Bejegyzés

Virágzó nők Isten kertjében: Interjú Halász Istvánné, Mártival

A zene szeretete egész életén át elkíséri testvérnőnket. Mindig olyan tisztelettel énekelt és vezényelte a kórusokat, mintha a menny előcsarnokában lenne, mert hitvallása az, hogy az ének Istent dicsőíti és Őneki szól. Még ma is dúdolja magában a megtanult dallamokat, amelyek összekötötték őt a házastársával, Halász Istvánnal a 60 esztendőn át tartó szolgálatban, akiről az Advent Konferenciai Központban egy épületegyüttest neveztek el. Együtt sétálhattak a férjével Budapesten, a Nagykörúton, a zenetudós Kodály Zoltánnal, mivel a zene kapcsolatot teremtett közöttük. Az ének olyan derűt jelent számára, amely mosolyt fakaszt az ajkán és erőt ad a mindennapokban. Csengő szoprán hangját adta tovább a génjeiben egyetlen lányának, Editnek, akivel és vejével dr. Erdélyi Lászlóval idős napjait együtt tölti, Isten iránti hálával szívében a szeretetükért és gondoskodásukért. Az egyház iránti mély elköteleződése folytán hűségesen és kitartóan végezte azt, amit hite szerint az Úr rábízott. Az ének szárnyán pedig a Teremtő trónjához jut el…

 

– Egy nagy család értékeit hordozod magadon, akik sokat tettek a Hetednapi Adventista Egyház működéséért. Kérlek, eleveníts fel egy kedves családi emléket a múltból!

– Evangélikus hitben nőttem fel, 17 éves koromig a Deák téri evangélikus iskolában tanultam, büszkén viseltem a „Luther rózsát”. Szombaton anyámmal az adventista imaházba, vasárnap az evangélikus templomba jártam. Apám, Pechtol János, aki szobrászművész volt Győrben, később az egyházunk elnökeként vált ismerté, és akkoriban meghatározó személyiség volt. Édesanyám mélyen hívő, szorgalmas és kitartó asszonyként négy gyermeket nevelt fel. Anyai nagyapám a századforduló után gondolt egyet, a család összepakolt és hajóra szállt, kivándoroltak Amerikába, ahol egy orvosi műszergyára volt, így nagyon gazdagok lettek. Mégis hazavágyott, ezért a család fele visszajött Magyarországra, köztük Édesanyám is, aki akkor még fiatal lány volt. Anyám sokáig nem beszélt magyarul. Gyerekként, iskolásként is még mi tanítottuk neki a helyes magyar beszédet. Az egyházban viszont nagyon sokan tőle tanulták meg az angol és francia nyelvet. Anyám testvérei Amerikában maradtak. A háborúig itthon is nagyon gazdag család voltak, például Nagyapám Horthyval közeli kapcsolatban állt. A Pechtol család a mai napig erdész-vadász családként él Győrben, apám és anyám is ott ismerkedtek meg. Apám egy faszobrász művésztársa révén került kapcsolatba az adventistákkal.

Meghatározó emlékem, hogy amikor férjem megszerezte tanári diplomáját, iskolaigazgató-helyettesi állást kapott Tatabányán. Akkor apám volt az egyház elnöke és Albrecht József testvér kérlelte őt, hogy hívják meg Halász Pityut a szolgálatba, így kerültünk később mi is kapcsolatba. Ha ez nem így történik, nem töltünk el együtt mintegy 60 évet a közös szolgálatban.

 

– Az ember úgy talál magára, ha egy tágabb képet lát meg a világból. Volt-e alkalmad külföldre utazni lelkész férjeddel szolgálati útra? Mi érintett meg ott a legjobban?

– Férjemmel minden évben utaztunk, életünk során bejártuk egész Európát. Hivatalosan egyszer utazhattunk együtt az 1980-as Generálkonferenciára Dallas városába, Texas államba, Amerikába az év áprilisában, ahol népviseleti (kalocsai) ruhában képviseltük hazánkat, a Magyar Uniót. Bejártuk akkor Ellen White életének fontosabb helyszíneit, és álltunk azon a helyen is, ahol 1844 októberében az adventhívők várták Jézus eljövetelét.

 

– A férjeddel végzett közös szolgálat során, melyik elért eredményedre emlékszel szívesen vissza?

– Férjem, Halász István – de ahogy mindenki ismeri: „Halász Pityu” – egyházunk zenei életében jelentős munkát végzett, tőle tanultak meg a legtöbben orgonán-harmóniumon játszani. Akkoriban sorra alakultak országszerte a gyülekezeti kórusok és a Központi Kórus az ő keze alatt élte a fénykorát. Ebben a szolgálatban közösen dolgoztunk. Pityu hivatása szerint karmesterként és zenetanárként, én pedig 36 évig voltam a Lutheránia Központi Énekkar tagja. Így mindkettőnk számára meghatározó volt a zene szeretete. Eszembe jut, hogy Kodály Zoltánnal is többször sétáltunk együtt az Andrássy úton, mivel közel laktunk egymáshoz, jókat beszélgettünk vele. Kodály tanár úr a meghívásunkra eljött a gyülekezetbe (Budapest, VI., Székely Bertalan utca 13.) és az Esti dal című művet az ő orgonakíséretével énekelte a Központi Kórus.

Ez az emlék egy kis kitérő volt. Folytatva… aktívan a férjem mellett álltam mind egyházi vezetői tisztségének betöltése során, mind a lelkészi szolgálatában. A leghosszabb időt Budapesten, a Terézvárosi Gyülekezetben szolgáltunk. Vezettem a Diakónia- és a Tábea osztályokat, legfőképpen nagy szeretettel a Gyermekiskolát. A gyülekezet mozgalmas életet élt, a közös vendégségek, a programok rendszeresek voltak, és mi igyekeztünk összetartani a közösséget lelkileg is. Férjem békés természete, kompromisszumkészsége nagyon alkalmas volt erre. A rendszerváltás időszakában különösen fontos volt, hogy integráljuk a hazánkba érkezett több száz erdélyi testvérünket, akik mind az „A” Gyülekezetbe érkeztek. Később a gyülekezet vezetése jól együttműködve adta át a stafétabotot a következő generációnak, az új elképzeléseknek.

Én természetesen a kórus munkájában is nagy szerepet vállaltam, több éven át mind a gyülekezeti, mind a Központi Énekkart vezényeltem.

Továbbá sokak számára emlékezetesek a balatonlellei nyarak, ahol a férjem 15 évig volt az üdülő vezetője. Ez az időszak azonban számomra nem a legszebb évek voltak, hiszen az egész heti vállalati munka után, minden pénteken délután felültem a zsúfolt vonatra, hogy a családomhoz leutazzak, és ugyanezt vissza vasárnap este. A gyermekünk is egész nyáron ott volt, normális családi élet nélkül, én pedig egyedül Budapesten. Rendszeresen túlóráznom is kellett a munkahelyen, hogy pénteken korábban indulhassak Lellére. Tehát a sokak által irigyelt „balatoni nyár” számunkra munkát és sok lemondást jelentett.

