Bejegyzés

„Istenem, tiéd az életem…” – VIRÁGZÓ NŐK ISTEN KERTJÉBEN

Kedves Olvasó! Egy kedves, érzékeny és szeretetteljes nő életét szeretném bemutatni, aki férjével egész életét Isten szolgálatának szentelte. Ócsai Gyuláné életét lelkész férje mellett, az Isten iránti hűség jellemezte.

 

– Kedves Erzsike néni, mesélj a gyermekkorodról, szüleidről?

– 1943-ban egy kis faluban, Farmoson születtem. Nővéremmel együtt szerető családban nőttünk fel. Három éves voltam, mikor édesanyám megismerte Istent, és elfogadta az igazságot, ezután az adventista hitelvek szerint neveltek minket. A Farmosi Gyülekezetbe jártunk, ahol gyermekként nagyon sokat jelentett számomra a szombatiskola. Az ott tanultak nagyban meghatározták a későbbi döntésemet. Tanítóinkra tisztelettel néztünk fel, életük példa volt számukra, így egyre erősödött bennem az Isten iránti hit és szeretet. Örömmel vettem részt a szolgálatokban.

A Farmosi Gyülekezet az ′50-es években 80 taggal egy tevékeny, lelkes közösség volt. Lelkészünk, Sztodola Mária felkarolta a fiatalokat, zenei szolgálatokat szervezett, és sokat dolgozott a gyülekezet egységéért. Mi vendégeket hívtunk a faluból, akik szívesen töltötték velünk a szombatot.

 

– Melyik gyülekezetbe jártál keresztséged után?

– Tizenöt éves koromban, 1957-ben szövetséget kötöttem az Úrral, és még odaszántabban igyekeztem szolgálni Őt. 1962-ben házasságot kötöttem Ócsai Gyulával, aki szintén a Farmosi Gyülekezetben nőtt fel, így gyerekkorunktól kezdve ismertük egymás, és együtt is keresztelkedtünk. Ezután már együtt jártunk az Isten útján, és együtt szolgáltuk Őt.

 

– Mikor és hol kezdted a férjeddel a közös életet?

– Farmosról Budapestre költöztünk és a Szőlő utcai, majd a Székely Bertalan utcai gyülekezet tagjaiként végeztünk különböző szolgálatokat, amelyekre az egyháztól megbízatást kaptunk.

1969-ben megszületett kislányunk, Tünde. A róla való gondoskodás jelentette ekkor számomra a legfontosabb feladatot.

Férjem ez idő tájt szerzett lelkészi képesítést, de majd csak jóval később az 1975-ös események után bízták meg lelkészi feladatokkal. Sokszor költöztünk, ami nehézséget okozott, de mindig megtapasztaltuk a jó Isten gondviselését, vezetését, oltalmát. Otthonunkban gyakran adtunk helyet az összejövetelek számára, az ezzel járó háziasszonyi feladatokat szívesen vállaltam.

 

– Szolgálatod során mi volt a legnagyobb kihívás, próba?

– Legnagyobb kihívást számunkra a Pécsre való helyezés jelentette. Mindent fel kellett számolnunk ennek érdekében, pesti lakást, órásműhelyt, munkahelyet. De szívesen tettük, mert meg voltunk győződve arról, hogy az Úr művéért tesszük. Sok nehézséggel kellett megküzdenünk ebben az időben.

A pécsi szolgálat után ismét Budapestre költöztünk és a Kelenvölgyi Gyülekezet tagjaiként 25 évig végeztünk különböző szolgálatokat. 20 évig voltam a gyülekezet pénztárosa, ezenkívül testvéreink megbíztak a tábeai és diakóniai feladatokkal is. Férjemmel látogattuk, lelkigondoztuk a pesti és Pest környéki testvéreket. Gyakran jártunk kórházakba, betegeinknek, idős testvéreinknek vittünk élelmet, vigasztalást, bátorítást. A missziómunka mindig szívügyünk volt. Az otthonunkban tartottunk bibliaórákat, ezekre az alkalmakra meghívtuk a szomszédainkat, ismerőseinket. Az volt a célunk, hogy minél több emberrel megismertessük az Isten szeretetét.

 

– Mit jelentett számotokra a 2015. évi csatlakozás?

– A Magyar Unióhoz való csatlakozás után is a szolgálat volt a legfontosabb az életünkben. A Gödöllői Gyülekezet tagjai lettünk. A gyülekezetben Szilvási József testvér és felesége így köszöntött minket: „Nagyon nagy szeretettel üdvözlünk benneteket, nem fogok kérdezni semmit arról, mi történt a múltban, mert meg vagyok győződve arról, hogy hithű adventisták vagytok.” Ez a mondat nagyon sokat jelentett nekünk. A testvérek is nagy szeretettel fogadtak, bevontak a szolgálatokba.

 

– Hogyan szolgáltok ma az Úrnak?

– Az idős kor sokszor akadályoz bennünket a szolgálatainkban. Hisszük, hogy az Úr ezekben a nehéz időkben az aprónak tűnő tettekben is megáldja életünket és munkánkat. Amíg élünk és erőnk engedi, hűségesen szolgáljuk Istent. Ő az, aki erőt adott nekünk a nehézségek között, bátorított, mikor csüggedtünk, mellettünk volt és nem hagyott egyedül a próbákban.

Az alábbi bibliaszöveg végigkísérte szolgálatunkat: „Gyönyörködjél az Úrban, és megadja néked szíved kéréseit. Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti” (Zsolt 37:4–5).

 

– Kedves Erzsike néni, nagyon köszönöm, hogy megosztottad velünk életed jelentősebb eseményeit. Kívánok nagyok sok áldást az életedre!

Tonhaizer Anikó
NSZO munkacsapattag

Úgy van jól, ahogy Isten vezet – VIRÁGZÓ NŐK ISTEN KERTJÉBEN

Gyürüsné Horváth Anna (Panni) testvérnő hosszú éveken át végezte kreatív tevékenységét Egyházunk Női Szolgálatok Osztályának munkájában, mint alapító tag. Sokoldalú egyénisége maradandó értéket teremt közöttünk, úgy is mint lelkésznő és mint lelkészfeleség. Kedvessége, szerető szíve és nyitottsága az emberek iránt mindig segíti őt a kapcsolatteremtésben. Hite és reménysége mások számára is példaértékű.

 

– Tudom, a saját életemet csak a magaméhoz tudom mérni, többet értem el, vagy kevesebbet, mint a másik. Te mit nyertél azzal, hogy lelkész férjed van és te magad is lelkésznő vagy? Milyen eredményedre vagy a leghálásabb Istennek?

– Szombathelyen volt egy 16–18 főből álló csoport. Ez a csoport lett a magja a később elinduló Bibliai Szabadegyetemnek, ahová több százan eljöttek. Közülük még mindig tartok kapcsolatot öt személlyel. Ez hálával tölti el a szívemet.

 

– Ki által kerültél kapcsolatba a Hetednapi Adventista Egyházzal és mikor keresztelkedtél meg?

– Szüleim és nagyszüleim is mindkét ágon adventisták voltak. Az apai nagypapámmal és a nagybátyámmal együtt keresztelkedtem meg 1965-ben, tizenöt évesen. Édesapám hiteles keresztény életvitele a legnagyobb hatást jelentette számomra. Édesanyám és édesapám is könyvevangélisták voltak, akik egyik könyvevangélista gyűlésen ismerkedtek meg. Anyukám a legeredményesebbek közé tartozott, annak ellenére, hogy az országunkban tanult meg magyarul. A régi „Idők Jelei” folyóiratban gyakran szerepelt a neve az első három személy között. Úgy gondolom, tőlük örököltem a missziós lelkületemet.

 

– Mikor ismerkedtél meg a férjeddel és milyen szép emléked van abból az időből?

– Egy zsúfolt vonaton ismerkedtünk meg 1979-ben. A háromórás utunk alatt leginkább a vallásomról, a hitemről beszélgettünk. István katolikus volt. Tartottuk a kapcsolatot, és ő egy év múlva megkeresztelkedett, ezt követően összeházasodtunk.

Két dolgot szeretnék kiemelni a kapcsolatunk elejéről. Az egyik, hogy nem vásárolt számomra jegygyűrűt, hanem annak az árán 38 db Bibliát vettünk, ez lett a jegyajándékunk, ami abban az időben – 1980-ban – kuriózumnak számított, mivel akkor csak ritkán lehetett hozzájutni a Szentíráshoz. Ezeket a Bibliákat a nem adventista rokonainknak, valamint az ő egyetemi osztálytársainak ajándékoztuk, mondván, hogy ez a mi jegyajándékunk. Azt az örömöt, amit akkor éltünk át, azt hiszem, csupán gyermekeink születése múlta felül. A másik örömünket és emlékünket az jelentette, amikor Istvánt egyházunk meghívta a szolgálatba lelkésznek. Ekkor gépészmérnökként dolgozott, nagyon jó fizetéssel, és lelkészként pontosan az egyharmadát kapta annak, amit előtte keresett, mégis a teljes életét az Isten szolgálatára szentelte.

