a reggelen a következő reggeli dicséretet olvastuk: „Igazság által leszel erős, ne gondolj a nyomorral, mert nincsen mit félned, és a rettegéssel, mert nem közelg hozzád” (Ézs 54:14).

A sorozás végén a személyes adatokat rögzítették. Nem sokkal később Pali Albrecht bácsitól megkapta a lelkészi igazolványát. Az adatmódosítást be kellett jelenteni. Törölték az addigi adatokat, és beírták, hogy Pali időközben lelkészi kinevezést kapott. Majd vártuk a behívót, de nem jött. Helyette egy határozat érkezett arról, hogy katonai hozzájárulást kell fizetni, de Palinak nem kell bevonulnia. Valóban nem közelített hozzánk a veszedelem!

Az első szolgálati körzetünk Érd, Lovasberény, Simontornya, Kisapostag, Dunaújváros voltak. 1975-öt követően 40 év pusztai vándorlás következett. Mi így neveztük ezeket az évtizedeket. Férjem végig szolgálatban volt e negyven év során. Csodálatos évek voltak ezek, a jó Isten velünk volt, tapasztaltuk a jelenlétét életünkben. Szolgálati területeink voltak: a Tiszántúl keleti része, Békés megye, Csongrád megye, Szolnok, Vác és környéke, Dunaújváros, Kiskőrös. Végül páratlan tapasztalat volt 2015-ben az egyház újraegyesülése, amiért dicsőség legyen Istennek! Ekkor megbízást kaptam a Pestújhelyi Gyülekezet gondozására.

Családunkban mindig Isten tiszteletére neveltük a gyermekeinket. Palikánk 12 éves korára már elolvasta a Nagy küzdelem sorozat könyveit. Az iskolában is kiállt amellett, hogy ő nem fog szombaton iskolába járni. Az általánosban kiderült, hogy éppen abban az intézményben próbajelleggel csak 5 napos tanítási hetek vannak. Végül mind a két gyermeknek szabad szombatjai voltak. Pali fiunk a gimnáziumban is egy hónapos próbaidőt kapott, de ennek elteltével is azt mondta – szabad akaratából –, hogy nem tudna szombaton iskolába menni. Elfogadták a döntését, de áttették esti tagozatra. A jó Isten vezetése és kegyelme folytán végül két érettségit szerzett, és emellett orgonaépítő lett.

Még két csodálatos tapasztalatot mondanék röviden: mérföldkő volt, amikor teljesen váratlanul, csodás módon egy tanácsi lakást utaltak ki nekünk, amiben 47 éve lakunk. Ez ajándék volt a jó Istentől. Egy másik hatalmas imatapasztalat: egy esetben Pali fiunk autóját lopták el. Kölcsönautóval voltak gyülekezetben, és a mai napig nem tudja miért, Pali egy ismeretlen, apró utcába fordult be Győr külvárosi részén. Ott megpillantották az út szélén a saját ellopott autójukat.

 

– Mit érzel a legfontosabbnak, amit nagyon a lelkészfeleségek, illetve minden olvasó lelkére kötnél?

– Egyik az, hogy adjuk tovább generációról generációra azt, hogy Isten mit tett velünk! Csak így tarthatjuk életben a hitet! A gyerekeket pedig csak beszeretni tudjuk a gyülekezetbe! Vonjuk be őket mindenbe, bármi baj jön, mindenért imádkozzunk együtt, hogy közösek legyenek a tapasztalatok! Most, hogy 80 évesen a covid-fertőzésből Isten csodája által kigyógyultunk 5 hét alatt, és a kórházi, hosszadalmas küzdelem után egészségesen távozhattunk otthonunkba, és mindvégig láthattuk, érezhettük a fiaink gondoskodó szeretetét, azt mondom: megérte. Eszembe jut, hogy amikor tinédzser korúak voltak a fiaim, és férjem heti 4-5 napot távol töltött tőlünk, mert a mátészalkai körzetbe járt, arra jutottam, hogy egyedül oldok meg minden problémát, sok imával, hiszen ha fenyegetem őket az apjukkal, akkor apa mumus lesz a szemükben, anya pedig árulkodó. Ez rémséges gondolat volt, úgyhogy inkább imádkoztam. Egy lelkészcsaládban nagyon fontos a háttér! A feleség menjen férjével a szolgálatba, hogy lássa, milyen fontos és nehéz munkát végez. Többször mondtam lelkészfeleség testvérnőknek: „Soha a férjedről rosszat ne mondj! Akit te szeretsz, nagyon szeresd, soha ne bántsd, jó hírét soha ne rontsd meg!”

