Címke alapú listázás: Női Szolgálatok Osztálya

Cikksorozatunk célja, hogy minél több idős lelkészfeleség élettörténetét megismerjük, élettapasztalataikból erőt merítsünk. Erzsike örömmel osztja meg kérésünkre történeteit.

– Időzzünk kicsit a régmúltban! Mesélsz nekünk nagyszüleidről, szüleidről, gyermekkorodról?

– Édesapám adventista lelkészként szolgált, az ő anyukája is adventista volt. Anyai nagymamám is hitre jutott, de sajnos ő keresztsége előtt meghalt. Édesanyám egyedül volt hívő a családjában. Édesapám, mielőtt bevonult volna, egy hétig böjtölt, hogy a katonaságnál is megkapja a szombatot. Megkapta. Lesoványodott ugyan, de csillogott a szeme. Hódmezővásárhelyről vonult be a frontra 1944-ben. Ott vesztette életét, miközben sebesülteket mentett. Mindössze 34 éves volt.

Én 1944 szeptemberében jöttem a világra koraszülöttként, miközben bombázók húztak el az égen. Édesanyám nővérkémmel (aki egy évvel előttem, 1943 októberében született) és velem Hódmezővásárhelyre költözött. Egy testvérnő biztosított számunkra lakhatást. 22 évig laktunk ott, elképesztően nehéz körülmények között. Petróleumlámpa fényénél tanultunk, s mivel a szobában olyan alacsonyan volt a gerenda, hogy beleütközött volna a vonó, a konyhában hegedültem. Édesanyám takarítással, mosással kereste meg a napi 30 forintot, amiből egyik napról a másikra éltünk, így tartott el bennünket. Nővérem végül orvos lett, én pedig zenetanárnő.

– Már itt elkezdődött a zene iránti szereteted.

– Igen, 4. osztályos koromban kezdtem el hegedülni. Árvai Irénke adta az ihletet, hogy hegedű szakon tanuljak. Granár Jánosné Iduska tanított zongorázni. Kettejüknek köszönhetem, hogy a zenei pályát választottam. Szegedre jártam konzervatóriumba. Sárospatakon, Orosházán és Csongrádon tanítottam zeneiskolákban; főleg hegedűt. Zongorát is, de azt nem sokat. Régóta vallom: „Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni” (John Lennon). „Minden zene célja, hogy Isten dicsőségét zengje, és kikapcsolódást nyújtson a lélek számára” (J. S. Bach).

– Hogyan fonta össze az Úr életedet a Jánoséval?

– Sárospatakon kezdtem el tanítani, egy tanévet töltöttem ott. Aztán történt, hogy az orosházi igazgató személyesen jött el hozzám és hívott, hogy tanítsak az iskolájában. Öt évig laktam Orosházán, ott ismerkedtem meg Jánossal. Tótkomlóson is tanítottam a fiók-zeneiskolában. Egy ideig Rajkiéknál laktam, majd a gyülekezetnél. Emlékszem egy csodálatos koncertre, ahol Kobayashi Ken-Ichiro vezényelt. Oda János vitt el. Őt időközben Kiskunfélegyházára helyezték, és még egy évig onnan járt vissza udvarolni Orosházára. Az esküvőnk 1977. 07. 07-én volt. Amikor bejelentkeztünk a házasságkötésre, az anyakönyvvezető megkérdezte, hogy 7 órakor legyen? Az egyházi szertartásra Békéscsabán került sor, 400 személy jelenlétében. Szakács József testvér prédikált.

– Melyek voltak szolgálati területeitek, legemlékezetesebb tapasztalatod a jó Istennel?

– Kiskunfélegyházán 11 évig szolgáltunk, 7-8 település tartozott férjem körzetébe. Emlékszem egy kalandos csikériai útra, ahová olyan földúton kellett menni, hogy egy felcsapódó kavicstól a szélvédő is betört, és délután négy órára értünk csak oda a testvérekhez.

Csongrádon 10 évig éltünk és szolgáltunk. Ott nagyon nagy örömmel tanítottam a gyerekiskolában, énekeltünk, verseltünk, bibliai földrajzot sajátítottak el a gyerekek. Ismerősök gyermekeinek hegedűt is tanítottam. Mindebben nagyon sok örömöm volt.