 

– A Biblia beszél a vendégszeretetről. Tudom, hogy sok testvért megvendégeltél. Ki az a meghívottak közül, aki mély nyomot hagyott benned?

– Évtizedekig laktunk az egyház központjában, Budapesten, a Székely Bertalan utcában. Az egyház által meghívott külföldi testvéreket rendszeresen családom látta vendégül, a Generálkonferencia elnöke és vezetői, a divíziók elnökei és vezetői mind nálunk fogyasztották el a magyaros ételeket. De mivel mindenki a mi ablakunk előtt ment el az irodákba, rendszeresen „beköszöntek”, főleg ha fánkot sütöttem. Szigeti Jenőnek pedig nem lehetett elég palacsintát sütni, ami ne fogyott volna el percek alatt. Emellett idősebb Wilson testvért említem meg, és számos külföldi vendéget a Balatonon is vendégül láttunk.  A szó szoros értelmében az egyházban és az egyházért éltünk.

 

– Kitől tanultad a legtöbbet az életed során?

– Nem elsősorban, de meghatározóak voltak gyermekkoromban a nagyapámmal töltött nyarak. Ő főerdész volt Győrben, és sokat voltunk együtt az erdészlakban, már 12 évesen a 8 vadászkutyáját én gondoztam, etettem, játszottam velük. Innen ered a természet és az állatok iránti kötődésem. A családi szeretet és törődés átadásában példaképem anyám volt, aki négyünket, a „Pechtol lányokat” példaadóan nevelt fel. Apám is sokat tett értem, 1956-ban elintézte, hogy külföldön tanulhassak, adventista egyetemen. Már megkaptam a felvételi engedélyt, amikor apámat a szószékről vitték el a csendőrök az Andrássy út 60-ba (akkor ő volt az egyház elnöke), és a forradalom miatt már nem tudtam elindulni Angliába. Így a tanulmányaim nem valósultak meg. Helyette sorban álltam és vittem neki az ételt mindennap a fogdába. Ő keresztelt meg, és bár családunk kettévált, Apámmal jó kapcsolatot ápoltunk élete végéig. A Balatonon élt, ahol tudtunk találkozni, mivel a szomszédban, az egyház Advent Üdülőjét, Balatonlellén a férjem vezette, és sokat voltam ott én is.

A szolgálatban férjem türelme, a szeretet légköre, amit ő képviselt, az odafigyelése a testvérek iránt és a mindenki által jól ismert mosolya – ezek adtak erőt a közös szolgálatunkban.

 

– Mi volt a legszebb emlék a férjeddel, amit szívesen megosztanál az olvasókkal?

– A férjemet teljesen váratlanul vesztettem el 20 éve, és hosszú évekig nem tudtam a hiányát feldolgozni. Most már megnyugodtam, és manapság egyre több régi közös emlék jut eszembe. Ilyen például a megismerkedésünk, ami Pécsen történt. Apám elindított egy vasúti jeggyel és egy térképpel Pécsre, hogy ott felvételizzek az Orvosi Egyetemre, gyermekorvosnak készültem. Szintén akkor jelentkezett oda Ócsai Sándor, „Dódi”, aki segített nekem ott eligazodni. Egyik nap az egyetem folyosóján találkoztunk Halász Pityuval, aki megkérdezte Dódit, hogy ki ez a szép lány? Ő mondta, hogy a Pechtol bácsi lánya. A találkozás engem is megragadott. A felvételim sikerült, de Apám „klerikális reakciósnak” minősült, így végül mégsem vettek fel. Pityuval ezután Pesten találkoztunk, ahol Bajor bácsi fogta össze a fiatalokat, és egyik nap a Csillagvizsgálóhoz kirándultunk. Ekkor beszélgettünk először kettesben … aztán már egyre többször … bár Pityunak elég kitartóan kellett udvarolnia, mire végül sikerrel járt.

 

– Szereted a zenét és míveled is, kórust vezettél. Melyik a kedvenc éneked?

– Egyik kedves ének édesanyám emlékéhez fűz. Élete utolsó idejében mindig arra kért, hogy ezt énekeljem neki,: „A békém vagy, ó Jézus mindenkor, Ha próbám nagy Te bizton hordozol…” és én csak énekeltem, énekeltem, ha kellett 10-szer is.

Számomra pedig reményt ad ez az ének, amely szinte naponta eszembe jut és magamban énekelem: „Hadd menjek, Istenem, mindig feléd… Ó sok keresztje van, de ez az én utam… Elfáradt lelkem haza talál… ott majd megnyughatom örökre én.” Ebben az énekben minden benne van, a múlt, a jelen és a jövőm is.

 

– Van olyan bibliai idézet, amire sokat gondolsz?

– Most, életutam vége felé sokat gondolok erre az Igére: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll” (Jób 19:25). Jób hite mind a jó időkben, mind a megpróbáltatásokban példa számomra, én is mindennap ebben a hitben élek és ez lelki békét ad. Így várom a mielőbbi találkozást az Úrral.

 

– Mi az, ami leginkább foglalkoztat mostanában és megosztanád az olvasókkal?

– Az Úrban megbékélve telnek napjaim. Amit ma és még hátralévő napjaimra kérek, hogy Isten addig éltessen, amíg gyermekemnek és vejemnek segíteni tudok a szolgálatukban, a munkájukban a SOLA Rádióban. Minden földi dolgomat elrendeztem, de amennyit bírok, megteszem mindennap, és ha már mást nem tudok, imádkozom értük.

 

– Köszönöm a beszélgetést.

 

Tokics Marika

a Női Szolgálatok Osztály
Munkacsoportjának tag
ja

VIRÁGZÓ NŐK ISTEN KERTJÉBEN – Sztán Jánosné Erzsike

Cikksorozatunk célja, hogy minél több idős lelkészfeleség élettörténetét megismerjük, élettapasztalataikból erőt merítsünk. Erzsike örömmel osztja meg kérésünkre történeteit.

 

– Időzzünk kicsit a régmúltban! Mesélsz nekünk nagyszüleidről, szüleidről, gyermekkorodról?

– Édesapám adventista lelkészként szolgált, az ő anyukája is adventista volt. Anyai nagymamám is hitre jutott, de sajnos ő keresztsége előtt meghalt. Édesanyám egyedül volt hívő a családjában. Édesapám, mielőtt bevonult volna, egy hétig böjtölt, hogy a katonaságnál is megkapja a szombatot. Megkapta. Lesoványodott ugyan, de csillogott a szeme. Hódmezővásárhelyről vonult be a frontra 1944-ben. Ott vesztette életét, miközben sebesülteket mentett. Mindössze 34 éves volt.

Én 1944 szeptemberében jöttem a világra koraszülöttként, miközben bombázók húztak el az égen. Édesanyám nővérkémmel (aki egy évvel előttem, 1943 októberében született) és velem Hódmezővásárhelyre költözött. Egy testvérnő biztosított számunkra lakhatást. 22 évig laktunk ott, elképesztően nehéz körülmények között. Petróleumlámpa fényénél tanultunk, s mivel a szobában olyan alacsonyan volt a gerenda, hogy beleütközött volna a vonó, a konyhában hegedültem. Édesanyám takarítással, mosással kereste meg a napi 30 forintot, amiből egyik napról a másikra éltünk, így tartott el bennünket. Nővérem végül orvos lett, én pedig zenetanárnő.