 

– Összetartó család vagytok. A fiadról és a lányodról, a családodról, a lelkészunoka menyedről, kérlek, ossz meg néhány gondolatot!

– Igen, van két harminchat éves gyermekünk. Anikó Dunaújvárosban él, szociális gondozó és ápoló egy fogyatékkal élők otthonában. Szereti a drága Jézust, szépen fuvolázik, és mély empátiás képessége van. Szívesen meghallgat másokat és együtt érző, ahol tud segít másokon.

Fiunk, Máté szintén nagyon szereti Jézust, a családját, a tündéri feleségét és két szép fiát. Benedek három és féléves, Dávid pedig hat hónapos. Gyömrőn élnek és a helyi gyülekezetbe járnak, ahol szolgálnak. A fiam és a menyem különlegesen sokoldalú személyek, Szandra figyelmes, gondos, türelmes édesanya, Máté pedig igazi édesapa-fia kapcsolatot ápol mindkét gyermekével. Igyekszik mindent megtenni a családjáért.

 

– Tudom, sokat költöztetek a szolgálatotok során. Hány helyen szolgáltatok?

– Igen, hét különböző körzetben szolgáltunk és több mint tízszer költöztünk.

 

– A pihenés és az egyedüllét Istennel, a közösséggel, békével tölti el az embert. Hogyan nyertél áldást a szombati napokon?

– Örültem, amikor a szemekből azt láttam szombaton, értik, amit mondok a prédikációban. Annak ellenére, hogy számomra a szombatok megterhelőek voltak. Némelyik gyülekezetben már 8 óra 30 perckor elkezdődött az imaóra és a szombatzárás után indultam haza. Többször tartottunk délidőben bizottsági ülést, és lelki beszélgetés is. Viszont az elmúlt időszakban a pandémia számomra rengeteget különlegességet hozott. Ugyanis, szinte minden szombat délután elmentünk Istvánnal a közeli erdőbe és a tópartra sétálni, felfedeztük a közelben levő csodaszép helyeket, ahol szinte csak a madár jár. Tartalmas beszélgetéseink alkalmával csodáltuk a táj szépségét. Együtt voltunk és „egyedül Istennel”. Mivel most már mehetünk újra a gyülekezetbe, minden szombaton lehetőségünk van a szolgálatra.

 

– Valószínűleg sokaknak segítettél a hit útjára lépni, és a lelki életben járni. Van-e olyan történeted, amit őrzöl magadban, és szívesen megosztanád?

– Ó, igen. 1975. és 1980. között nem a Budapest, Székely Bertalan utcai gyülekezetbe jártam. Később, amikor fiatal házasok voltunk, a férjem rábeszélt arra, menjünk el ismét ebbe a gyülekezetbe. Leültünk a bal oldal hátsó részébe. Akkor még a ruhafogasokat ott helyezték el. Ahogy leültünk, még nem kezdődött az istentisztelet, egy párbeszédre lettem figyelmes. Két testvérnő beszélgetett.

– Te, az ott nem a Horváth Panni? – kérdezte a mellette ülőtől.

– Én nem tudom, nem ismerem – válaszolta.

– De, szerintem az a Horváth Panni – mondta.

– Nem ismerem, sajnálom – felelte.

– Pedig én azt gondolom… – kezdte, és ekkor én hirtelen megfordultam, és azt láttam, hogy egyikük nekem integetett.

– De jó, hogy látlak! – mondta.

Azonban én nem ismertem meg őt. A szünetben beszélgettünk, s elmondta, hogy közös munkahelyen dolgoztunk, de mindegyikünk más-más laboratóriumi szobában. Én minden reggel átmentem az ő laboratóriumukba, s az egyik ott dolgozó adventista lánnyal közösen fogyasztottuk el a reggelinket 8 óra és fél 9 között. S ez idő alatt megbeszéltük a szombatiskolai tanulmány aznapi leckéjét és még a reggeli dicséretet is átbeszéltük, majd imádkoztunk. Azután én visszamentem a saját munkahelyi területemre. Ő pedig ezt éveken át figyelte és a nyitott ajtón keresztül hallgatta a beszélgetésünket a Bibliáról. Ekkor mondta el nekem: „Tudod, a ti Istenbe vetett hitetek és életetek nagy hatással volt az életemre, ezért úgy döntöttem, hogy eljövök a gyülekezetbe, és már meg is keresztelkedtem.”

 

– Az ember úgy talál magára, ha egy tágabb képet lát meg a világból. Volt-e alkalmad külföldre utazni a lelkész férjeddel?

– Igen, a legemlékezetesebb utunk során, amikor Ausztráliába mehettünk, csodás élményben volt részünk. Az egyik ott élő, magyar testvér hívott meg minket, így öt hetet tölthettünk ezen a szép földrészen. Akkor mindketten úgy éreztük, ez az a nyugalom, a békesség, amire szükségünk van. Jártunk még együtt Európa különböző országaiban, Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Szlovákiában, Horvátországban. Szeretünk felfedezni újabb és újabb tájakat, megismerni különböző kultúrákat. Hiszem, hogy hamarosan majd néhány bolygót is felfedezhetünk közösen.

 

– Kértél-e olyat Istentől, amivel szép tapasztalatot szereztél?

– Visszatekintve úgy látom, több kérésemre nem jött válasz az Úrtól, vagy nem akkor jött, amikor szerettem volna. Azok, amelyek megtörténtek az életemben, végül is a legjobbak lettek számomra. Sokszor nem értettem, miért nem válaszol Isten, mivel minden jel azt mutatta, jó dolog az, amit kérek az Úrtól, mégsem tapasztaltam, hogy az imádságom meghallgattatott. Viszont idővel mindig bebizonyosodott, úgy volt jó, ahogy Isten vezetett.

 

– Kreatív testvérnő vagy, aki nagyon sok kézimunkát készítesz. Melyik a legkedvesebb történeted ezzel kapcsolatban?

– Több városban hoztam létre kreatív klubot azzal a céllal, hogy megismerkedjek emberekkel, akikkel alkotás közben Istenről lehet beszélgetni. Annak is nagyon örülök, amikor örömöt tudok szerezni a kézműves darabjaimmal az embereknek. Nemrég jelent meg a negyedik könyvem. S amikor ezt ajándékba adom valakinek, igyekszem mindegyikbe egy-egy saját készítésű, a Bibliából vett igével ellátott kártyát tenni, ezzel is örömöt szerezni. Valaki elmondta nekem, hogy még mindig őrzi azt az kavicsot, amire ráírtam egy gondolatot, és tőlem kapta ajándékba. Ilyenkor mindig jó érzés tölt el és meghatódom.

 

– Mint keresztények, napjainkban egyre többet beszélünk a jövőről. Te, hogyan látod, mutatják-e a jelek Jézus második eljövetelét?

– Ha az elmúlt több mint negyven éves lelkészi szolgálatom összes prédikáció-vázlatát összegyűjteném, akkor azt látnám, hogy annak a 80%-a a mennyről, az új földről, Jézus második eljöveteléről, a jelekről, a felkészülés fontosságáról szól. Nemrégen az egyik gyülekezetben az óravezető megkérdezte tőlem: „Kiválasztottad, hogy melyik legyen a kezdő ének?” Azt mondtam neki: „Nem. Segítenél ebben?” Erre ő ezt felelte: „Mivel ismerlek, úgy gondolom, hogy Jézus eljöveteléről fogsz beszélni. Tehát olyan éneket keressünk, ugye?”

A napokban jelent meg az „Őszike” magazin harmadik száma, amely az újjáteremtett földről, az új otthonunkról, a második Édenről szól. Ez a legeslegkedvesebb téma, ami foglalkoztat. Hihetetlen, hogy mennyire érdekli az embereket az „utolsó idők eseményei”, melybe a szüleink is szerettek volna bepillantani, ez most a mi szemünk előtt zajlik. Többször elmondom: ha édesapám valami csoda folytán feltámadna, elámulna, mennyire közel kerültünk Jézus visszajöveteléhez.

 

Mit üzensz az AdventInfo olvasóinak?

Három dolgot szeretnék üzenni.