Nekem ez volt az alapelvem, hogy ha valami nekem nem jó, akkor megbeszéljük kettesben.

Így a gyerekek és a tagok előtt is megmaradt a férjem tisztelete, mert megőriztem egész életünkön át!

Egész életünkben közös volt a hitünk és az imánk a gyermekeinkkel. Emlékszem a 4 kabát történetére. Egy őszön mindössze 1000 forintunk volt, hogy négyünknek kabátot vegyünk. Miután hármat kiválasztottunk, Palinak még mindig nem volt kabátja. A bizományi áruház megfelelő osztályán egyetlen kabátot találtunk szépen felakasztva, ami pontosan annyiba került, amennyink maradt: 250 forintba. Most, felnőtt életükben is kísér az ima.

– Anya, hívat a főnök!

– Én meg megyek a szobámba, imádkozni.

Az 50. házassági évfordulónkra készült egy kis film a családunk életéről. A végén ott áll mottóként, összegzésként az a bibliai ige, ami egész életünknek is a vezérfonala volt, és ezt adom ajándékként is az olvasónak: „És emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened!” (5Móz 8:2).

 

Hegyes-Horváth Csilla
munkacsoporttag
Női Szolgálatok Osztálya

Köszönjük szépen!

/Kategória: /Feltöltötte:

A Női Szolgálatok Osztálya köszönetét fejezi ki azon nőtestvéreknek, akik az egészségügy és a szociális ellátás területén odaadóan végezték munkájukat az elmúlt nehéz időszakban. Lemondtak saját kényelmükről, és vállalták a hosszú ügyeleteket, és a járvány okozta szenvedésekben vigasztalást és segítséget nyújtottak.

Köszönjük a családtagok türelmét, amikor hosszú időt voltak anya és feleség nélkül, mert ők akkor szenvedő embertársainknak voltak egyedüli támaszai. Isten erőt adott, megpróbálta hitüket, kitartásukat.

Hálásak vagyunk értetek, és kívánjuk, hogy Isten adjon továbbra is érző szívet és szeretetet a további munkátokhoz!

Hálás köszönettel:
a Női Szolgálatok Osztály

Olvassuk együtt!

Júniusban is tovább olvassuk a Tapasztalatok és látomások c. könyvet, amelyben a „Lelki ajándékok” fejezet következik. A 117–133. oldalig tartó fejezeteket olvassuk együtt. Kívánjuk, hogy a Szentlélek vezesse gondolatainkat és személyes életükre nagy hatást gyakoroljon.

Továbbra is vezessük az olvasónaplót!

 

a Női Szolgálatok Osztálya

 

 

Gyertek, lássátok meg a világ Megváltóját!

/Kategória: /Feltöltötte:

Nők Kiemelt Napja – 2021. június 12.

 

 

Minden év június 2. szombatja a Nők Kiemelt Napja a világszéles Hetednapi Adventista Egyházban. Ez a szombat különleges ünnepnap a nők számára. Kifejezzük hálánkat Istennek a gondviselésért, védelemért, vigasztalásért és a reménységért, amit mindennap megtapasztalunk. Kitekintünk országunkból, és gondolunk a széles világon élő nőtestvéreinkre, különösen a szenvedő nőkre. Bátorítjuk és erősítjük egymást, hogy legyünk kitartóak és hűségesek Jézus eljövetelének várásában.

Az idei Kiemelt Napra szóló prédikáció Jézus szeretetének megosztását helyezi a középpontba. A prédikáció és a szemináriumi anyag arra bátorít minket, hogy a világ jelenlegi állapotától és a korlátozásoktól függetlenül továbbra is folytassuk más nők elérését. Isten kreatív utakat mutat nekünk az érte végzett missziós munkához.