 

– Már itt elkezdődött a zene iránti szereteted.

– Igen, 4. osztályos koromban kezdtem el hegedülni. Árvai Irénke adta az ihletet, hogy hegedű szakon tanuljak. Granár Jánosné Iduska tanított zongorázni. Kettejüknek köszönhetem, hogy a zenei pályát választottam. Szegedre jártam konzervatóriumba. Sárospatakon, Orosházán és Csongrádon tanítottam zeneiskolákban; főleg hegedűt. Zongorát is, de azt nem sokat. Régóta vallom: „Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni” (John Lennon). „Minden zene célja, hogy Isten dicsőségét zengje, és kikapcsolódást nyújtson a lélek számára” (J. S. Bach).

 

– Hogyan fonta össze az Úr életedet a Jánoséval?

– Sárospatakon kezdtem el tanítani, egy tanévet töltöttem ott. Aztán történt, hogy az orosházi igazgató személyesen jött el hozzám és hívott, hogy tanítsak az iskolájában. Öt évig laktam Orosházán, ott ismerkedtem meg Jánossal. Tótkomlóson is tanítottam a fiók-zeneiskolában. Egy ideig Rajkiéknál laktam, majd a gyülekezetnél. Emlékszem egy csodálatos koncertre, ahol Kobayashi Ken-Ichiro vezényelt. Oda János vitt el. Őt időközben Kiskunfélegyházára helyezték, és még egy évig onnan járt vissza udvarolni Orosházára. Az esküvőnk 1977. 07. 07-én volt. Amikor bejelentkeztünk a házasságkötésre, az anyakönyvvezető megkérdezte, hogy 7 órakor legyen? Az egyházi szertartásra Békéscsabán került sor, 400 személy jelenlétében. Szakács József testvér prédikált.

 

– Melyek voltak szolgálati területeitek, legemlékezetesebb tapasztalatod a jó Istennel?

– Kiskunfélegyházán 11 évig szolgáltunk, 7-8 település tartozott férjem körzetébe. Emlékszem egy kalandos csikériai útra, ahová olyan földúton kellett menni, hogy egy felcsapódó kavicstól a szélvédő is betört, és délután négy órára értünk csak oda a testvérekhez.

Csongrádon 10 évig éltünk és szolgáltunk. Ott nagyon nagy örömmel tanítottam a gyerekiskolában, énekeltünk, verseltünk, bibliai földrajzot sajátítottak el a gyerekek. Ismerősök gyermekeinek hegedűt is tanítottam. Mindebben nagyon sok örömöm volt.

Szolnokon 18 éve lakunk. Csodálatos tapasztalatom fűződik gyermekeim születéséhez is. Első gyermekemmel – 35 éves koromban – veszélyeztetett terhes voltam, sok időt töltöttem kórházban. Miután Norbi egészségesen megszületett, egy szegedi orvosprofesszor azt tanácsolta, ne is gondoljak többé gyermekvállalásra. Kisfiam azonban váltig kérdezgette: „Nekem nem lesz testvérem?” 7 évvel később ajándékozott meg az Úr egy másik gyermekkel. A várandósság alatt a fentebb már említett professzor rendelt be magzatvíz-vizsgálatra. Sokat imádkoztam ezért, mert hallottam a vizsgálat kockázatos voltáról. Végül eldöntöttem, hogy én ezt nem engedem meg. Nagyon nagy tapasztalat volt a jó Istentől, hogy békességem lett a döntés után, bizonyosságot kaptam, hogy egészséges gyermekem lesz. Így is történt, mindvégig dolgoztam, és csak a szülés napján írtak ki. Dicsőség legyen Istennek! Hálás vagyok a szorgalmas, okos fiaimért, akik valóban Isten áldásai.

 

– Végül szeretnélek kérni, üzenj valamit a lelkészfeleségeknek és a többi olvasónknak!

– Gyerekkorom óta nagy halom füzetet írtam tele könyvekből vett idézetekkel, versekkel, énekekkel. Ezek mind megvannak. Innen adok át két verset, végül egy bibliaszöveget.

 

„Isten nem ígért rózsaágyakat,
de erőt ígért a naphoz,
pihenést a munka után,
kegyelmet a próbák alatt,
fentről segítséget,
el nem múló kedvességet
és halhatatlan szeretetet.”

Moldován Vilmos

 

Értéked a jellemed

Igazi értéked nem a vagyonod,
sem állás, végzettség vagy eredet,
mert ezek elfolynak ujjaid között…
Egyetlen értéked a jellemed!

Igazi hatalmad nem a nyers erő,
sem diplomád, sem éles szellemed!
Mert csak akkor vagy erős és hatalmas,
ha minden hatalmad – a jellemed!

Meglásd: egykor mindent itt hagysz a földön,
mint hamis, értéktelen szemetet,
mert Istent nem érdekli semmi más,
mint hogy e földön milyen volt a jellemed!

 

 

„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Fil 4:13).

 

Hegyes-Horváth Csilla
az NSZO munkacsoportjának tagja

25 éves fennállását ünnepelte a Női Szolgálatok Osztálya

A Hetednapi Adventista Egyház Generálkonferenciája és a Transzeurópai Divízió, valamint a Brit Unió Női Szolgálatok Osztálya online női konferenciát szervezett 2020. október 4. és 10. között. A nemzetközi esemény házigazdája a Dél-angliai Egyházterület Női Szolgálatok Osztálya volt, akik – magyar idő szerint este nyolc órától – bemutatták, hogyan fejlődött évről évre ez a missziós szolgálat, és milyen tevékenységek folynak jelenleg is. A 25 évet átölelő és történetekben gazdag Női Szolgálatok Osztályának útja azért adott alkalmat az ünneplésre, mivel Isten csodálatosan vezette ezt az intézményt, világszélessé vált az adventisták között.

Magyarországon is két alkalommal szerveztünk már országos, női konferenciát.

 

Clair Sanches, a TED Női Szolgálatok Osztályának vezetője előadásában az elmúlt évek egyik kiemelkedő eseményének tartotta a Szlovéniában megrendezett (2014) nemzetközi Női konferenciát, amelyen a Magyarországról érkezett testvérnők népviseletben mutatkoztak be, és a missziós piacon igen gazdag választékkal lepték meg az érdeklődőket. Clair külön kiemelte, hogy „divíziónkban a magyar Női Szolgálatok Osztályának munkacsoportja példaértékű munkát végez”, és lelkesítette a testvérnőket, hogy továbbra is szolgáljunk, tegyünk meg mindent a körülöttünk élőkért és segítsük egymást, mert Isten értékesnek tart bennünket. „Mindig éreztem Isten jelenlétét az összejöveteleken, a tanácskozásokon. Az ünneplés mellett felelősségtudattal kell élnünk… A nők egy új korszakba lépnek át ebben a megpróbáltatásokkal teli világban, amikor a koronavírus-járvány veszélyeztet mindenkit” – hangsúlyozta üzenetében a divízió NSZO vezetője.