Szolnokon 18 éve lakunk. Csodálatos tapasztalatom fűződik gyermekeim születéséhez is. Első gyermekemmel – 35 éves koromban – veszélyeztetett terhes voltam, sok időt töltöttem kórházban. Miután Norbi egészségesen megszületett, egy szegedi orvosprofesszor azt tanácsolta, ne is gondoljak többé gyermekvállalásra. Kisfiam azonban váltig kérdezgette: „Nekem nem lesz testvérem?” 7 évvel később ajándékozott meg az Úr egy másik gyermekkel. A várandósság alatt a fentebb már említett professzor rendelt be magzatvíz-vizsgálatra. Sokat imádkoztam ezért, mert hallottam a vizsgálat kockázatos voltáról. Végül eldöntöttem, hogy én ezt nem engedem meg. Nagyon nagy tapasztalat volt a jó Istentől, hogy békességem lett a döntés után, bizonyosságot kaptam, hogy egészséges gyermekem lesz. Így is történt, mindvégig dolgoztam, és csak a szülés napján írtak ki. Dicsőség legyen Istennek! Hálás vagyok a szorgalmas, okos fiaimért, akik valóban Isten áldásai.

– Végül szeretnélek kérni, üzenj valamit a lelkészfeleségeknek és a többi olvasónknak!

– Gyerekkorom óta nagy halom füzetet írtam tele könyvekből vett idézetekkel, versekkel, énekekkel. Ezek mind megvannak. Innen adok át két verset, végül egy bibliaszöveget.

„Isten nem ígért rózsaágyakat,
de erőt ígért a naphoz,
pihenést a munka után,
kegyelmet a próbák alatt,
fentről segítséget,
el nem múló kedvességet
és halhatatlan szeretetet.”

Moldován Vilmos

Értéked a jellemed

Igazi értéked nem a vagyonod,
sem állás, végzettség vagy eredet,
mert ezek elfolynak ujjaid között…
Egyetlen értéked a jellemed!

Igazi hatalmad nem a nyers erő,
sem diplomád, sem éles szellemed!
Mert csak akkor vagy erős és hatalmas,
ha minden hatalmad – a jellemed!

Meglásd: egykor mindent itt hagysz a földön,
mint hamis, értéktelen szemetet,
mert Istent nem érdekli semmi más,
mint hogy e földön milyen volt a jellemed!

„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Fil 4:13).

Hegyes-Horváth Csilla
az NSZO munkacsoportjának tagja

Kiss Jánosné Jolika

Cikksorozatunk célja, hogy minél több idős lelkészfeleség élettörténetét megismerjük, élettapasztalataikból erőt merítsünk. Jolika örömmel osztja meg kérésünkre történeteit.

– Milyen családból származol, adventisták voltak a szüleid?

– Hála a jó Istennek, hogy adventista szülői nevelésben volt részem. Példájukat látva, nem volt nehéz döntés a hitelveink elfogadása, a keresztségre való felkészülés, amit 16 éves koromban történt.

Itt megemlítek egy gyermekkori történetet. Én kis elsős voltam, Vera, a testvérem harmadikos volt, amikor apukánk azt mondta: „Minden egyes zsoltár megtanulásáért kaptok egy-egy pengőt.” (Akkor ez volt a fizetőeszköz.) Mikor már néhány zsoltárt könyv nélkül tudtunk, pengőinket az asztalra raktuk. Ezek a pengők az asztalon véletlenül összekeveredtek, de a fejünkben is valami hasonló történt. Vera nekem ugrott, és a karomba csípett, meg a bőrömön is csavart egyet-kettőt. Nagyon fájt! Én meg az éles körmömmel az ő karján húztam egy csíkot. Egyik-másik csíkból kiserkent a vér. Ő ordítva rohant anyukához, hogy mit tettem vele. Erre előkerült a kis vékony vessző, és néhány sujtás érte a lábamat. Vera nem kapott ki, mert a csípés csak másnap volt kék- zöld. De azért velem sírt, hogy ne bántson anyukám, én meg kiabáltam, hogy: „Szeretlek, nagyon szeretlek anyukám!”. A sebek már rég begyógyultak, már nem fájnak, de a Pengő még mindig visszacseng (lásd Péld 22:6)!

– Hol és hogyan ismerkedtél meg a férjeddel?