A prédikáció és a szemináriumi anyag ösztönöznek Jézus szeretetének a megosztására, valamint ötleteket adnak és módszereket mutatnak be.

A szemináriumi anyag témája: Hét lépés Jézus szeretetének megosztására.

A teljes anyag letölthető a Hetednapi Adventista Egyház Női Szolgálatok Osztálya oldalról (www.adventista.hu).

A Női Szolgálatok Osztálya ezt a napot Makón, a gyülekezetben tartja.

Legyen életünkben első helyen az Úrért végzett szolgálat! Tegye az Úr bizonyságtevésünket gyümölcsözővé, és adjuk tovább Jézus szeretetét!

 

Bodnár Jánosné

NSZO vezető

Virágzó NŐK Isten kertjében: Interjú dr. Szigeti Jenőné Gyopival

/Kategória: /Feltöltötte:

A magyarországi Hetednapi Adventista Egyház legismertebb lelkészének, professzorának a felesége példás szerénységgel, a háttérbe vonulva, csendesen szolgál az Úrnak az anyagyülekezetében, az egyháznak. A kórusművek és a versek iránti szeretete csendesíti el a szívét és lelkét. Különlegesen szép kézírása és a művészet iránti nyitottsága által gyarapítja a körülötte élőket, mint olyan testvérnő, aki már a megjelenésével is virágzik Isten kertjében. A szépség, a rend és a tisztaság iránti vágya olthatatlan.

 

– Hogyan kerültél kapcsolatba az Adventista Egyházzal?

– Minden szombaton gyülekezetbe mentünk édesanyámmal és két testvéremmel egészen kiskoromtól fogva. Budapesten, Budán a Kunfi Zsigmond utca 1. szám alatt volt a gyülekezet, ahol Hangyás István testvér volt a lelkész. 1952-ben megszűnt ez a gyülekezet, és szinte azóta is üresen áll. Később a gyülekezet kapott egy nagyon pici helyiséget Óbudán, a Szőlő utca 23. sz. alatt, ami eredetileg cipészműhely volt, ezért az egyházi használat előtt természetesen átalakításra szorult. Ebben a munkában, mi gyerekek is segítettünk, amiben tudtunk.

Gyermekiskola tanítóink Manchin Mihályné és lánya Aliz (Pupi) voltak. Felejthetetlen idők voltak ezek az ifjúságomban. Ebben az Óbudai Gyülekezetben kaptam az első meghívást az énekkari és versszolgálatra, és itt kezdtem Murányi Árpi bácsitól harmóniumozni tanulni a testvéreimmel és Hartner Anikóval (dr. Tarjáni Gézáné) együtt. Naponként mentünk a zeneórára, amelyre édesanyám kísért el bennünket. Miközben egyikünk gyakorolt, a többiek csendesen és teljes odaadással a prédikálást próbáltuk ki. Az egyik testvérnek ugyanis, aki igen alacsony termetű volt és nem látszódott ki a szószék mögül,  sámlit készítettek. Mivel nekünk is nagyon tetszett a neki készült kis emelvény, mi is felálltunk rá, így utánoztuk őt és a többieket. Számomra a gyülekezet a második otthonom volt, hiszen az apai nagyszüleimnél laktunk méltatlan körülmények között, ezért nekem a gyülekezet mindig a nyugalom szigetét jelentette.

 

– A jól ismert tiszteletbeli tudós, polihisztor felesége lettél, akinek több mint száz könyve jelent meg. „Minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő” – tartja a mondás. Mikor ismerted meg a férjedet, Szigeti Jenőt? Miként emlékszel vissza az első találkozásotokra?