Lásd: https://www.youtube.com/watch?v=4iZKVBswfE0

Az angolul tudó testvérnőket ezúton is bátorítjuk, hogy amennyiben idejük engedi, tekintsék meg a fenti linken található rendkívül színes és tapasztalatokban bővelkedő konferenciai alkalmakat, amelyen beszélgetések, zenei szolgálatok és prédikációk hangoznak el. A YouTube csatornán a „SEC Women’s Ministries” oldalon találhatók az angol nyelvű előadások.

Szeretettel hívjuk fel a testvérnők figyelmét, hogy látogassanak el a Női Szolgálatok Osztály Facebook oldalára (Adventista Nők a Nőkért), amelyen hétről hétre bátorító igei üzeneteket olvashatnak, amit a Női Szolgálatok Osztály készít.

„Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki őbenne bízik” (Zsolt 34:9).

 

 

Tokics Marika
NSZO munkacsoport tag

 

Virágzó nők Isten kertjében: „Egymás terhét hordozzátok…”

Kiss Jánosné Jolika

Cikksorozatunk célja, hogy minél több idős lelkészfeleség élettörténetét megismerjük, élettapasztalataikból erőt merítsünk. Jolika örömmel osztja meg kérésünkre történeteit.

– Milyen családból származol, adventisták voltak a szüleid?

– Hála a jó Istennek, hogy adventista szülői nevelésben volt részem. Példájukat látva, nem volt nehéz döntés a hitelveink elfogadása, a keresztségre való felkészülés, amit 16 éves koromban történt.

Itt megemlítek egy gyermekkori történetet. Én kis elsős voltam, Vera, a testvérem harmadikos volt, amikor apukánk azt mondta: „Minden egyes zsoltár megtanulásáért kaptok egy-egy pengőt.” (Akkor ez volt a fizetőeszköz.) Mikor már néhány zsoltárt könyv nélkül tudtunk, pengőinket az asztalra raktuk. Ezek a pengők az asztalon véletlenül összekeveredtek, de a fejünkben is valami hasonló történt. Vera nekem ugrott, és a karomba csípett, meg a bőrömön is csavart egyet-kettőt. Nagyon fájt! Én meg az éles körmömmel az ő karján húztam egy csíkot. Egyik-másik csíkból kiserkent a vér. Ő ordítva rohant anyukához, hogy mit tettem vele. Erre előkerült a kis vékony vessző, és néhány sujtás érte a lábamat. Vera nem kapott ki, mert a csípés csak másnap volt kék- zöld. De azért velem sírt, hogy ne bántson anyukám, én meg kiabáltam, hogy: „Szeretlek, nagyon szeretlek anyukám!”. A sebek már rég begyógyultak, már nem fájnak, de a Pengő még mindig visszacseng (lásd Péld 22:6)!

 

– Hol és hogyan ismerkedtél meg a férjeddel?

– 20 éves koromban ismerkedtem meg „Kiss bácsival”, lelkész, grafikus és festőművésszel. Kérdezte, hogy ülnék-e modellt? Igent mondtam. Ekkor súgta a fülembe, hogy szeret, és adott egy puszit a homlokomra. Így kezdődött a mélyebb kapcsolat. 10 évig leveleztünk. Munkahely miatt Budapestre kerültem dolgozni. Ócsai József lelkész sógoroméknál laktam Rákoscsabán. Kiss János az uniónál dolgozott titkárként. Gyakran találkoztunk, esténként a munkahelyemre jött és hazakísért. Sokat vívódott szegény, mert az Úr Jézust és az Ő művét nagyon szerette, és engem is. Sokszor elbúcsúztunk egymástól, hogy nem találkozunk…, nem akart senkit sem megbotránkoztatni. De továbbra is gondolkodtunk. Egyszer elmentünk a kerepesi temetőbe. Ott leültünk egy gyönyörű „Édesanyám” nevű szobor sírkövére. Az ölembe hajtotta a fejét, és telesírt egy zsebkendőt. Ezt az értékes vásznat elkértem, és ma is relikviaként őrzöm. Végül döntött, és az Egyháztanács  áldását adta ránk. 1963. január 26-án volt az esküvőnk az Óbudai Gyülekezetben. 1973. január 26-án, házasságunk 10. évfordulóján született a legdrágább ajándékunk Éva, akit az Úrnak neveltünk.

 

– Milyen tapasztalataid voltak mint lelkészfeleség?

– János egy fiatal házaspárt készített keresztségre akiknek mi ketten voltunk a lelkigondozói. Gyakran látogattuk őket közösen is és külön-külön is. Később megélhetési gondjaik voltak és elvállaltam a látogatásukat. Emlékszem, nagyon fájt a fejem és nem lehetett halogatni a látogatást, ezért megkérdeztem Jánost, hogy ilyen esetben mit lehet mondani. Imádkoztunk és ilyen szavakkal bátorított: „Majd megadja az Úr, hogy mit kell mondani.” Ez a család már a szakítás szélén volt. Az Úr valóban megadta, hogy mit kell mondanom, a család pedig egyben maradt, és a gondjaik is megoldódtak. Sokszor voltam az Úr eszköze.

Volt olyan időszak, amikor külföldről semmilyen iratot nem volt szabad az országba behozni, így szombatiskolai tanulmányt sem. Ezért az Unióbizottság Jánost kérte meg, hogy készítsen tanulmányt. Ő fogalmazta meg, én gépeltem le.

Amikor a lányunk még kicsi volt, nem mentem a férjemmel azokba a gyülekezetekbe, ahol ő szolgált. De amikor már karonülő volt, más gyülekezetbe is mentünk, ahol szeretettel fogadtak minket. Budai Anna, a „B” gyülekezet tagja egy verset is írt nekem „Szeretett Kiss testvérnőnk” címmel.

 

– Milyen nehézségeitek voltak?

– Voltak kihívások, de ezekre sem én, sem János nem reagáltunk. Olyannak vettünk mindenkit, amilyen.

 

– Milyen emlékezetes örömöd volt?

– A legnagyobb örömünk az volt, amikor Jézusról bizonyságot tehettünk. A lehetőség adva volt, mert olyan társaságban forgolódtunk, ahol ezt megtehettük.

A szomszédomban például hosszú ideig ápoltam és etettem egy súlyos beteget, szeretetből. Mikor már senkit sem ismert meg, megkérdeztem: „Megismersz, Jutka?” Ő erre így felelt: „Nem tudom ki vagy, de az, aki szeret.” Gondolkodóba ejtett ez a mondat. Hogy van az, amikor az emlékezetből minden kiesik, de a szeretet megmarad?! A család a temetési beszéddel engem kért meg, megadva az alapgondolatot, hogy a szeretetről mondjak sokat.

A másokért való élést, a szeretetet a férjemtől tanultam meg, mert ezt tartotta a legfontosabbnak.

 

– Mit tanácsolsz a mai lelkészfeleségeknek?