  1. „Az aggodalom aggá tesz!” Ne engedjük, hogy a félelem úrrá legyen rajtunk. Jézus Krisztus úr minden felett, és végül VELE győzni fogunk!
  2. Próbáljunk meg sokkal szerényebben élni! Ugyanis mindent itt kell hagynunk a földön. Éppen ezért, nem nagy tragédia, ha nem tudunk megvenni, elérni mindent, amit megálmodtunk, vagy amit a szomszéd elért.
  3. Végül pedig a legfontosabb: Töltsünk több időt Jézussal! Figyeljük Őt! Olvassuk a Bibliát és imádkozzunk sokkal gyakrabban. Törekedjünk hiteles kereszténynek lenni!

Igyekezzünk örömteli, pozitív kisugárzású emberekké válni, hiszen van reménységünk. Van örök életünk. Legyünk hálásak és elégedettek! Legyünk boldogok! Ne panaszkodjunk, mert a mi otthonunk a mennyekben van, ahonnan a mi drága Jézusunk visszajövetelét várjuk!

 

Köszönöm a beszélgetést. Kívánom Isten áldását életedre és családodra!

 

Tokics Marika
NSZO munkacsoporttag

„Egész életünkben közös volt a hitünk és az imánk…” – Interjú Csókási Pálné Éva nénivel

– Éva néni, szeretnélek kérni, hogy mesélj nekünk gyermekkorodról, ifjú éveidről!

– 1940-ben születtem. Szüleim hamar elváltak, édesapámat elvitték katonai szolgálatra a frontra. 2‑3 éves is lehettem, amikor először láthatott. Nagymamám nevelt fel nagy-nagy szeretetben. Ő Istent kereső, Bibliát olvasó ember volt. Aggasztotta a tény, hogy a keresztények miért nem szombatot ünnepelnek. Megkérdezte a lelkészét, a református papot erről, és egyáltalán nem elégedett meg a válaszokkal. Sokat akadékoskodott később is, nem hagyta nyugodni a kérdés. Történt egy este, hogy nagyon boldogan jött haza, ezzel a felkiáltással: „Megtaláltam az Isten népét!” „Mama, ez hogy történt?” – kérdeztem meglepődve. Elmesélte nekem, hogyan találkozott szombatünneplő keresztényekkel. Ő rögtön elkezdte a keresztségre való felkészülést. Tízéves voltam, amikor megkeresztelkedett. Én végig jelen voltam Oláh Károly testvér keresztségi óráin. Láttam a történelmet a Biblia tanításaival összecsengeni. Amikor 14 éves lettem, Oláh Pityu bácsival keresztségi döntésre késztettek. Egy barátnőmmel együtt tanultunk keresztségre, Kiss János lányával, akitől nagymamám hallotta a szombat igazságát. Megéltem az első szeretet örömét; az utcán is belekötöttem az emberekbe, hogy elmondjam nekik, mennyire szeret az Isten!

Amikor a bizottságban meghallgattak, a testvérek ellenünk szavaztak, mondván, hogy nagyon fiatalok vagyunk még. Egy testvérnő felszólalt, és meggyőzte a többieket, mondván, csak rá kell nézni az arcunkra és szemünkre, milyen lelkesedés és hit ég bennünk. Ennek következtében megszavazták a keresztségünket. 1955. április 2-án keresztelkedtem meg.

 

– Hogyan találkoztál Pali bácsival?

– 1960-ban találkoztam Pali bácsival egy ünnepségen, a Székely Bertalan utcai gyülekezetben. Zenei nap volt. Édesapám időközben felköltözött Budapestre, őt látogattuk meg néha nagymamámmal. Pali szombatiskolai osztályába ültünk be először, ő volt a tanító. Lelkesen, ügyesen tanított. Amikor fél év múlva találkoztunk újra, már céltudatosan kerestük egymást. Újabb fél év múlva, amikor Buj Zsókával voltunk újra fenn, ő mutatta meg nekünk a várost. A barátnőm azt mondta, írjak inkább én Palinak; látta, hogy velem barátkozik. „Zsófi helyett is én írok…” – így kezdtem a levelet. Ez a családban szállóige lett. 1963-ban volt az eljegyzésünk, és ’64-ben esküdtünk meg a békéscsabai kápolnában. Oláh István testvér volt, aki összeadott bennünket. Fél évig Fehér János édesanyjánál éltünk. A kezdet nehéz volt, mindig nagyon kevés pénzű emberek voltunk. 1965-ben született meg Pali fiunk, három évvel később, 1968-ban pedig Zsolti.

 

– Mondj, kérlek, néhány tapasztalatot közös életetekből, mesélj szolgálatotokról!

– Alighogy megesküdtünk, a férjem megkapta a katonai behívóját. Ahogy ismertem őt, tudtam, hogy szombaton nem fog részt venni a kiképzésben. Azon a reggelen a következő reggeli dicséretet olvastuk: „Igazság által leszel erős, ne gondolj a nyomorral, mert nincsen mit félned, és a rettegéssel, mert nem közelg hozzád” (Ézs 54:14).

A sorozás végén a személyes adatokat rögzítették. Nem sokkal később Pali Albrecht bácsitól megkapta a lelkészi igazolványát. Az adatmódosítást be kellett jelenteni. Törölték az addigi adatokat, és beírták, hogy Pali időközben lelkészi kinevezést kapott. Majd vártuk a behívót, de nem jött. Helyette egy határozat érkezett arról, hogy katonai hozzájárulást kell fizetni, de Palinak nem kell bevonulnia. Valóban nem közelített hozzánk a veszedelem!

Az első szolgálati körzetünk Érd, Lovasberény, Simontornya, Kisapostag, Dunaújváros voltak. 1975-öt követően 40 év pusztai vándorlás következett. Mi így neveztük ezeket az évtizedeket. Férjem végig szolgálatban volt e negyven év során. Csodálatos évek voltak ezek, a jó Isten velünk volt, tapasztaltuk a jelenlétét életünkben. Szolgálati területeink voltak: a Tiszántúl keleti része, Békés megye, Csongrád megye, Szolnok, Vác és környéke, Dunaújváros, Kiskőrös. Végül páratlan tapasztalat volt 2015-ben az egyház újraegyesülése, amiért dicsőség legyen Istennek! Ekkor megbízást kaptam a Pestújhelyi Gyülekezet gondozására.

Családunkban mindig Isten tiszteletére neveltük a gyermekeinket. Palikánk 12 éves korára már elolvasta a Nagy küzdelem sorozat könyveit. Az iskolában is kiállt amellett, hogy ő nem fog szombaton iskolába járni. Az általánosban kiderült, hogy éppen abban az intézményben próbajelleggel csak 5 napos tanítási hetek vannak. Végül mind a két gyermeknek szabad szombatjai voltak. Pali fiunk a gimnáziumban is egy hónapos próbaidőt kapott, de ennek elteltével is azt mondta – szabad akaratából –, hogy nem tudna szombaton iskolába menni. Elfogadták a döntését, de áttették esti tagozatra. A jó Isten vezetése és kegyelme folytán végül két érettségit szerzett, és emellett orgonaépítő lett.

Még két csodálatos tapasztalatot mondanék röviden: mérföldkő volt, amikor teljesen váratlanul, csodás módon egy tanácsi lakást utaltak ki nekünk, amiben 47 éve lakunk. Ez ajándék volt a jó Istentől. Egy másik hatalmas imatapasztalat: egy esetben Pali fiunk autóját lopták el. Kölcsönautóval voltak gyülekezetben, és a mai napig nem tudja miért, Pali egy ismeretlen, apró utcába fordult be Győr külvárosi részén. Ott megpillantották az út szélén a saját ellopott autójukat.

 

– Mit érzel a legfontosabbnak, amit nagyon a lelkészfeleségek, illetve minden olvasó lelkére kötnél?

– Egyik az, hogy adjuk tovább generációról generációra azt, hogy Isten mit tett velünk! Csak így tarthatjuk életben a hitet! A gyerekeket pedig csak beszeretni tudjuk a gyülekezetbe! Vonjuk be őket mindenbe, bármi baj jön, mindenért imádkozzunk együtt, hogy közösek legyenek a tapasztalatok! Most, hogy 80 évesen a covid-fertőzésből Isten csodája által kigyógyultunk 5 hét alatt, és a kórházi, hosszadalmas küzdelem után egészségesen távozhattunk otthonunkba, és mindvégig láthattuk, érezhettük a fiaink gondoskodó szeretetét, azt mondom: megérte. Eszembe jut, hogy amikor tinédzser korúak voltak a fiaim, és férjem heti 4-5 napot távol töltött tőlünk, mert a mátészalkai körzetbe járt, arra jutottam, hogy egyedül oldok meg minden problémát, sok imával, hiszen ha fenyegetem őket az apjukkal, akkor apa mumus lesz a szemükben, anya pedig árulkodó. Ez rémséges gondolat volt, úgyhogy inkább imádkoztam. Egy lelkészcsaládban nagyon fontos a háttér! A feleség menjen férjével a szolgálatba, hogy lássa, milyen fontos és nehéz munkát végez. Többször mondtam lelkészfeleség testvérnőknek: „Soha a férjedről rosszat ne mondj! Akit te szeretsz, nagyon szeresd, soha ne bántsd, jó hírét soha ne rontsd meg!”