– 20 éves koromban ismerkedtem meg „Kiss bácsival”, lelkész, grafikus és festőművésszel. Kérdezte, hogy ülnék-e modellt? Igent mondtam. Ekkor súgta a fülembe, hogy szeret, és adott egy puszit a homlokomra. Így kezdődött a mélyebb kapcsolat. 10 évig leveleztünk. Munkahely miatt Budapestre kerültem dolgozni. Ócsai József lelkész sógoroméknál laktam Rákoscsabán. Kiss János az uniónál dolgozott titkárként. Gyakran találkoztunk, esténként a munkahelyemre jött és hazakísért. Sokat vívódott szegény, mert az Úr Jézust és az Ő művét nagyon szerette, és engem is. Sokszor elbúcsúztunk egymástól, hogy nem találkozunk…, nem akart senkit sem megbotránkoztatni. De továbbra is gondolkodtunk. Egyszer elmentünk a kerepesi temetőbe. Ott leültünk egy gyönyörű „Édesanyám” nevű szobor sírkövére. Az ölembe hajtotta a fejét, és telesírt egy zsebkendőt. Ezt az értékes vásznat elkértem, és ma is relikviaként őrzöm. Végül döntött, és az Egyháztanács  áldását adta ránk. 1963. január 26-án volt az esküvőnk az Óbudai Gyülekezetben. 1973. január 26-án, házasságunk 10. évfordulóján született a legdrágább ajándékunk Éva, akit az Úrnak neveltünk.

– Milyen tapasztalataid voltak mint lelkészfeleség?

– János egy fiatal házaspárt készített keresztségre akiknek mi ketten voltunk a lelkigondozói. Gyakran látogattuk őket közösen is és külön-külön is. Később megélhetési gondjaik voltak és elvállaltam a látogatásukat. Emlékszem, nagyon fájt a fejem és nem lehetett halogatni a látogatást, ezért megkérdeztem Jánost, hogy ilyen esetben mit lehet mondani. Imádkoztunk és ilyen szavakkal bátorított: „Majd megadja az Úr, hogy mit kell mondani.” Ez a család már a szakítás szélén volt. Az Úr valóban megadta, hogy mit kell mondanom, a család pedig egyben maradt, és a gondjaik is megoldódtak. Sokszor voltam az Úr eszköze.

Volt olyan időszak, amikor külföldről semmilyen iratot nem volt szabad az országba behozni, így szombatiskolai tanulmányt sem. Ezért az Unióbizottság Jánost kérte meg, hogy készítsen tanulmányt. Ő fogalmazta meg, én gépeltem le.

Amikor a lányunk még kicsi volt, nem mentem a férjemmel azokba a gyülekezetekbe, ahol ő szolgált. De amikor már karonülő volt, más gyülekezetbe is mentünk, ahol szeretettel fogadtak minket. Budai Anna, a „B” gyülekezet tagja egy verset is írt nekem „Szeretett Kiss testvérnőnk” címmel.

– Milyen nehézségeitek voltak?

– Voltak kihívások, de ezekre sem én, sem János nem reagáltunk. Olyannak vettünk mindenkit, amilyen.

– Milyen emlékezetes örömöd volt?

– A legnagyobb örömünk az volt, amikor Jézusról bizonyságot tehettünk. A lehetőség adva volt, mert olyan társaságban forgolódtunk, ahol ezt megtehettük.

A szomszédomban például hosszú ideig ápoltam és etettem egy súlyos beteget, szeretetből. Mikor már senkit sem ismert meg, megkérdeztem: „Megismersz, Jutka?” Ő erre így felelt: „Nem tudom ki vagy, de az, aki szeret.” Gondolkodóba ejtett ez a mondat. Hogy van az, amikor az emlékezetből minden kiesik, de a szeretet megmarad?! A család a temetési beszéddel engem kért meg, megadva az alapgondolatot, hogy a szeretetről mondjak sokat.

A másokért való élést, a szeretetet a férjemtől tanultam meg, mert ezt tartotta a legfontosabbnak.

– Mit tanácsolsz a mai lelkészfeleségeknek?

– Minden lelkészfeleségnek, testvérnőnek ez lenne a tanácsom: a gyakorlatban valósítsuk meg 1Korinthus 13. szerinti szeretetet, mely soha nem múlik el.