– Minden lelkészfeleségnek, testvérnőnek ez lenne a tanácsom: a gyakorlatban valósítsuk meg 1Korinthus 13. szerinti szeretetet, mely soha nem múlik el.

 

Bodnár Zsóka
Női Szolgálatok Osztálya

Virágzó Nők Isten Kertjében: „Egymás terhét hordozzátok…”

Szőllősi Árpádné üzenete a nőknek

Kislány koromban egy egyházterületi beiktatóünnepségen vettem részt, ahol a szervezők virágcsokorral ajándékozták meg az új területi elnököt, de a prédikátor a virágcsokrot nem tartotta meg magának, hanem továbbadta a feleségének, ezzel a kedves gesztussal is bizonyságát adva annak a ténynek, miszerint minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő.

Kislányként megjegyeztem ezt az elismerő, kedves magatartást: egy prédikátor így is viszonyulhat a NŐ-höz, élete párjához, társához, aki nemcsak gyermekei anyja és felesége, hanem a gyülekezete programszervezője, a nélkülözők támogatója, a gyerekek kedvenc tanítója. Sőt ő az, aki az összes programjáról tud, aki odafigyel a közösség betegeire, aki pontosan tudja, ki vett úrvacsorát és ki nem. Aki táborokat szervez – a nomád körülmények ellenére is. Aki fejben tartja az összes találkozóját és előkészíti péntek estére a hófehér inget élére vasalt nadrággal és kifényesített cipővel.

 

Több mint harminc év telt el az említett felejthetetlen virágcsokros történet óta. Felnőtt fejjel már tudom, hogy az a prédikátor, aki az Adventista Teológiai Főiskolán kateketikát tanított, és arra bátorította diákjait, hogy szedjenek „P-vitamint”, azaz legyenek a példaadás mintái, tudatosan cselekedett azon a bizonyos egyházterületi beiktatóünnepségen.

Mert kell a segítség és kell az elismerés is. Manapság ezekből is oly keveset mérnek.

Hiszem és vallom: az a feleség, aki számon tartja a gyülekezet elesettjeit és pontosan tudja, kik azok, akik lelki segítségre szorulnak, vagy látogatni kellene őket, az nem csak egy szimpla női szerepet tölt be, hanem sokkal inkább egy multifunkcionális társ, aki miközben a legjobbat nyújtja a férjének és a legszükségesebbet biztosítja a gyülekezetnek, az a személy valójában az Isten szerinti „derék asszony”. Ez utóbbi pedig a legkülönlegesebb „titulus”, amit elnyerhetünk az Isten szemében.

Sokféleképpen hívhat el az Úr bennünket. Lehetünk egyszerű kétkezi munkások, tanítók, üzletasszonyok, vagy olyan hölgyek, akik háttérmunkát végzünk a családban férjeink mellett.

Talán egy lelkészfeleség vagy te is, egy prédikátor társaként. Az Isten téged különösképpen kiválasztott. Csak úgy töltheted be a helyed Isten tervében, ahogyan a régiek: odafigyeléssel, támogatással, a terhek megosztásával.

Hosszú beszélgetésünk után végül e két utolsó kérdést tettem fel Margó néninek:

– Szeretném megkérdezni, mit üzensz a mai lelkészfeleségeknek?

Mire Ő röviden így válaszolt:

– Érdemes áldozatot hozni a munkáért, mert ha rögtön nem is, de idővel tapasztalni fogjátok az elvégzett munka áldását.

– Házastársi, kapcsolati szinten mit üzennél a lelkészpároknak?

– A segítségre, a megértésre csak akkor számíthatunk, ha őszintén elmondjuk a problémáinkat. A megosztott teher így könnyebb lesz.

 

„Egymás terhét hordozzátok és így töltsétek be Krisztus törvényét” (Gal 6:12).

 

 

Szőllősyné Nagy Annamária
Női Szolgálatok Osztály
munkacsoporttag

VIRÁGZÓ NŐK ISTEN KERTJÉBEN: Ócsai Sándorné Lili

Lili néni kedveli a kézimunkát, egész életén át hímezett, kötött, szőtte a gyönyörű perzsaszőnyegeket a textiliparban, s mint részlegvezető ment nyugdíjba. Életének szőnyegmintája – hite szerint –, Isten szövőszékén készült. 61 éve házasok Ócsai Sándorral (akit legtöbben Dódi bácsinak szólítunk). Gabriella lányuk mint főnővér gyógyítja a betegeket. Tamás, a Hetednapi Adventista Egyház elnökeként, édesapja nyomdokaiba lépve végzi szolgálatát.

Hajdúböszörményben ismertem meg az Ócsai családot, ahol az egyik szombaton egyházunk vezetősége Teológus Napot tartott a hetvenes évek végén. Dódi bácsi és Lili néni szívélyesen fogadtak, vőlegényem és engem – egy éjszakai szállásra –, pedáns otthonukba.

Azóta sok szép emlék köt össze bennünket: nyári balatoni találkozások, kirándulások és közös szolgálatok Budapesten, a gyülekezetünkben.

Ismerjünk meg közelebbről egy édesanyát, lelkészfeleséget, akinek a szíve hálával van tele az Istentől kapott lelki és testi javakért!

 

– Tudom, a saját életemet csak a magaméhoz tudom mérni. Te mit nyertél azzal, hogy lelkész férjed van? Milyen eredményedre vagy a leghálásabb Istennek?

– Érettségi után mindketten az orvosi pályára készültünk. Mást lett az utunk… Mindkét életpálya – hivatás – a szolgálat útja. Az orvosi inkább a testet, míg a lelkészi a lelket szolgálja. Isten tudja jól – mi nem –, hogy miért nem lehettünk orvosok.

Férjemnek van egy prédikációja, amelynek ez a címe: „Amikor Isten azt mondja: NEM!” (Mózes történetének analógiájára.) Majd „odaát” megtudjuk, miért.

Viszont az egész országot bejáró lelkészfeleségként sok-sok kedves családot, testvért ismertem meg, hiszem, voltak, akiknek segítségére lehettem. Azért vagyok hálás Istennek, hogy mindenütt „otthon” érezhettük magunkat, szerettek, visszavártak.

 

– Kinek a prédikációja kötötte le a figyelmedet legjobban fiatal korodban, és miért?

– A Békési Gyülekezethez kötődik a gyermekkorom, a fiatalságom, mivel harminc éves koromig ehhez a közösséghez tartoztam. Úgy is mondhatnám: ide „születtem” testileg, lelkileg, itt éltem. A gyülekezet jó lelki színvonalú volt, sok fiatallal és programokkal. A helyi lelkészek mellett sok vendéglelkészt is hallgathattunk abban az időben. Mint fiatal diák, csodálattal hallgattam Bajor László szenzációs fejtegetéseit a csillagokról, és Kiss János elemzéseit a lélektan rejtelmeiről.

 

– A járvány időszakában egyre többet foglalkoztat bennünket Jézus visszajövetele. Mit gondolsz, a koronavírus-járvány lehet az utolsó napok eseménye?