Nekem ez volt az alapelvem, hogy ha valami nekem nem jó, akkor megbeszéljük kettesben.

Így a gyerekek és a tagok előtt is megmaradt a férjem tisztelete, mert megőriztem egész életünkön át!

Egész életünkben közös volt a hitünk és az imánk a gyermekeinkkel. Emlékszem a 4 kabát történetére. Egy őszön mindössze 1000 forintunk volt, hogy négyünknek kabátot vegyünk. Miután hármat kiválasztottunk, Palinak még mindig nem volt kabátja. A bizományi áruház megfelelő osztályán egyetlen kabátot találtunk szépen felakasztva, ami pontosan annyiba került, amennyink maradt: 250 forintba. Most, felnőtt életükben is kísér az ima.

– Anya, hívat a főnök!

– Én meg megyek a szobámba, imádkozni.

Az 50. házassági évfordulónkra készült egy kis film a családunk életéről. A végén ott áll mottóként, összegzésként az a bibliai ige, ami egész életünknek is a vezérfonala volt, és ezt adom ajándékként is az olvasónak: „És emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened!” (5Móz 8:2).

 

Hegyes-Horváth Csilla
munkacsoporttag
Női Szolgálatok Osztálya

Köszönjük szépen!

A Női Szolgálatok Osztálya köszönetét fejezi ki azon nőtestvéreknek, akik az egészségügy és a szociális ellátás területén odaadóan végezték munkájukat az elmúlt nehéz időszakban. Lemondtak saját kényelmükről, és vállalták a hosszú ügyeleteket, és a járvány okozta szenvedésekben vigasztalást és segítséget nyújtottak.

Köszönjük a családtagok türelmét, amikor hosszú időt voltak anya és feleség nélkül, mert ők akkor szenvedő embertársainknak voltak egyedüli támaszai. Isten erőt adott, megpróbálta hitüket, kitartásukat.

Hálásak vagyunk értetek, és kívánjuk, hogy Isten adjon továbbra is érző szívet és szeretetet a további munkátokhoz!

Hálás köszönettel:
a Női Szolgálatok Osztály

Olvassuk együtt!

Júniusban is tovább olvassuk a Tapasztalatok és látomások c. könyvet, amelyben a „Lelki ajándékok” fejezet következik. A 117–133. oldalig tartó fejezeteket olvassuk együtt. Kívánjuk, hogy a Szentlélek vezesse gondolatainkat és személyes életükre nagy hatást gyakoroljon.

Továbbra is vezessük az olvasónaplót!

 

a Női Szolgálatok Osztálya

 

 

Gyertek, lássátok meg a világ Megváltóját!

Nők Kiemelt Napja – 2021. június 12.

 

 

Minden év június 2. szombatja a Nők Kiemelt Napja a világszéles Hetednapi Adventista Egyházban. Ez a szombat különleges ünnepnap a nők számára. Kifejezzük hálánkat Istennek a gondviselésért, védelemért, vigasztalásért és a reménységért, amit mindennap megtapasztalunk. Kitekintünk országunkból, és gondolunk a széles világon élő nőtestvéreinkre, különösen a szenvedő nőkre. Bátorítjuk és erősítjük egymást, hogy legyünk kitartóak és hűségesek Jézus eljövetelének várásában.

Az idei Kiemelt Napra szóló prédikáció Jézus szeretetének megosztását helyezi a középpontba. A prédikáció és a szemináriumi anyag arra bátorít minket, hogy a világ jelenlegi állapotától és a korlátozásoktól függetlenül továbbra is folytassuk más nők elérését. Isten kreatív utakat mutat nekünk az érte végzett missziós munkához.

A prédikáció és a szemináriumi anyag ösztönöznek Jézus szeretetének a megosztására, valamint ötleteket adnak és módszereket mutatnak be.

A szemináriumi anyag témája: Hét lépés Jézus szeretetének megosztására.

A teljes anyag letölthető a Hetednapi Adventista Egyház Női Szolgálatok Osztálya oldalról (www.adventista.hu).

A Női Szolgálatok Osztálya ezt a napot Makón, a gyülekezetben tartja.

Legyen életünkben első helyen az Úrért végzett szolgálat! Tegye az Úr bizonyságtevésünket gyümölcsözővé, és adjuk tovább Jézus szeretetét!

 

Bodnár Jánosné

NSZO vezető

Virágzó NŐK Isten kertjében: Interjú dr. Szigeti Jenőné Gyopival

A magyarországi Hetednapi Adventista Egyház legismertebb lelkészének, professzorának a felesége példás szerénységgel, a háttérbe vonulva, csendesen szolgál az Úrnak az anyagyülekezetében, az egyháznak. A kórusművek és a versek iránti szeretete csendesíti el a szívét és lelkét. Különlegesen szép kézírása és a művészet iránti nyitottsága által gyarapítja a körülötte élőket, mint olyan testvérnő, aki már a megjelenésével is virágzik Isten kertjében. A szépség, a rend és a tisztaság iránti vágya olthatatlan.

 

– Hogyan kerültél kapcsolatba az Adventista Egyházzal?

– Minden szombaton gyülekezetbe mentünk édesanyámmal és két testvéremmel egészen kiskoromtól fogva. Budapesten, Budán a Kunfi Zsigmond utca 1. szám alatt volt a gyülekezet, ahol Hangyás István testvér volt a lelkész. 1952-ben megszűnt ez a gyülekezet, és szinte azóta is üresen áll. Később a gyülekezet kapott egy nagyon pici helyiséget Óbudán, a Szőlő utca 23. sz. alatt, ami eredetileg cipészműhely volt, ezért az egyházi használat előtt természetesen átalakításra szorult. Ebben a munkában, mi gyerekek is segítettünk, amiben tudtunk.

Gyermekiskola tanítóink Manchin Mihályné és lánya Aliz (Pupi) voltak. Felejthetetlen idők voltak ezek az ifjúságomban. Ebben az Óbudai Gyülekezetben kaptam az első meghívást az énekkari és versszolgálatra, és itt kezdtem Murányi Árpi bácsitól harmóniumozni tanulni a testvéreimmel és Hartner Anikóval (dr. Tarjáni Gézáné) együtt. Naponként mentünk a zeneórára, amelyre édesanyám kísért el bennünket. Miközben egyikünk gyakorolt, a többiek csendesen és teljes odaadással a prédikálást próbáltuk ki. Az egyik testvérnek ugyanis, aki igen alacsony termetű volt és nem látszódott ki a szószék mögül,  sámlit készítettek. Mivel nekünk is nagyon tetszett a neki készült kis emelvény, mi is felálltunk rá, így utánoztuk őt és a többieket. Számomra a gyülekezet a második otthonom volt, hiszen az apai nagyszüleimnél laktunk méltatlan körülmények között, ezért nekem a gyülekezet mindig a nyugalom szigetét jelentette.

 

– A jól ismert tiszteletbeli tudós, polihisztor felesége lettél, akinek több mint száz könyve jelent meg. „Minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő” – tartja a mondás. Mikor ismerted meg a férjedet, Szigeti Jenőt? Miként emlékszel vissza az első találkozásotokra?

– Szigeti Jenő akkor ifjúságvezető, nagyon jól szavaló, és emlékezetes bibliaköröket tartó „mindenes”-ként szolgált a Székely B. utcai gyülekezetben. Komoly bibliai témákkal foglalkozott az ifjúsággal, nagyon felkészült volt. Nemrég rengeteg apró jegyzetére találtam rá abból az időből. Ritkán én is ellátogattam ezekre az alkalmakra. Ezen túlmenően Jenő az ifjúságnak nagyszerű kirándulásokat is szervezett. A serdülőket pedig Király Kató, Bajor László, Csiki Zsigmond, Bényi testvér vették a szárnyaik alá. Nagyon szimpatizáltam ezekkel a programokkal, úgy az ifjúsággal, mint Szigeti Jenővel. Egyszer aztán kértem tőle húsvéti témájú verset, ő pedig egy gyereknek valót adott. Mivel különösnek tartottam, kértem egy másikat, de nem kaptam…

 

– Mit jelentett számotokra a balatonlellei Advent Üdülő?