– Szigeti Jenő akkor ifjúságvezető, nagyon jól szavaló, és emlékezetes bibliaköröket tartó „mindenes”-ként szolgált a Székely B. utcai gyülekezetben. Komoly bibliai témákkal foglalkozott az ifjúsággal, nagyon felkészült volt. Nemrég rengeteg apró jegyzetére találtam rá abból az időből. Ritkán én is ellátogattam ezekre az alkalmakra. Ezen túlmenően Jenő az ifjúságnak nagyszerű kirándulásokat is szervezett. A serdülőket pedig Király Kató, Bajor László, Csiki Zsigmond, Bényi testvér vették a szárnyaik alá. Nagyon szimpatizáltam ezekkel a programokkal, úgy az ifjúsággal, mint Szigeti Jenővel. Egyszer aztán kértem tőle húsvéti témájú verset, ő pedig egy gyereknek valót adott. Mivel különösnek tartottam, kértem egy másikat, de nem kaptam…

 

– Mit jelentett számotokra a balatonlellei Advent Üdülő?

– 17 éves voltam, amikor Lellén nyaraltam a barátnőmmel, Jenő neki udvarolgatott. Egyik nyári, meleg, tikkasztó szombat befejeztével, este egy csoporttal elindultunk fagylaltozni Lelle központjába, ahová a barátnőm nem akart menni. Jenő azt mondta neki, hogy „akkor elhívom Gyopit”, mire a barátnőm azt felelte, „úgysem fog elmenni”. Elhangzott a kérdés felém, vele tartanék-e, „igen”-t mondtam. Jól elbeszélgettünk az úton, és nemsokkal este tíz óra után értünk vissza az üdülőbe, ahol természetesen zárt kapu várt bennünket. Csupán egy lehetőségünk adódott: átmásztunk a kerítésen, ahogyan a többiek is tették.

Másnap reggel volt egy kis elszámolnivalója Szigeti mamának Jenővel, hogy „miért szédít engem, mikor másnak udvarolgat”. Ő pedig kijelentette, hogy „nem szédít, feleségül akar venni”. Ez a válasz abban az időben nagy illetlenségnek számított, ezért mama szigorúan megfeddte érte. Így kezdődött a közös utunk, de akkor még gondolni sem mertem arra, hogy majd én leszek Szigeti Jenő felesége, csak jól esett együtt lenni vele. Aztán az Evangélikus Teológiai Akadémián hat évig tartó tanulmányát követően megtörtént a számomra hihetetlen, de ugyanakkor legboldogabb esemény: 1965. szeptember 12-én házasságot kötöttünk, életre szólóan.

 

– Melyik közös külföldi utazásotok hagyott nyomot benned, amire gyakran gondolsz?

– Pircsák Illés testvérrel volt néhány nagyon feledhetetlen szovjetunióbeli meghívásunk. Tallin, Moszkva, Kijev, Taskent, Szamarkand, Üzbegisztán, Észtország, Szocsi. Nem egyszerre voltunk ennyi helyen, néhány esztendő azért eltelt az utazások között. Nagyon komoly munka folyt ezeken a helyeken: konferenciák, rendszeres tanítás, naponta 5–6 prédikáció stb. Jenő említést tett ezekre a szolgálatokra az „Isten tanítani küldött” című életrajzi könyvében.

Azonban egyéb külföldi meghívásoknak is eleget tett a határon túli gyülekezetekben, ahol evangelizációs szolgálatokat tartott, alkalmanként 1-4 héten át.

Hálás vagyok Istennek azért, hogy barátainkkal sikerült bibliai tájakra, Törökország több részébe eljutnunk, vagy amikor egy-egy amerikai biblikus konferenciára kapott meghívásnak eleget téve, jó néhány helyet közösen meglátogattunk. Természetesen ezen alkalmak sem teltek el kemény munka nélkül. Azonban egy utazásra mindig nagyon vágytunk, hogy Izraelbe elmehessünk. Egy nagyon jó szervezéssel sikerült is elutaznunk 2014-ben. Hatan indultunk erre az útra, amely ebben az összetételben sajnos már nem ismételhető meg.

 

– Többször költöztetek a lelkészi szolgálat során. Melyik gyülekezet állt hozzád a legközelebb és miért?