– Mivel tudjuk, hogy a prófécia szerint, 1844 óta „idő többé nem lészen”, így minden esemény a „végidő jele”. Soha nem voltam riogató és számítgató. Azt gondolom, számomra Jézus akkor jön el, amikor vége lesz az életemnek, így akkorra szeretnék Isten kegyelméből elkészülni.

 

– Mi az, amit soha nem kérdeztél meg az egyház vezetőitől, amikor költöznötök kellett az új szolgálati helyre?

– Esküvőnkre egyetlen „kívánság énekem” volt, amelynek ez a címe: „Hova Te mégy, oda megyek…” Ezt ígértem meg a menyegzőn, ezért igyekeztem betartani, mivel Isten tudja, hol van ránk szükség, illetve nekünk, mi válik javunkra. Így, amikor nehézségek adódtak, bíztunk abban, Isten velünk van. Ő ad erőt a próbák elhordozásához, amelyeket az épülésünkre és tanulásunkra, jóra fordítja. Ezt mindig megtapasztaltuk. Tehát soha nem kérdeztem meg, hogy „Miért éppen oda?” vagy „Miért most kell helyezni bennünket egy másik szolgálati helyre?”

 

– A pihenés és az egyedüllét Istennel, a közösséggel békével tölti el az embert. Hogy nézett ki egy tökéletes szombatnapod?

– A szombatjaim inkább a szolgálatról, mint a pihenésről szóltak. Mivel több gyülekezetben szolgáltunk férjemmel, így különböző feladataim voltak: szombatiskolai tanító, gyermektanító, ifjúságvezető, pénztáros, mégis leginkább háziasszony voltam, s ez megelégedettséggel töltött el.

 

– A lelkészeket és feleségeiket régebben gyakrabban hívták meg szombaton ebédre. Mi volt a legfinomabb étel, amit elfogyasztottál?

– A testvérek igyekeztek a legízletesebb ételt elénk tenni, a legjobbat adni számunkra. Mivel senkit sem szeretnék kiemelni, sem kihagyni, ezért inkább mindenkinek hálás köszönetet mondok ezúton is a vendéglátásért.

 

– Az ember úgy talál magára, ha egy tágabb képet lát meg a világból. Volt-e alkalmad külföldre utazni a lelkész férjeddel?

– A férjem nem sokszor volt külföldön, de egy alkalommal együtt tudtunk elmenni Ukrajnába, ami szép emlék számomra.

 

– Valószínűleg sokaknak segítettél a hit útjára lépni, és a lelki életben járni. Van-e olyan történeted, amit őrzöl magadban, amit még nem mondtál el senkinek, és úgy érzed, most szívesen megosztanád?

– A munkahelyemen volt egy beosztottam, aki nagyon ellenségesen viselkedett velem. Különösen azért, mert nekem minden szombatom szabad volt. Mindig igyekeztem őt jóval meggyőzni. Évek múlva egyszer levelet kaptam tőle, megköszönte iránta tanúsított keresztény magatartásomat: „Tudom, te már akkor is imádkoztál értem. Képzeld! – járok a gyülekezetbe, készülök a keresztségre.” (Azért nem tudhattam róla, mert mi már akkorra továbbmentünk a „vándorutunkon”.) Ez az illető az adventista teológiát is elvégezte. Később, sajnos súlyos betegségben elhunyt, de haláláig meleg, testvéri barátság kötött össze bennünket. Remélem, hogy egyszer viszontlátom majd!

 

– Milyen szerepet játszott a gyermeknevelés az életedben?

– Legidősebb gyerek lévén a családban, már otthon részem volt a kisebb testvéreim körüli teendőkben. Még nem voltam édesanya, de már neveltem és gondoztam mások gyerekét. Abban az időben nehéz volt az elhelyezkedés, így ezzel, hogy olyan gyerekeket gondoztam, akik nem tudtak beilleszkedni a bölcsődébe vagy óvodába, besegítettem a családnak. Még azután is foglalkoztam gyermekfelügyelettel, miután a lányom és a fiam megszületett. Az egyik kisfiú Tamás „ikertestvére, tejtestvére” lett, mivel ugyanazon a napon, ugyanabban a kórházban születtek mindketten. Három hónapos korától mindennap elhozták hozzám a szülei.

 

– Mi volt a legnagyobb álmod, kérésed Istentől, ami megvalósult?

– Nem vagyok álmodozó típus. Igyekszem a realitás talaján állni. Vágyam és kérésem Istentől, hogy szeretteimmel együtt ott lehessünk az Ő országában. S amíg itt vagyunk a földön és szükség van ránk, addig tartson meg, ha lehet egészségben, mások áldására.

Az ötvenes évek elején az egyház vezetése úgy érezte, hogy szükség van tanult emberekre az egyházban. Ekkor vásárolták meg a telket Balatonlellén, ahol az egyház fiataljai találkozhattak egymással és táborozhattak. Így sikerült az egyetemistákat, majd a középiskolásokat is nívós előadásokkal, jó hangulatú együttléttel közelebb vonzani a közösséghez. Vágyam szerint, egy ilyen táborozáson vehettem részt én is 1954-ben, amely mindenképpen meghatározó mérföldköve lett az életemnek. Sok – máig tartó – barátság, sőt házasság szövődött, kezdődött el Balatonlellén, ott és akkor, többek között a miénk is.

 

– Köszönöm a beszélgetést!

 

Tokics Marika

Női Szolgálatok Osztály

munkacsoporttag

Virágzó Nők Isten kertjében: Mitelle Ernőné Rózsika néni

Mitelle Ernőné Rózsika néni sugárzó szemű, gyors észjárású, könnyed mozgású, vidéki asszony, aki több mint 15 éve gyülekezetének vezetője. Korát meghazudtolóan – már a 85. életévét is betöltötte – tart imaórát vagy prédikációt, széleskörű bibliai tudásával és jó memóriájával, tiszta elméjével idős korára is aktívan, hűséggel szolgálja az Urat. Öt unokája és egy dédunokája van.

Az egyik unokája ezt mondta neki: „Nagymama, én téged soha el nem hagylak, mert én úgy szeretnék olyan lelkületű, szívű lenni, mint amilyen te vagy!”

Amint beléptem a telkibányai gyülekezet kapuján, egyből észrevettem két páratlanul szép krizantémot a bejárat jobb és bal oldalán. Beszélgetésünk során fény derült arra, hogy ezeket Rózsika néni fia, Ottó ajándékozta a gyülekezetnek. Virágoskertjükben sok-sok rózsa virít, amelyek szombatonként élő díszbe öltöztetik az Úr asztalát.

 

– Miért tartod fontosnak Rózsika, hogy az Isten házát élő virágok díszítsék?

– Szeretem, ha a gyülekezetünk szép és méltó az Isten megjelenésére. Nyáron rózsákról gondoskodok, nyár végén kardvirágról, ősszel krizantémról.

– Ha visszatekintünk a Krisztussal kezdett út első lépéseire, hány éves volt az az ifjú lány, aki hűséget fogadott Mesterének?

– 14 éves voltam, amikor Krisztus mellett döntöttem. Bajor László testvér keresztelt itt, lent a pataknál.