– 17 éves voltam, amikor Lellén nyaraltam a barátnőmmel, Jenő neki udvarolgatott. Egyik nyári, meleg, tikkasztó szombat befejeztével, este egy csoporttal elindultunk fagylaltozni Lelle központjába, ahová a barátnőm nem akart menni. Jenő azt mondta neki, hogy „akkor elhívom Gyopit”, mire a barátnőm azt felelte, „úgysem fog elmenni”. Elhangzott a kérdés felém, vele tartanék-e, „igen”-t mondtam. Jól elbeszélgettünk az úton, és nemsokkal este tíz óra után értünk vissza az üdülőbe, ahol természetesen zárt kapu várt bennünket. Csupán egy lehetőségünk adódott: átmásztunk a kerítésen, ahogyan a többiek is tették.

Másnap reggel volt egy kis elszámolnivalója Szigeti mamának Jenővel, hogy „miért szédít engem, mikor másnak udvarolgat”. Ő pedig kijelentette, hogy „nem szédít, feleségül akar venni”. Ez a válasz abban az időben nagy illetlenségnek számított, ezért mama szigorúan megfeddte érte. Így kezdődött a közös utunk, de akkor még gondolni sem mertem arra, hogy majd én leszek Szigeti Jenő felesége, csak jól esett együtt lenni vele. Aztán az Evangélikus Teológiai Akadémián hat évig tartó tanulmányát követően megtörtént a számomra hihetetlen, de ugyanakkor legboldogabb esemény: 1965. szeptember 12-én házasságot kötöttünk, életre szólóan.

 

– Melyik közös külföldi utazásotok hagyott nyomot benned, amire gyakran gondolsz?

– Pircsák Illés testvérrel volt néhány nagyon feledhetetlen szovjetunióbeli meghívásunk. Tallin, Moszkva, Kijev, Taskent, Szamarkand, Üzbegisztán, Észtország, Szocsi. Nem egyszerre voltunk ennyi helyen, néhány esztendő azért eltelt az utazások között. Nagyon komoly munka folyt ezeken a helyeken: konferenciák, rendszeres tanítás, naponta 5–6 prédikáció stb. Jenő említést tett ezekre a szolgálatokra az „Isten tanítani küldött” című életrajzi könyvében.

Azonban egyéb külföldi meghívásoknak is eleget tett a határon túli gyülekezetekben, ahol evangelizációs szolgálatokat tartott, alkalmanként 1-4 héten át.

Hálás vagyok Istennek azért, hogy barátainkkal sikerült bibliai tájakra, Törökország több részébe eljutnunk, vagy amikor egy-egy amerikai biblikus konferenciára kapott meghívásnak eleget téve, jó néhány helyet közösen meglátogattunk. Természetesen ezen alkalmak sem teltek el kemény munka nélkül. Azonban egy utazásra mindig nagyon vágytunk, hogy Izraelbe elmehessünk. Egy nagyon jó szervezéssel sikerült is elutaznunk 2014-ben. Hatan indultunk erre az útra, amely ebben az összetételben sajnos már nem ismételhető meg.

 

– Többször költöztetek a lelkészi szolgálat során. Melyik gyülekezet állt hozzád a legközelebb és miért?

– Bizonyára többen vannak, akik sokkal többet költöztek, mint mi. Házasságkötésünk után technikai okok miatt nem tudtunk beköltözni a szolgálati lakásba. Az én szüleimnél kezdtük közös életünket, aztán Kispesten Jenő szüleinél folytattuk, majd Pesterzsébeten. Első nagyobb alkalom 1969 októberében történt, amikor Békéscsabára kellett költözzünk, köztudottan büntetésből. Egyrészt „A Nazarénusok” c. monográfia miatt következett be, amely végül is két szerzői néven jelent meg. Sajnos, Jenőt a saját könyvével és munkáival zsarolta az akkori egyik nagy hatalmú vezető, aki azt szerette volna elérni, hogy Jenő minden írása az ő nevén kerüljön kiadásra. Természetesen ez vállalhatatlan volt, ám a bosszú nem maradt el. Mérgében összetépte, megsemmisítette a férjem hivatalos papírjait, megrövidítve őt 14 munkaviszony évvel, ami a nyugdíjazásánál lett igazán hátrányos probléma. Békéscsabán sem volt több nyugalmunk, hiszen a hosszú kéz, messzire tudott elérni. Mindezek ellenére Isten ajándékaként, életünk egyik legszebb három esztendejét töltöttük el a békéscsabai testvérek között. A visszaköltözés során nehezebb időszakot éltünk meg, mivel gyermekeink az adott iskolaévet három helyen végezték el: kezdték Békéscsabán, folytatták a fővárosban Rákosszentmihályon, majd befejezték Kispesten.

 

– Isten gazdagon megáldotta a családodat, hiszen Péter fiadnak három, lányodnak Anikó Gyopárnak nyolc gyermeke van. Milyen elfoglaltságot jelent(ett) ez számodra?

– Sosem vittem túlzásba az unokákkal való foglalkozást, igyekeztem nem zavarni a gyermekeim családi életét, amennyiben mégis szükség volt rám, azonnal ott voltam mellettük. Óvodai, iskolai szünetben vittem őket sétálni, játszótérre, kirándulni. Amikor igényelték még a kórházba is elkísértem őket. A karácsonyi ünnepeket, mint egy igazi nagy család mindig közösen töltöttük el, egymás örömére.

 

– A pihenés, az egyedüllét Istennel és a közösséggel békével tölti el az embert. Ezzel kapcsolatban melyik tapasztalatodat osztanád meg szívesen?

– Őszintén szólva ebben volt a legkevesebb részünk, mármint a közös pihenésben. Igazán tartalmas kikapcsolódásra rendkívül ritkán jutott idő, ha néha sikerült, különös ajándéknak vettük. Időnként kiruccantunk Szentendrére, szerettük ezt a várost. Vagy ellátogattunk Budára, ahová gyerekkorom emlékei kötnek, vagy felsétáltunk a Bástyasétányra, Gellért-hegyre, a Rózsadombra. Ezúton is hálásan köszönöm azoknak az ismeretlen munkatársaknak, akik férjem, Szigeti Jenő 80. születésnapjára megleptek bennünket néhány nap Sárváron eltöltött pihenéssel.

 

– Tudom, hogy szép a kézírásod. Ezt a különleges képességedet miként tudtad kamatoztatni az egyházunkban, mi az, amit készítettél?

– Igen, Erdélyi László testvérrel elkészítettük a Jubileumi kiállítás tablóit és az egyházunk központjában, Pécelen látható tablókat. Ó, jut eszembe! Néhány alkalommal kisegítettem az Adventista Teológiai Főiskolát is, amikor a diplomákat én tölthettem ki. Végül is nagy örömmel és szívesen vettem részt a különféle egyházi munkában.

 

– Hogyan tudod feldolgozni szeretett férjed, Szigeti professzor elvesztését? A gyászban miként tudnak a gyermekek, az unokák, a barátok és a gyülekezet segíteni?

– Igen, ez a legnehezebb kérdésed. 65 évi ismeretség és 55 év házasság után hogy is érezhetné magát az ember? Nagyon sokszor voltam egyedül, de mindig éltetett az a tudat, hogy 2 nap, 1 hét, 3 hónap, vagy egy év múlva a férjem hazatér a szolgálatból. Arra kérem a jó Istent, segítsen, hogy találkozhassak vele majd az Ő országában, ahol soha többé nem lesz halál, elválás… Gyermekeim teljes erejükből támogatnak mindenben. Bármire szükségem van, készek azonnal segítségemre lenni. Az unokáim szeretete, ölelése is sokat jelent a hétköznapokban.

 

– Úgy tudom, szereted a verseket és a zenét, mivel több száz egyházi Művészeti Est alkalmával szolgáltál. Melyik a legkedvesebb emléked erről?

– Egyrészt a közel 64 évi kórusszolgálataimra emlékszem vissza jólesően, másrészt Nyári István rendezésében a zenés irodalmi műsorok közül „Az Úr Isten őriz engem” Keresztény Művészeti Est eseményére. Ezen az alkalmon a Terézvárosi Gyülekezetben meglepően jó érzés volt a zsúfolásig megtelt kápolnában annyi ember előtt megvallani férjemmel, Szigeti Jenővel együtt, az általunk elmondott két verssel (Leonyid Martinov: Te nélkülem és Ady Endre: Őrizem a szemed), hogy ennyi idő után is mennyire szeretjük egymást.

 

– Mondanál még néhány gondolatot a szolgálatotokkal kapcsolatban?