– Bizonyára többen vannak, akik sokkal többet költöztek, mint mi. Házasságkötésünk után technikai okok miatt nem tudtunk beköltözni a szolgálati lakásba. Az én szüleimnél kezdtük közös életünket, aztán Kispesten Jenő szüleinél folytattuk, majd Pesterzsébeten. Első nagyobb alkalom 1969 októberében történt, amikor Békéscsabára kellett költözzünk, köztudottan büntetésből. Egyrészt „A Nazarénusok” c. monográfia miatt következett be, amely végül is két szerzői néven jelent meg. Sajnos, Jenőt a saját könyvével és munkáival zsarolta az akkori egyik nagy hatalmú vezető, aki azt szerette volna elérni, hogy Jenő minden írása az ő nevén kerüljön kiadásra. Természetesen ez vállalhatatlan volt, ám a bosszú nem maradt el. Mérgében összetépte, megsemmisítette a férjem hivatalos papírjait, megrövidítve őt 14 munkaviszony évvel, ami a nyugdíjazásánál lett igazán hátrányos probléma. Békéscsabán sem volt több nyugalmunk, hiszen a hosszú kéz, messzire tudott elérni. Mindezek ellenére Isten ajándékaként, életünk egyik legszebb három esztendejét töltöttük el a békéscsabai testvérek között. A visszaköltözés során nehezebb időszakot éltünk meg, mivel gyermekeink az adott iskolaévet három helyen végezték el: kezdték Békéscsabán, folytatták a fővárosban Rákosszentmihályon, majd befejezték Kispesten.

 

– Isten gazdagon megáldotta a családodat, hiszen Péter fiadnak három, lányodnak Anikó Gyopárnak nyolc gyermeke van. Milyen elfoglaltságot jelent(ett) ez számodra?

– Sosem vittem túlzásba az unokákkal való foglalkozást, igyekeztem nem zavarni a gyermekeim családi életét, amennyiben mégis szükség volt rám, azonnal ott voltam mellettük. Óvodai, iskolai szünetben vittem őket sétálni, játszótérre, kirándulni. Amikor igényelték még a kórházba is elkísértem őket. A karácsonyi ünnepeket, mint egy igazi nagy család mindig közösen töltöttük el, egymás örömére.

 

– A pihenés, az egyedüllét Istennel és a közösséggel békével tölti el az embert. Ezzel kapcsolatban melyik tapasztalatodat osztanád meg szívesen?

– Őszintén szólva ebben volt a legkevesebb részünk, mármint a közös pihenésben. Igazán tartalmas kikapcsolódásra rendkívül ritkán jutott idő, ha néha sikerült, különös ajándéknak vettük. Időnként kiruccantunk Szentendrére, szerettük ezt a várost. Vagy ellátogattunk Budára, ahová gyerekkorom emlékei kötnek, vagy felsétáltunk a Bástyasétányra, Gellért-hegyre, a Rózsadombra. Ezúton is hálásan köszönöm azoknak az ismeretlen munkatársaknak, akik férjem, Szigeti Jenő 80. születésnapjára megleptek bennünket néhány nap Sárváron eltöltött pihenéssel.

 

– Tudom, hogy szép a kézírásod. Ezt a különleges képességedet miként tudtad kamatoztatni az egyházunkban, mi az, amit készítettél?

– Igen, Erdélyi László testvérrel elkészítettük a Jubileumi kiállítás tablóit és az egyházunk központjában, Pécelen látható tablókat. Ó, jut eszembe! Néhány alkalommal kisegítettem az Adventista Teológiai Főiskolát is, amikor a diplomákat én tölthettem ki. Végül is nagy örömmel és szívesen vettem részt a különféle egyházi munkában.

 

– Hogyan tudod feldolgozni szeretett férjed, Szigeti professzor elvesztését? A gyászban miként tudnak a gyermekek, az unokák, a barátok és a gyülekezet segíteni?

– Igen, ez a legnehezebb kérdésed. 65 évi ismeretség és 55 év házasság után hogy is érezhetné magát az ember? Nagyon sokszor voltam egyedül, de mindig éltetett az a tudat, hogy 2 nap, 1 hét, 3 hónap, vagy egy év múlva a férjem hazatér a szolgálatból. Arra kérem a jó Istent, segítsen, hogy találkozhassak vele majd az Ő országában, ahol soha többé nem lesz halál, elválás… Gyermekeim teljes erejükből támogatnak mindenben. Bármire szükségem van, készek azonnal segítségemre lenni. Az unokáim szeretete, ölelése is sokat jelent a hétköznapokban.