– Mi volt az első szolgálati terület, amelyre felkérték ezt az ifjú, szívében Krisztusért élő leányzót?

– Szombatiskolai jegyző voltam hosszú ideig.

– Jól tudom, hogy Rózsika néninek volt egy titkos vágya, ami nagyon nehezen, de végül megvalósult?

– Igen, mindig szerettem volna zenét tanulni, de nem adatott meg egészen addig, amíg kezembe nem vettem a dolgokat… Akkoriban egy családi házánál gyűltünk össze és titokban megbeszéltem a barátnőmmel, hogy engedjen be. Nem szabadott, hogy kiderüljön a gyakorlás, mert a harmónium nagy érték volt abban az időben, és nem engedtek mellé gyermekeket. Tehát a zenetanulásom titokban folyt és önszorgalomból, saját magamtól tanultam meg harmóniumozni.

– Később Rózsika néni megbízást kapott gyülekezeti orgonista szolgálatra, amit 55 éven keresztül látott el, tehát nem maradhatott sokáig titkokban a dolog…

– Mindig szerettem a zenét, nagyon vágytam megtanulni, gondoltam, ha nem is fogom használni, de az felüdítőleg hat, ha valaki zenélni tud. A zenei tudás nagyon nagy áldás.

– Hogyan folytatódott a zenei pályafutásod?

– Mikor az énekkarvezető férjhez ment, és elbúcsúztattuk a gyülekezetből, szorgalomból megpróbáltam összegyűjteni az ifjúsági kórust, amely 20 tagú volt. Ahogyan a jó Isten megáldott, aszerint próbáltam elsajátítani a kórusvezetést, később hegedülni is megtanultam, szintén önszorgalomból.

Ha voltak ünnepélyek, összegyűjtöttem a fiatalokat; mint ifjúságvezető is sokat szolgáltam. A telkibányai imaház körzeti gyülekezet volt, előfordult, hogy több mint százan voltunk. Sajnos azóta kiöregedett a falu, a gyülekezet is, sokan elköltöztek, vagy már a temetőben vannak.

– Az aktív gyülekezeti szolgálaton kívül milyen missziós tevékenységet végez Rózsika néni?

– Sokat utazom Budapestre és a vonaton mindig van egy célom: emberekhez közel kerülni és beszélgetni, majd miután megtalálom velük a közös témát, megkérdezem, hogy elfogadnának-e egy ajándék könyvet. Jó és kellemes beszélgetések alakultak így ki közöttünk, mindig boldogan értem Pestre és haza is. Több emberrel tartom a kapcsolatot a vonaton való megismerkedésünk óta. Van egy asszony, akivel már 20 éve levelezek és keressük egymást telefonon.

– Elhangzott, hogy több mint 15 éve gyülekezetvezető vagy Telkibányán. Hogy sikerült nőként ilyen kitartóan végzeni ezt a komoly, lelki vezetői szolgálatot?

– Szeretem, nagyon szeretem a gyülekezetünket. Féltem, őrzöm. Ha voltak is konfliktusok, problémák, mindig úgy voltam, hogy nem emberekre építettem, mert tudtam, az emberek hibázhatnak, tehetnek akármit, de ha az Úrra nézek, nem rendülök meg, nem adom fel. Nagyon szeretném, ha volna más, de most még nincs.

– A csatlakozás előtti időszakot hogyan élted meg? Hogy sikerült jól döntened?

– A csatlakozást mindig vártuk, mert tudtuk, hogy Istennek egy népe van, állandóan abban a bizonyosságban voltunk, hogy egyszer eljön az idő. Az Úr volt az, aki 2016-ban elhozta az időt.

A döntésemhez hozzásegítettek Ellen White bizonyságtételei, amelyeket mindig nagy igyekezettel tanulmányozok. Nagyon sokat olvasok.

– Napi hány órát töltesz Istennel?

– Este mindig olvasok két-három, de van amikor négy órát is. Kedvenc könyvem a Jézus élete. Különleges áldást kaptam Istentől: a szemem jól bírja az olvasást, még szemüvegre sincs szükségem.

– Van-e még egyéb, amiről szívesen nyilatkoznál az AdventInfo olvasóinak?

A tábeát is nagyon szeretem! Sokat jártam Budapesten az ADRA központba, sok-sok csomagot lehoztunk Telkibányára a helyi iskolába. Most Göncön egy rászoruló barátunknak tettük rendbe a házát közös összefogással.

Karácsonykor a faluban nem működik a konyha, ekkor a szegényeknek, egyedülállóknak ebédet szoktunk főzni. A faluban számon tartjuk a szegényeket.

– Mi a fizikai és lelki fittséged titka?

– Egyetlen titkom van: a jó Istenbe vetett bizalmam. Ez a titok segített a túlélésben öt éve, amikor súlyos gyomorműtétem volt, vagy januárban, amikor elütött egy autó.

Rózsika néni nem csupán él, hanem virul! Legyen az hétköznap vagy szombat, utazzon bármivel, vonaton vagy buszon, titkát nem rejti véka alá.

Bár adna Isten sok ilyen elszánt, elvhű, szorgalmas és hűséges testvérnőt gyülekezeteinkbe, mint amilyen ő! Isten áldja meg őt hosszú élettel!

 

Szőllősyné Nagy Annammária
NSZO munkacsoporttag

Női Szolgálatok Nap Geszten és Mezőgyánon

Áldásos istentiszteletünk volt február 8-án a Geszti és a Mezőgyáni Gyülekezetünkben. A Női Szolgálatok képviseletében Szőlősiné Nagy Annamária szolgált az Igéből, melynek üzenete a szívemig hatott.

A Szentíráson keresztül mutatta be azokat a nőket, akiknek az élete nem volt könnyű. Nagyon tetszett mindegyik, de mégis Mária története volt az, ami könnyeket csalt a szemembe. Így még senkitől nem halottam Mária történetét. Szeretetteljes és bölcs mondanivalója arra bátorított minket, hogy legyünk hű női munkásai szerető Istenünknek, és vegyük észre a természetben lévő, apró kis csodákat, melyeken keresztül minden egyes nap üzen számunkra.

Köszönöm Istenünknek, hogy felhasználta eszközeként Annamarit az Ige hirdetésére. A prédikáció elhangzása közben arra gondoltam, milyen boldog lenne most az ő tatája, Cséfán Gyuri bácsi – aki annak idején még engem is tanított –, ha tudná, hogy itt szolgál, abban a gyülekezetben, aminek ő az alapító tagja volt már több mint 30 éve!

 

KLné

Áldás és élmény – a legjobb, ami lehet – Lelkésznők továbbképzése Montenegróban

Egyedülálló élményben volt részünk november 15–19. között Montenegróban, ahol lelkésznők és más szolgálatban levő testvérnők részére szervezett továbbképzést a Transzeurópai Divízió. Számomra, aki először „repültem”, csak még különlegesebb volt az élmény: találkozni 110 munkatársammal, akik munkájuk során hasonló kérdésekkel találkoznak és hasonló problémákkal küzdenek, mint én magam is. Felemelő és megerősítő tapasztalat volt ez a néhány nap, hiszen nőként egy másik nézőpontból végezzük a szolgálatot.