– Látszólag ez nem idetartozónak tűnik, és id. Szőllősi Árpád testvér szerint: „akinek nem inge, ne vegye magára, de nem árt, ha felpróbálja”. Szeretnék egy nagyon fontos dolgot megemlíteni. Azt gondolom, hogy aki a szó nemes értelmében lelkészfeleség akar lenni, de annak minden részletében is, még nem tudja, mire vállalkozik. Nem lehet alakoskodni, megjátszani a „nagyasszonyt”. Sajnos ezt nem mindenki érzi így, mivel én magam sok „nagyasszonnyal” találkoztam, és sok kiábrándult, kiégett lelkészfeleséget láttam a környezetemben. Hiteles lelkésznek, lelkészfeleségnek lenni nagyon nehéz.

Sajnos kevés szombatot tudtunk együtt tölteni, hiszen férjem minden szolgálatába hajnalban indult vonattal vagy busszal. Ahogy teltek az évek, egyre több feladatot látott el, egyre többfelé hívták. Látta a gyülekezetek igényeit, és nem tudott ellenállni a hívásoknak. Mindenki ezt mondta: „Szigeti Testvér! – csak hozzánk gyere, ne vállalj annyifelé munkát!” És természetesen ott volt az ő saját igénye is, hogy rendszeresen képezze magát. Gondolok itt a szerteágazó érdeklődésére, a tudományos kutatómunkásságára, az ezzel járó konferenciákra, az előadásokra, az evangelizálásokra és a mindezekre való felkészülésre is, amelyek soha nem mentek a gyülekezeti munkája rovására.

 

– A pandémia időszakában egyre többet foglalkoztat bennünket Jézus második eljövetele. Mit gondolsz, a koronavírus-járvány lehet az utolsó napok eseménye?

– Meggyőződésem, hogy igen! Isten ezen keresztül felrázza az embereket, hogy gondolkodjanak el, miért pont egy ilyen pusztító járvány támad és miért tart el ilyen hosszú ideig? Férjem néhány hónappal a halála előtt írt egy kis könyvet „Egészség. Betegség. Járvány. Karantén a Bibliában” címmel (Advent Kiadónál lehet megrendelni – szerk.). Csupán egy mondatot szeretnék idézni belőle: „Most Isten küldött egy vírust, hogy elbizonytalanodjunk és végiggondoljuk azt a zsákutcát, ahová a keskeny útról jutottunk.”

 

– Mit üzensz az AdventInfo olvasóinak?

– Kívánom minden kedves Olvasónak, hogy legyetek erősek, kitartóak az imádkozásban, erősítsétek a megfáradtakat, a gyengéket, hogy a hamarosan megjelenő Jézus Krisztussal és szeretteinkkel „pandémia-mentes” környezetben mindnyájan találkozhassunk.

 

– Köszönöm szépen a beszélgetést!

Tokics Marika
munkacsoport tag
Női Szolgálatok Osztálya

 

Női Szolgálatok Osztályának programajánlója

Olvassuk együtt!

Folytatjuk a Tapasztalatok és látomások c. könyv közös olvasását. Május hónapban a következő fejezeteket olvassuk: Függelék 109–112-ig.

Vezessünk olvasónaplót, jegyezzük fel gondolatainkat és kérdéseinket!

Imareggeli

A Női szolgálatok Osztálya a következő imareggelit május 2-án, vasárnap 8 órától 9 óráig tartja. Közösen olvassuk a Jézushoz vezető út c. könyvet. Megosztjuk gondolatainkat és együtt imádkozunk. Szeretettel várunk minden kedves részvevőt!

Részvételi szándékot a tmaria@adventista.hu e-mail címen kérjük jelezni! Így el tudjuk küldeni a linket, aminek segítségével tudtok csatlakozni.

Tapasztalatokat várunk…

az Adventista Nők a Nőkért Facebook-oldalunkra. Kérjük, hogy röviden megfogalmazva írjátok meg a veletek történt tapasztalataitokat. A beküldési cím: Szabó Zsuzsa, sz.h.zsuzsa@gmail.com, ill. Hegyes-Horváth Csilla, hegyescsilla@gmail.com.

A megosztott öröm dupla öröm!

 

 

Bodnár Zsóka
Női Szolgálatok Osztálya

Virágzó nők Isten kertjében

„Derék asszonyt kicsoda találhat? Mert ennek ára sokkal felülhaladja az igazgyöngyöket” (Péld 31:10).

Cikksorozatunk következő lelkészfelesége Körmöczi Marika.

 

– Milyen családból származol, adventisták voltak a szüleid?

– Háromgyermekes család elsőszülötteként, 1956 tavaszán, Szabadkán láttam meg a napvilágot. Öcsém két évvel később született, húgom 1966-ban. Édesanyám hívő adventistaként nevelt minket, édesapám nyugdíjazása után tért vissza az egyházba. Testvéreim, családtagjaikkal együtt az Urat szolgálják.

Gyermekkoromban szombatonként a szabadkai adventista gyülekezetbe jártunk. Egyetlen alkalmat sem mulasztottunk el, annak ellenére, hogy sokszor gyalog tettük meg az imaházba vezető hosszú utat.

Az általános iskola befejezése után szövetséget kötöttem az Úrral. Ezután még tartalmasabb, áldásosabb lett számomra a gyülekezeti élet: ifjúsági órák, kirándulások Palicsra, bibliai vetélkedők, kórus stb.

 

– Hogyan kerültél a Teológiai Főiskolára?

– Abban az időben Szabó István és Fehér István lelkész testvérek buzdításának eredményeképpen jelentkeztem és felvételt nyertem a Belgrád melletti, rakovicai teológiai iskolába. A középiskola elvégzése után a (volt) Jugoszláv Unió Északi Egyházterületénél dolgoztam. Szalma Sándor testvér és Szabados Marika testvérnő mellett, a magyar szerkesztőség tagja lettem: szerb és horvát nyelvről fordítottam magyar nyelvre.

 

– Mikor és hogyan ismerkedtél meg a férjeddel?

– Férjemmel, Miklóssal még a teológián ismerkedtem meg, majd egy ideig együtt dolgoztunk, az Északi Egyházterületen. Ő ugyanis ott töltötte lelkész gyakornoki éveit. 1976-ban házasodtunk össze, tulajdonképpen ekkor lettem lelkészfeleség.

 

– Mint fiatal házaspár hol kezdtétek közös szolgálatotokat?

– Közös életünket a vajdasági Bácstopolyán kezdtük. Hat ott töltött év alatt két leánygyermekünk született. Gabriella és Andrea.

Bácstopolyáról Zrenjaninba, majd Zentára költöztünk. Áldásos, szép évek voltak ezek! Zenta után Újvidékre kerültünk, ahol Miklós az egyházterület titkáraként dolgozott. Itt leginkább a vendégfogadásban tudtam támogatni férjemet. Mindig nagy jövés-menés volt otthonunkban, de korábban még a körzetekben is.

1996-ban Pécsre költöztünk. Itt egy kedves, aktív közösséget találtunk. Az imaház építésével kapcsolatos nehézségek alaposan megtépázták a testvéreket, de hosszú évek eltelte után, elkészült az új imaház.

Időközben Miklós a bajai körzet testvéreit pásztorolta.

 

– Milyen közös élményeitek vannak, amelyekre szívesen emlékszel vissza?

– Mindig kedveltem az evangelizációkat. Amíg kisebbek voltak a lányaink, egész estés „programokat” gyakoroltunk be. Énekeltek, verset mondtak, én pedig kísértem őket orgonán. De nemcsak ők járultak hozzá az istentiszteletek ünnepélyességéhez, kis kórusokat szerveztem, melynek tagjai tehetségükhöz mérten megadták az evangelizációs estek hangulatát.

 

– Szeretteidről, most már unokáidról mint nagymama, mondanál valamit?

– Amint említettem, az Úr két leánygyermekkel ajándékozott meg minket. Lányaink férjhez mentek, és hála az Úrnak családjukkal együtt ők is néki szolgálnak.

 

– Mint családanya, feleség, lelkészfeleség milyen kihívásaid voltak?

– Lelkészfeleségnek lenni valóban nagy kihívást jelent, különösen akkor, ha nagyobb körzetben végezzük szolgálatunkat. Egy egyszerű példa: még az olyan apró dolgokra is oda kell figyelni, hogy kivel milyen hangnemben beszélgetünk.

Az igazi kihívást mégis a gyakori költözés jelentette. Miklós aktív lelkészi szolgálata alatt több mint tízszer költöztünk.

 

– Milyen szolgálataid vannak a jelenlegi gyülekezetedben?