 

– Úgy tudom, szereted a verseket és a zenét, mivel több száz egyházi Művészeti Est alkalmával szolgáltál. Melyik a legkedvesebb emléked erről?

– Egyrészt a közel 64 évi kórusszolgálataimra emlékszem vissza jólesően, másrészt Nyári István rendezésében a zenés irodalmi műsorok közül „Az Úr Isten őriz engem” Keresztény Művészeti Est eseményére. Ezen az alkalmon a Terézvárosi Gyülekezetben meglepően jó érzés volt a zsúfolásig megtelt kápolnában annyi ember előtt megvallani férjemmel, Szigeti Jenővel együtt, az általunk elmondott két verssel (Leonyid Martinov: Te nélkülem és Ady Endre: Őrizem a szemed), hogy ennyi idő után is mennyire szeretjük egymást.

 

– Mondanál még néhány gondolatot a szolgálatotokkal kapcsolatban?

– Látszólag ez nem idetartozónak tűnik, és id. Szőllősi Árpád testvér szerint: „akinek nem inge, ne vegye magára, de nem árt, ha felpróbálja”. Szeretnék egy nagyon fontos dolgot megemlíteni. Azt gondolom, hogy aki a szó nemes értelmében lelkészfeleség akar lenni, de annak minden részletében is, még nem tudja, mire vállalkozik. Nem lehet alakoskodni, megjátszani a „nagyasszonyt”. Sajnos ezt nem mindenki érzi így, mivel én magam sok „nagyasszonnyal” találkoztam, és sok kiábrándult, kiégett lelkészfeleséget láttam a környezetemben. Hiteles lelkésznek, lelkészfeleségnek lenni nagyon nehéz.

Sajnos kevés szombatot tudtunk együtt tölteni, hiszen férjem minden szolgálatába hajnalban indult vonattal vagy busszal. Ahogy teltek az évek, egyre több feladatot látott el, egyre többfelé hívták. Látta a gyülekezetek igényeit, és nem tudott ellenállni a hívásoknak. Mindenki ezt mondta: „Szigeti Testvér! – csak hozzánk gyere, ne vállalj annyifelé munkát!” És természetesen ott volt az ő saját igénye is, hogy rendszeresen képezze magát. Gondolok itt a szerteágazó érdeklődésére, a tudományos kutatómunkásságára, az ezzel járó konferenciákra, az előadásokra, az evangelizálásokra és a mindezekre való felkészülésre is, amelyek soha nem mentek a gyülekezeti munkája rovására.

 

– A pandémia időszakában egyre többet foglalkoztat bennünket Jézus második eljövetele. Mit gondolsz, a koronavírus-járvány lehet az utolsó napok eseménye?

– Meggyőződésem, hogy igen! Isten ezen keresztül felrázza az embereket, hogy gondolkodjanak el, miért pont egy ilyen pusztító járvány támad és miért tart el ilyen hosszú ideig? Férjem néhány hónappal a halála előtt írt egy kis könyvet „Egészség. Betegség. Járvány. Karantén a Bibliában” címmel (Advent Kiadónál lehet megrendelni – szerk.). Csupán egy mondatot szeretnék idézni belőle: „Most Isten küldött egy vírust, hogy elbizonytalanodjunk és végiggondoljuk azt a zsákutcát, ahová a keskeny útról jutottunk.”

 

– Mit üzensz az AdventInfo olvasóinak?

– Kívánom minden kedves Olvasónak, hogy legyetek erősek, kitartóak az imádkozásban, erősítsétek a megfáradtakat, a gyengéket, hogy a hamarosan megjelenő Jézus Krisztussal és szeretteinkkel „pandémia-mentes” környezetben mindnyájan találkozhassunk.

 

– Köszönöm szépen a beszélgetést!

Tokics Marika
munkacsoport tag
Női Szolgálatok Osztálya