Mit jelent a női szolgálat? Elhívja-e Isten a nőket ugyanúgy, ahogy a férfiakat elhívja lelkészként?

Az igehirdetések során kutattuk a Szentírás ide vonatkozó útmutatását, igyekeztünk választ találni arra a meghatározó kérdésre, hogy az olvasott szakasz csupán egy adott gyülekezet helyzetére vonatkozó tanács, vagy pedig egy általános elv, ami mindenkor, minden helyzetben és mindenkire érvényes. Ha erre a kérdésre megtaláljuk a választ, akkor az segít eligazodni az ilyen felvetésekben, mint: Mit jelent, hogy „a tanítást nem engedem meg az asszonynak…” (1Tim 2:12)?

Lelkesítő volt a felismerés, hogy amikor elhangzott: „Teremtsünk embert a mi képünkre…”, ez az Atya, a Fiú és a Szentlélek együttes döntése volt. Nem volt, és azóta sincs alá-fölérendeltség közöttük. Ha az emberpár Isten képmását tükrözi, nem lehet másképpen velünk sem. Ádám és Éva Isten kezéből kikerülve tökéletes egységben és egyenrangú személyként élték meg a házasságukban a szerepüket. A feladatköröket természetesen adottságaik és képességeik szerint felosztották, ahogy ez ma is kívánatos.

A megbeszéléseknek ha­tékony módja volt, hogy kisebb csoportokban beszélgettünk, választhattunk csoportot aszerint, hogy melyik téma érdekelt. Konfliktuskezelés, az egészséges határok megtartása,  időgazdálkodás és még sok más téma megvitatására is sor került.

Szívből jött az éneklés. A színes bőrű  testvéreink átütő érzései magukkal ragadtak minket, illendően visszafogottakat is.  A kórust vezették, a zongora zengett, a szívünk repesett, mintha egy percre elfelejtettük volna, hogy ez még nem a menny…

Kirándultunk is. Meglátogattunk egy igencsak öreg olajfát. Azt mondják, 2000 éves. Én elhittem. Talán másoknak is eszébe jutott, hogy már akkor is zöldellhetett ez a fa, amikor a Mester itt járt, a mi utainkat taposva. Lehet…

Az óváros szűk utcái a középkor hangulatát idézték. Visszarepültünk az időben és elképzeltük, hogyan is éltek az emberek akkor. A sok színes ház, a macskaköves utcák és a mosolygós helyiek vidámmá tették a napunkat, főleg, mert az idő is jó volt a túrázáshoz. A parton hallgattuk a tenger zúgását, figyeltük a hullámok játékát, és volt, aki színes kavicsokat gyűjtött.

Élményeket szereztünk, amelyek emlékként megmaradnak, és a nehezebb feladatok, küzdelmek pillanatában felidézhetőek. Úgy éreztük magunkat, mint amikor hintában ülve lassan megállnánk már, de valaki impulzust ad, és lendületet veszünk. A lendület energiával tölt fel, színeinket visszanyerjük, hogy ragyogó legyen a szolgálat, amit az Úrért és az Ő népéért tenni akarunk. Áldást kaptunk, amiért hálásak vagyunk neki és mindenkinek, aki ezért a konferenciáért tett valamit.

Kovácsné Bokor Sarolta

Virágozzatok tovább!

Üzenet a hölgyeknek a missziókonferenciáról

 

 

Isten elhívott asszonya ő, aki azért járja a világot, hogy szolgálatával felhívja a keresztény nők százezreinek figyelmét a fontos igazságra: „Isten szemében rendkívül egyediek és nélkülözhetetlenek vagytok!”

A világszéles Hetednapi Adventista Egyház Női Szolgálatok Osztályának vezetőhelyetteseként nők sokaságát szólította meg a szabadság üzenetével: „Meg kell ismernetek az igazságot, amely szabaddá tesz benneteket. Az igazság valójában nem más, mint megtudni, kik is vagytok ti, és kik lehettek Jézus Krisztus által.”

Nem feminista felszabadító ő, „csak” egy keresztény asszony, aki megtapasztalta Indiában, hogy a feleségek nem ehetnek együtt a családdal, és hogy a muszlim nők milyen elnyomásban élnek. Felismerte, hogy az ősi szokásokat, hagyományokat képtelenség megváltoztatni, de ha egy családban Krisztus szeretete változásokat hoz, az jó befolyással lesz a többi családra is.

Ő Raquel Arrais, feleség, anya és nagymama, mindemellett egy temperamentumos, szókimondó, brazil származású előadó, aki nemcsak szívén hordja az evangélium ügyét, hanem életre is kelti az Igét, amelyet Isten üzen általa. Ha a téma úgy kívánja leül, vagy éppen feláll, halkan suttog, vagy hangosan kiált, finoman humorizál, tiszta alt hangjával énekel, vagy megérintő könnyeket ejt. És mindez belülről jön. Természetesen. Azt hiszem, figyelemfelkeltő előadásainak egy titka van: együttműködés a Szentlélekkel. Ő gyakorlott együttműködő.

Szemléltetőeszközöket is bevet prédikációja közben, csak azért, hogy az Ige bevésődjön az elménkbe. Kedvenc témája a Szentlélek, aki tanít, vigasztal és vezet.

És hogy mit üzen előadásain keresztül neked és nekem?

1) A győzedelmes keresztényi élet új kezdetek sorozatából áll. Ha szeretnél Istennel járni és Sátán kísértéseinek ellenállni, akkor meg kell tanulnod előbb leülni. Leülni naponta, Isten Igéjével a kezedben.

2) Miközben a Bibliát tanulmányozod, nyugalmat találsz nála, és fel fogod ismerni, mit mond rólad az Isten.

3) Ha megtudod az igazságot saját magadról, többé már nem leszel ugyanaz, aki korábban voltál. Az igazság a lényeddé válik és átformál.

4) Akik Isten házában vannak elültetve, azok virulnak ( Zsolt 92:14). Ahhoz, hogy virágozzál, jó talajba kell hogy kerüljön a gyökérzeted. Vannak, akik a hibáikba vannak ültetve, mások csüggedésbe, csalódásba vagy ellenállásba. A virágzás választás kérdése, meg kell találnod azt a közeget, amelyben a legjobbat tudod magadból kihozni. Ha úgy hozza az élet, hogy egyedül maradsz, akkor is meg kell találnod a Krisztussal való virágzás módját!

5) Hints virágmagvakat! Íme egy recept a virágzó életre: „…ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!” (Fil 4:8).

Hamarosan jönnek a fagyos, őszi reggelek. Isten letekint a földre, és sajnálkozva nézi a jéggé dermedt, lefagyott virágkelyheket. Azonban a fagyos hajnalok ellenére láthat sok-sok élő és lelki értelemben virágzó hölgyet, akik képesek a dermesztő hideg ellenére is virulni.

 

Szőllősy Ani

Női Szolgálatok Osztálya

munkacsoporttag