– Nem tartom magam aktív „szónoknak”, ezért inkább „háttérmunkát” vállaltam. Fiatalabb koromban a vendég lelkészek elszállásolása, megvendégelése volt a fő feladatom, de hosszú éveken át voltam gyermekiskola-vezető, traktátkezelő, orgonista a gyülekezetekben. Az utóbbi időben – sok hittestvérrel együtt – azzal is elégedett lennék, ha jelen tudnék lenni egy istentiszteleten.

Mindannyiunkat próbára tesz a járvány okozta „kényszerszabadság”.

 

– Mit üzensz a mai lelkészfeleségeknek?

– Szeretettel üzenem nekik, hogy kitartással és buzgón végezzék a rájuk bízott feladatokat! Az Úr közel!

 

Bodnár Zsóka
Női Szolgálatok Osztálya

 

Virágzó nők Isten kertjében: Somi Lajosné Farkas Katalin

A Női Szolgálatok Osztályának interjúja Somi Lajosné Farkas Katalinnal

 

Somi Lajosné Farkas Katalin a Nyíregyházi Gyülekezet tagja. 2000-ben került ide, amikor a férjét, Somi Lajos lelkészt ide helyezték. Kati néni most 85 éves, 2005 óta özvegy. Jelenleg Kati lányával él, ő visel rá gondot.

A járvány miatt nem tudtam őt személyesen meglátogatni, telefonon beszélgettünk.

 

– Kedves Kati néni, hogyan, mikor találkoztál először az adventizmussal?

– Budapesten éltem, a főügyészségen dolgoztam, katolikus voltam. Nem tetszett ez a vallás, úgy gondoltam, hogy a papok engem nem oldozhatnak fel a bűneim alól. Ismerősök által találtam rá az adventizmusra, és Hangyás László szülei, Hangyás István készített fel a keresztségre. 19 évesen megkeresztelkedtem.

 

– Hogyan lettél lelkészfeleség?

– Az „A” gyülekezetben ismerkedtünk meg a férjemmel. Akkor még nem volt lelkész. Együtt jártunk tanulni a Vidó tanyára, ahol Bajor bácsi oktatott a többi lelkésszel együtt. Én is igehirdető lettem. A férjem még tovább is tanult, lelkész-teológus lett. 1958-ban házasodtunk össze, két gyermekünk született, két lányunk, Jutka és Kati.

 

– Hogyan emlékezel vissza a férjedre?

– Komoly, istenfélő ember volt. Nemcsak én, mások is igazságos és becsületes embernek tartották. Bátor kiállású volt. Sokat dolgozott. Igyekezett mindent megtenni a testvérekért. Nagyon talpraesett ember volt, olyan, aki a gyakorlati munkától sem riadt vissza. Emlékszem, a lovasberényi gyülekezet felújításánál még a tetőre is felment segíteni. Jól harmóniumozott, énekelt. A bécsi Generálkonferencián énekelt a férfikórusban. A munka mellett volt ideje a családjára.

 

– Miben tudtatok együtt munkálkodni?

– Mindenben. Tudtunk egymáshoz alkalmazkodni. 20 évig dolgoztam az egyháznál, mindig ott, ahova helyeztek bennünket. Először sokat gépeltem. Ellen White könyveit is be kellett gépelni. Más volt még a technika. Igét hirdettem.

 

– Mi volt a legnehezebb a közös életetekben, és mire emlékezel vissza szívesen?

– A legnehezebb a sok költözködés volt, különösen a gyerekek miatt. Budapestről Békéscsabára, onnan Miskolcra, majd Pécsre kerültünk. Aztán Siófok következett, majd utolsó állomásként Nyíregyháza.

A legszívesebben a testvérekkel való közösségre, kapcsolatokra emlékezem vissza. Természetesen mindenhol voltak jó és rossz tapasztalatok is, de a testvérek mindig sokat jelentettek. Békéscsabán szombatiskola-vezetőnek választottak meg, Miskolcon ifjúsági vezető voltam. Nagyon szerettek a fiatalok, pedig én már akkor idősebb voltam. Ezekre pl. szívesen emlékezem vissza.

 

– Mit jelent neked Jézus?

– Mindent. Mind a három isteni személy sokat jelent nekem. Nagyon sok tapasztalatot szereztem Istennel. Minden nehézségben megsegített. A férjem külföldön is hirdetett Igét. Betegen is el tudtam kísérni, Isten megerősített. Életem során sok műtétem volt. Egyik alkalommal már a műtőasztalon feküdtem az injekcióra várva. Imádkoztam, azt kértem, hogy Isten irányítsa az orvos kezét. Amikor beadta az injekciót, a fülem hallatára azt mondta: „Olyan volt, mintha valaki fogta volna a kezemet.”

 

– Mit tartasz a legfontosabbnak a hitéletedben? Miről beszélnél szívesen?

– Nagyon fontosnak tartom az imádságot. Mint a barátommal, úgy beszélgetek az én Istenemmel. Elé viszem a testvéreket, könyörgök értük sokat.

 

– Mit üzensz a mai lelkészfeleségeknek, a fiatal asszonyoknak?

– Azt, hogy szeressék a testvéreket, nagyon, mert az utolsó időben egyre fogy a szeretet és a hit, és őket nagyon kell szeretni és erre nevelni, és hogy használják Istentől kapott talentumaikat.

 

– Kati néni, nagyon köszönöm az interjút. Isten áldja továbbra is életedet!

 

 

Szabó Attiláné Horváth Zsuzsanna
NSZO munkacsoporttag

 

Virágzó nők Isten kertjében

„Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” (József Attila)

A Női Szoláglatok Osztályának interjúja Kárpáti Petronellával

 

Kedves Olvasó! Egy olyan nő életét szeretném bemutatni, aki egész életét Isten szolgálatára szánta. Kárpáti Petronella neve sok gyülekezeti tagnak ismerős lehet, tiszteletet és szeretetet vált ki azokból az emberekből, akik ismerték és munkájuk során kapcsolatban állhattak vele.

 

– Kedves Nellike, mesélj a gyermekkorodról, szüleidről. Milyen családban nőttél fel?

– Az ember számára egy életre meghatározó az otthon légköre. Adventista családban nőttem fel, szerető szüleim voltak, akikre csak hálával tudok visszagondolni. Isten rendkívüli ajándékának tartom őket, mivel az életük mindenben példa volt számomra. Szüleim fiatalkorukban könyvevangélisták voltak, hűségük, becsületességük, imaéletük, a Mindenható Istennel szerzett tapasztalataik felejthetetlenül belém vésődtek. Mindazt, amit elértem az életben, Isten után nekik köszönhetem. Már nincsenek velem, mindketten elaludtak az Úrban, de hiszem, hogy Jézus Krisztus dicsőséges második eljövetelekor újra találkozhatom velük.

 

– Hol éltél fiatal korodban, és melyik gyülekezetbe jártál keresztséged után?

– Nehéz anyagi körülmények között nőttem fel, de mindig tapasztaltuk Isten gondviselését. A szombat miatt nem volt könnyű munkahelyet találni. Lakásgondjaink voltak, többször költözni kényszerültünk. Keresztségem előtt Abdán laktunk egy vasúti szolgálati lakásban, mert apukám a vasútnál dolgozott. A győri gyülekezetbe jártam szüleimmel együtt, ahol Erdélyi László testvér volt a lelkész. Mivel ő tudta, hogy édesapám már régóta tanította nekem a keresztségre felkészítő anyagokat, ezért a győri gyülekezet ajánlott a keresztségre, ami 1967. április 1-én volt a Budapest Terézvárosi Gyülekezetben. De a keresztségem utáni héten édesapámat váratlanul áthelyezték a váci pályafenntartáshoz, ezért Abdáról el kellett költöznünk, és így a Budapest-Terézvárosi Gyülekezet tagja lettem.

 

– Milyen pályára készültél?

– Tanári pályára készültem és jelentkeztem a Budapesti Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára, mert a Vakok Intézetében szerettem volna tanítani, de vallási meggyőződésem miatt nem vettek fel. Isten más feladatot szánt nekem. Írásban e szavakkal utasítottak vissza: „A középiskola véleménye szerint világnézete tudatosan idealista. Vallásos meggyőződése miatt nem volt KISZ tag. A középiskolában és a felvételi vizsgán jó eredményt ért el, de mivel a pedagóguspálya megköveteli a szilárd materialista világnézetet, javasoljuk, hogy amennyiben világnézeti meggyőződésén nem változtat, ne a pedagógus pályát válassza hivatásul.”

Akkor nagyon elkeseredtem, mert nem tudtam, hogyan tovább. Egy évig otthon segítettem édesanyámnak a háztartási munkában, mivel a szombat miatt nem találtam munkahelyet. Bedolgozóként, alkalmi, varrodai munkát vállaltunk anyukámmal együtt. Közben tanultam gyors- és gépírni, beiratkoztam német nyelvtanfolyamra, hogy ne felejtsem el a gimnáziumban tanultakat.