Bodnár Zsóka
Női Szolgálatok Osztálya

Lili néni kedveli a kézimunkát, egész életén át hímezett, kötött, szőtte a gyönyörű perzsaszőnyegeket a textiliparban, s mint részlegvezető ment nyugdíjba. Életének szőnyegmintája – hite szerint –, Isten szövőszékén készült. 61 éve házasok Ócsai Sándorral (akit legtöbben Dódi bácsinak szólítunk). Gabriella lányuk mint főnővér gyógyítja a betegeket. Tamás, a Hetednapi Adventista Egyház elnökeként, édesapja nyomdokaiba lépve végzi szolgálatát.

Hajdúböszörményben ismertem meg az Ócsai családot, ahol az egyik szombaton egyházunk vezetősége Teológus Napot tartott a hetvenes évek végén. Dódi bácsi és Lili néni szívélyesen fogadtak, vőlegényem és engem – egy éjszakai szállásra –, pedáns otthonukba.

Azóta sok szép emlék köt össze bennünket: nyári balatoni találkozások, kirándulások és közös szolgálatok Budapesten, a gyülekezetünkben.

Ismerjünk meg közelebbről egy édesanyát, lelkészfeleséget, akinek a szíve hálával van tele az Istentől kapott lelki és testi javakért!

– Tudom, a saját életemet csak a magaméhoz tudom mérni. Te mit nyertél azzal, hogy lelkész férjed van? Milyen eredményedre vagy a leghálásabb Istennek?

– Érettségi után mindketten az orvosi pályára készültünk. Mást lett az utunk… Mindkét életpálya – hivatás – a szolgálat útja. Az orvosi inkább a testet, míg a lelkészi a lelket szolgálja. Isten tudja jól – mi nem –, hogy miért nem lehettünk orvosok.

Férjemnek van egy prédikációja, amelynek ez a címe: „Amikor Isten azt mondja: NEM!” (Mózes történetének analógiájára.) Majd „odaát” megtudjuk, miért.

Viszont az egész országot bejáró lelkészfeleségként sok-sok kedves családot, testvért ismertem meg, hiszem, voltak, akiknek segítségére lehettem. Azért vagyok hálás Istennek, hogy mindenütt „otthon” érezhettük magunkat, szerettek, visszavártak.

– Kinek a prédikációja kötötte le a figyelmedet legjobban fiatal korodban, és miért?

– A Békési Gyülekezethez kötődik a gyermekkorom, a fiatalságom, mivel harminc éves koromig ehhez a közösséghez tartoztam. Úgy is mondhatnám: ide „születtem” testileg, lelkileg, itt éltem. A gyülekezet jó lelki színvonalú volt, sok fiatallal és programokkal. A helyi lelkészek mellett sok vendéglelkészt is hallgathattunk abban az időben. Mint fiatal diák, csodálattal hallgattam Bajor László szenzációs fejtegetéseit a csillagokról, és Kiss János elemzéseit a lélektan rejtelmeiről.

– A járvány időszakában egyre többet foglalkoztat bennünket Jézus visszajövetele. Mit gondolsz, a koronavírus-járvány lehet az utolsó napok eseménye?

– Mivel tudjuk, hogy a prófécia szerint, 1844 óta „idő többé nem lészen”, így minden esemény a „végidő jele”. Soha nem voltam riogató és számítgató. Azt gondolom, számomra Jézus akkor jön el, amikor vége lesz az életemnek, így akkorra szeretnék Isten kegyelméből elkészülni.

– Mi az, amit soha nem kérdeztél meg az egyház vezetőitől, amikor költöznötök kellett az új szolgálati helyre?

– Esküvőnkre egyetlen „kívánság énekem” volt, amelynek ez a címe: „Hova Te mégy, oda megyek…” Ezt ígértem meg a menyegzőn, ezért igyekeztem betartani, mivel Isten tudja, hol van ránk szükség, illetve nekünk, mi válik javunkra. Így, amikor nehézségek adódtak, bíztunk abban, Isten velünk van. Ő ad erőt a próbák elhordozásához, amelyeket az épülésünkre és tanulásunkra, jóra fordítja. Ezt mindig megtapasztaltuk. Tehát soha nem kérdeztem meg, hogy „Miért éppen oda?” vagy „Miért most kell helyezni bennünket egy másik szolgálati helyre?”