 

– Tudom, hogy nagyon szeretted a zenét is. Tanultál is valamilyen hangszeren?

– A szép zene Isten ajándéka. Csodálatos a hangok és a számok világa, az összhang, a rend, ami azokban megmutatkozik, mindig ámulattal töltött el. Évekig tanultam hegedülni, és egy keveset zongorázni is; ám mivel saját zongorám nem volt, a helyi Művelődési Házban gyakorolhattam heti két alkalommal egy-egy órát. Sokáig az Advent Kórusban énekeltem, amelynek karnagya Halász István testvér volt, aki csodálatos ünnepélyeket szervezett.

 

– Kezdetben milyen területen, hol dolgoztál, majd később ki hívott el szolgálatra egyházunkhoz?

– A Budapesti Izraelita Hitközségnél helyezkedtem el, ahol először az alelnöki titkárságon, majd a levéltárban és a Jogi Főosztályon dolgoztam. A levéltári munka nagyon tetszett, de a főkönyvelő azt tanácsolta, iratkozzam be pénzügyi képzésre, és tanuljak könyvelést. Szeretem a matematikát, de semmi szín alatt nem akartam könyvelő lenni. Inkább úgy döntöttem munkahelyet váltok. Az egészben az a különös, hogy később mégis könyvelést kellett tanulnom, mert az egyháznál végzett munkám jelentős részét ez tette ki.

Ezután a Vegyiműveket Építő- és Szerelő Vállalat Munkaügyi Osztályára vettek fel adminisztrátori feladatra. Egy ideig itt dolgoztam, majd később úgy alakult, hogy a Református Zsinati Irodára kerülhettem volna titkárnőnek, ahol olyan valakit kerestek, aki tud gyors- és gépírni és valamennyire németül is. A felvételi meghallgatáson leendő főnököm megígérte, hogy biztosítja számomra a szabad szombatot és áthelyezéssel felvesz. Amikor ez történt, akkor én már harmadik éves teológushallgató voltam a Szabadegyházak Tanácsa Lelkészképző Intézetében, ahol levelező úton folyt az oktatás.

1975 decemberében egy szombati napon egyházunk titkára Zarka Dénes testvér megszólított a gyülekezetben, és megkérdezte tőlem, miért nem a saját egyházamat kerestem meg munkaügyben. Elmondta, hogy felhívták telefonon és információt kértek rólam. Azt válaszoltam, álmomban sem mertem arra gondolni, hogy engem az egyházunkhoz felvennének. Megnyugtatott, ha szeretnék idejönni, nem fognak visszautasítani, mert éppen van egy üresedő hely a számomra. Így 1975. december 30-ával kerültem a Hetednapi Adventista Egyházhoz. Isten útjai és vezetése rendkívüliek, Ő mindig tudja, hogy mi a terve velünk.

 

– Egyházi munkádat milyen területen kezdted, majd mikor, hol folytattad?

– Először iskolatitkárként és az Irodalmi Osztály munkatársaként dolgoztam dr. Szigeti Jenő és Erdélyi László testvérek vezetése mellett. Később a Dunamelléki Egyházterületnél titkár-pénztárosi megbízást kaptam.

Ezt követően az unió elnökségi titkárnője voltam. Majd 1989 júniusától az Advent Kiadó gazdasági vezetőjeként, könyvelőjeként, adó- és társadalombiztosítási ügyintézőjeként tevékenykedtem.

A 90-es évek közepétől az unió gazdasági vezetőjévé, főkönyvelőjévé választottak. 2002. január 1-jével pedig az Adventista Teológiai Főiskolához kerültem mint gazdasági vezető, főkönyvelő, adó- és társadalombiztosítási ügyintéző. Innen mentem nyugdíjba 2012. szeptember 18-án.

Fontosnak tartottam, hogy a rám bízott munkát jól lássam el, ezért folyamatosan különböző pénzügyi tanfolyamokat végeztem el esti és levelező úton, saját költségemen.

 

– Nagyon szerettél volna tanítani, volt erre lehetőséged az egyházi szolgálatod alatt? 

– 1979 áprilisában fejeztem be teológiai tanulmányaimat a Debreceni Református Teológiai Akadémián, és az egyháznál végzett munkám mellett megbízást kaptam arra, hogy taníthassak. A Szabadegyházak Tanácsa Lelkészképző Intézetében az újszövetségi görög nyelvet oktattam. Egyházunk Speciális Tanfolyamán pedig egy évig helyettesítésként újszövetségi írásmagyarázatot és Dániel könyvét. Nagy örömmel tettem ezt, mert mindig tanár szerettem volna lenni, és a jó Isten ezt a vágyamat így teljesítette. A Gyülekezeti Munkásképzőn az ország hat körzetében sáfársági szemináriumot tartottam a gyülekezet pénztárosai részére.

Az Adventista Teológiai Főiskolán az újszövetségi görög nyelv mellett taníthattam még az ószövetségi héber nyelvet, valamint egy évig alapfokú komputerkezelést, ószövetségi exegézist, az Ószövetség bölcsesség- és költészeti irodalmát. A főiskola szervezésében indított Bibliai Szabadegyetemen előadásokat tartottam több városban.

 

– Úgy tudom, saját kiadványaid is voltak. Felsorolnád ezeket a könyveket?

– Amikor a kiadónál dolgoztam, megjelent két könyvem, az Oltalomra vágyunk és a Szeretetre vágyunk; mind a kettő több kiadást ért meg. A szeretet törvénye című füzet képes illusztrációval készült házi sokszorosításban. A gyermekek részére Napsugár címmel énekeskönyvet, valamint hat kis füzetet szerkesztettem és írtam Gyermekláncfű címen. A Boldogságra vágyunk című könyvem 2020-ban jelent meg szintén az Advent Kiadónál.

Házi sokszorosításban készült jegyzeteim: Gyülekezeti pénztárosok kézikönyve, héber és görög nyelvtankönyvek.

 

– Szolgálatod során mit tartottál iránymutatónak az életedre nézve?

– Ellen White írja az „Előtted az élet” (Nevelés) című könyvének 55. oldalán: „A világnak olyan emberekre van a legnagyobb szüksége, akik lelkük mélyéig igazak és becsületesek; akik merik a bűnt nevén nevezni; akik az iránytű pontosságával teljesítik kötelességüket; olyanokra, akik kiállnak az igazság mellett!”

 

– A nehézségek között mi adott újra és újra erőt?

– Isten nem ígért övéinek küzdelemtől, nehézségtől mentes életet. Sátán, a mi ellenségünk mindig szeretne elcsüggeszteni, akadályokat gördíteni utunkba, és olyan körülményeket teremteni, hogy elbizonytalanodjunk. De soha ne feledjük, az Úr Jézus hatalmasabb nála. A Szentírás tele van bátorító üzenetekkel, és ha ezeket elménkben és szívünkben elraktározzuk, akkor jöhet bármilyen próba az életünkben. Ezekre az ígéretekre gondolva mindig megerősödtem, tudtam azt, hogy az én szerető Istenem minden napra megadja számomra a szükséges erőt, velem van, és átsegít a nehézségeken. Szükséges, hogy ne hanyagoljuk el az imádságot, mert ez olyan számunkra, mint a levegővétel.

 

– Mit üzensz azoknak, akik jelenleg is az egyháznál dolgoznak?

– Egy Bibliai igével szeretnék mindenkit bátorítani: „Azért szeretett testvéreim, legyetek eltökéltek, rendíthetetlenek, mindenkor buzgólkodva az Úrnak dolgában, hiszen tudjátok, hogy munkátok nem hiábavaló az Úrban” (1Kor 15:58).

Isten mindannyiunk számára kijelölte a helyünket. Még meg sem születtünk, de Ő már tudta, hogy milyen feladattal fog megbízni bennünket. Ő alakítja sorsunkat, életünket, és azzal szerzünk örömöt néki, ha engedelmesen belesimulunk tervébe. A mi részünk az, hogy mindhalálig hűen végezzük szolgálatunkat, és akkor nekünk is azt mondja majd az Úr Jézus, mikor megjelenik: „Jól van jó és hű szolgám, hű voltál a kevesen, sokra bízlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe” (Mt 25:21).

 

Kedves Nellike, nagyon köszönöm, hogy megosztottad velünk élettörténeted. Kívánok nagyok sok áldást az életedre, hogy minél tovább ilyen hűségesen szolgálhasd Istent!

 

Tonhaizer Anikó
NSZO munkacsapattag