– A pihenés és az egyedüllét Istennel, a közösséggel békével tölti el az embert. Hogy nézett ki egy tökéletes szombatnapod?

– A szombatjaim inkább a szolgálatról, mint a pihenésről szóltak. Mivel több gyülekezetben szolgáltunk férjemmel, így különböző feladataim voltak: szombatiskolai tanító, gyermektanító, ifjúságvezető, pénztáros, mégis leginkább háziasszony voltam, s ez megelégedettséggel töltött el.

– A lelkészeket és feleségeiket régebben gyakrabban hívták meg szombaton ebédre. Mi volt a legfinomabb étel, amit elfogyasztottál?

– A testvérek igyekeztek a legízletesebb ételt elénk tenni, a legjobbat adni számunkra. Mivel senkit sem szeretnék kiemelni, sem kihagyni, ezért inkább mindenkinek hálás köszönetet mondok ezúton is a vendéglátásért.

– Az ember úgy talál magára, ha egy tágabb képet lát meg a világból. Volt-e alkalmad külföldre utazni a lelkész férjeddel?

– A férjem nem sokszor volt külföldön, de egy alkalommal együtt tudtunk elmenni Ukrajnába, ami szép emlék számomra.

– Valószínűleg sokaknak segítettél a hit útjára lépni, és a lelki életben járni. Van-e olyan történeted, amit őrzöl magadban, amit még nem mondtál el senkinek, és úgy érzed, most szívesen megosztanád?

– A munkahelyemen volt egy beosztottam, aki nagyon ellenségesen viselkedett velem. Különösen azért, mert nekem minden szombatom szabad volt. Mindig igyekeztem őt jóval meggyőzni. Évek múlva egyszer levelet kaptam tőle, megköszönte iránta tanúsított keresztény magatartásomat: „Tudom, te már akkor is imádkoztál értem. Képzeld! – járok a gyülekezetbe, készülök a keresztségre.” (Azért nem tudhattam róla, mert mi már akkorra továbbmentünk a „vándorutunkon”.) Ez az illető az adventista teológiát is elvégezte. Később, sajnos súlyos betegségben elhunyt, de haláláig meleg, testvéri barátság kötött össze bennünket. Remélem, hogy egyszer viszontlátom majd!

– Milyen szerepet játszott a gyermeknevelés az életedben?

– Legidősebb gyerek lévén a családban, már otthon részem volt a kisebb testvéreim körüli teendőkben. Még nem voltam édesanya, de már neveltem és gondoztam mások gyerekét. Abban az időben nehéz volt az elhelyezkedés, így ezzel, hogy olyan gyerekeket gondoztam, akik nem tudtak beilleszkedni a bölcsődébe vagy óvodába, besegítettem a családnak. Még azután is foglalkoztam gyermekfelügyelettel, miután a lányom és a fiam megszületett. Az egyik kisfiú Tamás „ikertestvére, tejtestvére” lett, mivel ugyanazon a napon, ugyanabban a kórházban születtek mindketten. Három hónapos korától mindennap elhozták hozzám a szülei.

– Mi volt a legnagyobb álmod, kérésed Istentől, ami megvalósult?

– Nem vagyok álmodozó típus. Igyekszem a realitás talaján állni. Vágyam és kérésem Istentől, hogy szeretteimmel együtt ott lehessünk az Ő országában. S amíg itt vagyunk a földön és szükség van ránk, addig tartson meg, ha lehet egészségben, mások áldására.

Az ötvenes évek elején az egyház vezetése úgy érezte, hogy szükség van tanult emberekre az egyházban. Ekkor vásárolták meg a telket Balatonlellén, ahol az egyház fiataljai találkozhattak egymással és táborozhattak. Így sikerült az egyetemistákat, majd a középiskolásokat is nívós előadásokkal, jó hangulatú együttléttel közelebb vonzani a közösséghez. Vágyam szerint, egy ilyen táborozáson vehettem részt én is 1954-ben, amely mindenképpen meghatározó mérföldköve lett az életemnek. Sok – máig tartó – barátság, sőt házasság szövődött, kezdődött el Balatonlellén, ott és akkor, többek között a miénk is.

– Köszönöm a beszélgetést!

Tokics Marika

Női Szolgálatok Osztály

munkacsoporttag